Amikor néhány hónapja felkértek ennek az előadásnak a megtartására, a szervezőkkel számtalan lehetséges címet felvetettünk és megvitattunk. De egyikünk sem javasolta ezt, [AZ EBOLA LEGYŐZÉSE] hiszen két hónappal ezelőtt az ebola még exponenciálisan terjedt és soha nem látott kiterjedésű területen pusztított. A világ olyan mértékben megrémült és aggódott a betegség miatt, amire a közelmúlt történelmében nem volt példa. Ma viszont úgy állhatok itt, hogy az ebola legyőzéséről beszélhetek. Ezt olyan embereknek köszönhetjük, akikről még sosem hallottunk, mint például Peter Clement, egy libériai orvos Lofa régióban, valószínűleg sokan még erről a térségről sem hallottak korábban. Mégis, amiért Lofa régió nagyon fontos, az, hogy öt hónappal ezelőtt, amikor a járvány még éppen csak elkezdett terjedni, Lofa régió volt a járvány epicentruma. Akkoriban az MSF [Orvosok Határok Nélkül] és a helyi egészségügyi központ több tucat beteget látott el minden nap. A betegek és a helyi közösségek egyre inkább meg voltak rémülve a betegségtől, és attól, amit az a családjaikkal, a közösségeikkel, a gyerekeikkel és rokonaikkal tett. Így Peter Clement kapta a feladatot, hogy 12 órát vezessen rossz utakon a fővárosból, Monroviából Lofa régióba, és ott segítsen a terjedő járvány megfékezésében. Peter érkezésekor szembesült a rémülettel, amit említettem. Összeült a helyi vezetőkkel és meghallgatta őket. Amit hallott, szívszaggató volt. Hallott arról a pusztulásról és kétségbeesésről, amit a betegség okozott az érintettek életében. Szívszorító történeteket hallott azokról a károkról, amiket az ebola az egyéneknek, a családoknak és a közösségeknek okozott. Meghallgatta a helyi vezetőket, akik elmondták: "A beteg, haldokló gyermekeinket nem tarthatjuk a karunkban, épp, amikor a legközelebb szeretnénk lenni hozzájuk. Halott rokonainkról nem gondoskodhatunk úgy, ahogy hagyományaink megkövetelik. Nem moshatjuk meg a testüket, hogy szertartásaink szerint temethessük el őket." Ez mélységesen felkavarta és megrémítette őket, amellett, hogy a járvány a szemük láttára bontakozott ki. Az emberek szembefordultak az érkező egészségügyi dolgozókkal, a hősökkel, akik segíteni jöttek, de nem tudtak közel jutni a közösséghez, amivel együtt kellett volna dolgozniuk. Ezek után Peter elmagyarázta a helyzetet. A vezetők pedig meghallgatták, és ettől minden megváltozott. Peter elmagyarázta, mi az az ebola. Elmagyarázta, mit tesz a közösségekkel, hogy veszélyeztet mindent, ami emberré tesz minket. Ebola esetén nem tarthatod karodban a gyermekedet, ahogy máskülönben tennéd, nem temetheted el a halottaidat, ahogyan máskor. Hanem meg kell bíznod a "szkafanderes" emberekben, hogy megteszik helyetted. Hölgyeim és uraim, ekkor rendkívüli dolog történt: a közösség, az egészségügyi dolgozók és Peter leültek együtt, és kidolgoztak egy új tervet az ebola megfékezésére Lofa régióban. Ez a történet azért fontos, hölgyeim és uraim, mert mára ebben a régióban, ami épp a járvány központja volt, amiről az újságokban olvashattunk, amit a tévében láthattunk, ma Lofa régióban közel 8 hete nincs egyetlen új ebolás eset sem. (taps) Persze ez nem jelenti azt, hogy be lenne fejezve a munka. Még mindig nagy a kockázata további esetek felbukkanásának. De a tanulság az, hogy az ebola legyőzhető. És ez a legfontosabb. Még ilyen méretekben is, még mikor ilyen gyorsasággal terjed, ahogyan ebben a környezetben láttuk, tudjuk már, hogy legyőzhető az ebola. Amikor a helyi közösségek összefognak és együtt dolgoznak az egészségügyisekkel, akkor meg lehet állítani a betegséget. De lássuk csak, hogyan ért véget az ebola terjedése elsőként Lofában! Ehhez vissza kell mennünk az időben 12 hónapot, a járvány kezdetére. Ahogy önök is tudhatják, a vírus észrevétlenül terjedt, az első 3-4 hónapban nem észlelték. Ennek az az oka, hogy ez nem Nyugat-Afrika betegsége, hanem Közép-Afrikáé, ami fél földrésszel odébb van. Az itt élők nem találkoztak még a betegséggel korábban, és az egészségügyi dolgozók sem. Nem tudták, mivel állnak szemben. És bonyolította a helyzetet, hogy a vírus olyan tünetet okozott, ami nem számít a betegség hagyományos tünetének. Így még azok sem ismerték fel, akik egyébként ismerték az ebolát. Emiatt egy jó ideig rejtve maradt. Viszont a közhiedelemmel ellentétben, amint kimutatták a vírust, gyorsan jött a segítség. Az MSF gyorsan felállított egy ebola-központot a térségben. Az Egészségügyi Világszervezet és partnerei több száz embert mozgósítottak a következő két hónapban, hogy segítsék a vírus nyomon követését. A gond az volt, hölgyeim és uraim, hogy a vírus addigra már túl messzire jutott, túl azon, amit kezelni lehetett, noha ez volt eddig az egyik legnagyobb akció az ebola ellen. Az év közepére nem csak Guinea, hanem Sierra Leone és Libéria is fertőzött terület lett. Ahogy a vírus földrajzilag terjedt, úgy nőtt a betegek száma is, ekkorra már több százan megfertőződtek és haldokoltak, sőt az arcvonalban dolgozók, akik segíteni jöttek, az egészségügyi dolgozók és más segítők ugyancsak betegek voltak és tucatszámra haltak meg. Az érintett országok elnökei felismerték a vészhelyzetet. Épp ekkor tartottak egy találkozót, ahol megegyeztek a közös lépésekben. Felállítottak egy közös vészhelyzeti műveleti központot Conakryban, hogy együtt dolgozzanak a betegség megállításán, és alkalmazzák a megbeszélt stratégiát. De ekkor olyan történt, ami az ebola kapcsán még nem fordult elő. A vírus, vagy valaki, aki hordozta a vírust, repülővel eljutott egy másik országba, és először az ebola történetében a vírus felbukkant egy távoli országban is. Ezúttal Nigériában, Lagosban, a 21 milliós nyüzsgő metropoliszban. Ilyen környezetben jelent meg a vírus. Gondolhatják, hogy világszerte óriási volt a riadalom, amilyet évek óta nem tapasztaltunk ilyen betegséggel kapcsolatosan. Az Egészségügyi Világszervezet azonnal összehívott egy szakértői bizottságot, megvizsgálta a helyzetet, és nemzetközi vészhelyzetet hirdetett. Ettől azt várhattuk volna, hogy elkezd özönleni a nemzetközi segítség ezekbe az országokba, amelyek ilyen nagy bajban voltak. Mégis valami egészen mást tapasztaltunk. Természetesen jelentős segítség érkezett. Számos ország, sok-sok civil szervezet és mások is megmozdultak, de egyúttal több helyen ennek éppen az ellenkezője történt. Az ijedtség fokozódott, és az érintett országok azt vették észre, hogy nem kapják meg a várt segítséget, hanem egyre inkább elszigetelődnek. A légitársaságok féltek járatot indítani ezekbe az országokba, és akik sosem voltak kitéve a vírusveszélynek, még azok sem utazhattak. Ez persze nem csak maguknak az országoknak okozott problémát, hanem megnehezítette a segítségnyújtást is. A szervezetek, amelyek segítőket hoztak volna, nem tudták repülőre ültetni az embereiket, nem tudták eljuttatni őket a célországba. Ebben a helyzetben, hölgyeim és uraim, az ebola vírus előnyhöz jutott. Ekkor megint olyan történt, ami korábban még soha. A vírus nemcsak hogy fennmaradt azokon a helyeken, ahol már korábban is fertőzött, hanem elkezdett terjedni, olyan esetszámokat okozva, amilyeneket az ábra mutat. Soha nem látott mértékben, exponenciálisan nőtt az ebola megbetegedések száma, nemcsak a már fertőzött régiókban, hanem még mélyebbre is behatolt az országokba. Hölgyeim és uraim, ez volt az egyik legaggasztóbb nemzetközi vészhelyzet a közegészségügy történetében. Ami ezután történt ezekben az országokban, azt önök is láthatták a tévében, olvashattak róla az újságokban: az egészségügyi rendszerük kezdett összeomlani a járvány súlya alatt. Az iskolák bezártak, a piacok nem nyitottak ki, nem működtek úgy, ahogyan kellett volna. A félrevezető és téves információk még gyorsabban terjedtek, ami még inkább megrémítette a helyi közösségeket. Kezdtek visszarettenni az úgynevezett "szkafanderes" emberektől, akik pedig segíteni akartak nekik. Majd a helyzet még tovább romlott. Az országoknak szükségállapotot kellett hirdetniük. Egyes régiókban sokakat karantén alá kellett vonni, majd felkelések törtek ki. Nagyon rémisztő volt a helyzet. Világszerte sokan feltették a kérdést: meg tudjuk állítani valaha is a járványt, ha ilyen gyorsan terjed? Mit tudunk egyáltalán erről a vírusról? Az igazság az, hogy nem ismerjük túl jól az ebolát. Egy viszonylag új betegség, abban a tekintetben, hogy mit tudunk róla. Csak 40 éve tudunk a létezéséről, 1976-ban ütötte fel a fejét először Közép-Afrikában. Viszont tudunk róla sok mindent: Tudjuk, hogy a vírust valószínűleg a denevérek egy fajtája hordozza. Tudjuk, hogy az ember valószínűleg a megfertőződött, talán beteg vadon élő állattal érintkezve kerül kapcsolatba a vírussal. Tudjuk azt is, hogy emberek között fertőzött testnedvek révén terjed a vírus. És ahogy önök is látták, tudjuk, milyen borzasztó megbetegedést okoz az emberben: magas lázat, súlyos hasmenést, hányást, és sajnos az esetek min. 70 százalékában halállal végződik. Ez egy nagyon veszélyes, gyötrelmes és halálos betegség. Annak ellenére, hogy nem kifejezetten régóta ismerjük, és nem tudunk még róla mindent, azt tudjuk, hogyan lehet megállítani! Négy tényező létfontosságú az ebola legyőzéséhez: A legfontosabb: a helyi közösségeknek meg kell érteniük, hogy mi ez a betegség, hogyan terjed és hogyan lehet megállítani. Aztán képesnek kell lennünk megtalálni minden egyes beteget, és mindenkit, akivel a beteg érintkezett, felderítenünk a fertőzési láncot, hogy azt meg tudjuk szakítani. Szükség van az ebola gyógyítására szakosodott kezelési központokra, ahol meg tudjuk védeni az ott dolgozókat is, miközben ők a fertőzötteket segítik, és a túlélésükért dolgoznak. Végül pedig az elhunytak számára biztonságos, és egyúttal méltóságteljes temetési eljárást kell biztosítanunk, hogy elkerüljük a további fertőzéseket. Tudjuk tehát, hogyan állítható meg az ebola, és ezek a stratégiák működnek. Ez a négy pontból álló stratégia állította meg a vírust Nigériában, pontosabban, az emberek, akik azt alkalmazták. Megállították Szenegálban, és a többi országban is, ahova átterjedt a vírus ebben a járványban. Tehát az nem kérdés, hogy ez a stratégia valóban működik. A kérdés az volt, hölgyeim és uraim, hogy vajon ez a stratégia ilyen méreteknél is működnek-e, amikor ennyi ország érintett, amikor ilyen ütemű a járvány terjedése. Ezzel a kérdéssel szembesültünk 2-3 hónappal ezelőtt. Ma már tudjuk a választ. Ami annak a rendkívüli munkának köszönhető, amit egy civil szervezetekből, kormányokból, helyi vezetőkből, ENSZ-, humanitárius és más szervezetekből álló fantasztikus csapat végzett, akik jöttek és harcba szálltak az ebolával Nyugat-Afrikában. Itt egy kicsit másképp kellett alkalmazniuk a módszert. Ezek az országok vették az ismertetett stratégiát (helyi közösség bevonása, esetkeresés, fertőzöttekkel érintkezők felkutatása,stb) és a feje tetejére állították. Olyan sok beteg volt, hogy másképp közelítettek a megoldáshoz. Úgy döntöttek, előbb megpróbálják lassítani a járvány terjedését: a kezelő központokban hirtelenjében annyi ágyat helyeztek el, amennyit csak tudtak, hogy megakadályozzák, hogy a fertőzöttek továbbadhassák a betegséget. Csapatokat szerveztek a temetések lebonyolítására, akik biztonságosan kezelték a halottakat. Így próbálták lassítani a járvány terjedését, hogy utána meglássák, lehet-e kontrollálni azt a hagyományos megközelítéssel: esetkereséssel és a fertőzöttekkel érintkezők felkutatásával. Amikor három hónappal ezelőtt Nyugat-Afrikában jártam, rendkívüli dolgokat láttam: elnökök ebola-vészhelyzeti műveleti központokat nyitottak meg, hogy személyesen koordinálhassák és felügyelhessék a nemzetközi segítség fogadását. Helyi és messziről érkező katonák segítettek az ebolakezelő központok építésében, amik a betegek elkülönítését szolgálták. A Vöröskereszt, partnerszervezeteivel együtt arra tanította a helyi közösségeket, hogy temethetik el halottaikat biztonságosan és egyúttal méltóságteljesen. Az ENSZ-szervezetek és a Világélelmezési Program hatalmas légi folyosót alakítottak ki, amin át a segítők az érintett országok minden szegletébe gyorsan eljutottak, hogy az említett stratégiát a gyakorlatban is megvalósítsák. Hölgyeim és uraim, a legmélyebb benyomást az az elképesztő munka tette ránk, amit a kormányok és más vezetők a közösségekkel együtt végeztek, hogy megértessék az emberekkel, mi ez a betegség, s milyen rendkívüli dolgokat kell tenniük, hogy megfékezzék az ebolát. Ezek eredményeképpen, hölgyeim és uraim, láttuk megvalósulni azt, amiről 2-3 hónappal korábban még nem tudtuk, hogy lehetséges-e. Ez a grafikon mutatja, mit láttunk, amikor december 1-jén áttekintettük a helyzetet. Mintegy sikerült meghajlítanunk a görbét, megszakítanunk az exponenciális növekedést, és visszahoznunk a reményt, hogy a járvány megfékezhető. Így mostanra, hölgyeim és uraim, egyáltalán nem kérdés, hogy le tudjuk győzni az ebolát Nyugat-Afrikában. Sokan viszont még a görbét látva is feltették a kérdést: "Egy pillanat, nagyon jó, hogy le tudjátok lassítani, de le is tudjátok vinni nullára az esetszámot?" Erre a kérdésre már az előadásom elején választ adtam, amikor meséltem a libériai Lofa régióról. Elmondtam, hogy Lofa régiónak sikerült odáig jutnia, hogy 8 hete nem regisztrált új megbetegedést. De hasonló sikertörténeteket hallunk más országokból is. A guineai Gueckedouban, ahol annak idején az első beteget diagnosztizálták, már nagyon kevés új eset merült fel az elmúlt néhány hónapban, vagy ott van Kenema Sierra Leoneban, ugyancsak az epicentrumban, ahol hetek óta nem jelentkezett a vírus. Természetesen még túl korai kijelentenünk, hogy győztünk, de ezek a történetek bizonyítják, hogy a válaszadással nem csak megfékezhető, de teljesen le is küzdhető a járvány. A feladat most az, hogy ezt a teljes területen, mindhárom országban elérjük, és ez nagy kihívás. Mert amikor ilyen régóta dolgozunk egy ilyen nagy feladaton, a vírus mellé még két másik veszélyeztető tényező is társul. Az egyik az elbizakodottság, az abban rejlő kockázat, hogy a média és a világ érdeklődése másfelé fordul, ahogy az esetszám görbéje ereszkedik. Az elbizakodottság mindig veszélyes. A másik kockázat az, hogy ha már hosszú ideje keményen dolgoznak, és hónapokon keresztül keveset alszanak, az emberek elfáradnak és teljesen kimerülnek. Ezek az új kockázatok pedig a segítségnyújtást is veszélyeztethetik. Hölgyeim és uraim! Épp ma tértem vissza Nyugat-Afrikából, és elmondhatom, hogy az emberek és a vezetők nem nyugszanak, amíg teljesen meg nem szüntetik az ebolát az országukban. És igen, ezek az emberek fáradtak, de nincsenek kimerülve. Van még energiájuk, elszántságuk és erejük, hogy végigvigyék a megkezdett munkát. Amire viszont szükségük van most, az a nemzetközi közösség kitartó támogatása, hogy még az eddiginél is több támogatás érkezzen. Véget vetni az ebolának azt jelenti, hogy ellene fordítjuk a saját fegyverét, és elkezdjük levadászni. A vírus terjedése és az egész válság egyetlen esettel kezdődött, és egyetlen esettel is fog befejeződni. De csak akkor érhet véget, ha van a helyszínen elég járványügyi szakember, elég egészségügyi dolgozó, logisztikus, és olyanok, akik őket segítik, hogy fel tudják deríteni az összes beteget és a velük érintkezőket, és biztosíthassák, hogy a betegség egyszer és mindenkorra eltűnik. Hölgyeim és uraim! Az ebola legyőzhető! Most azt kérem, hogy menjenek és adják tovább ezt a történetet, mondják el az embereknek, hogy mit jelent legyőzni az ebolát, sőt azt kérem, járjanak közben az érdekünkben azoknál, akik segíthetnek abban, hogy ezek az országok hozzájussanak a betegség leküzdéséhez szükséges erőforrásokhoz. Sokan köszönhetik majd az életüket és a boldogulásukat részben annak, amit önök tesznek az ebola elleni harc támogatásáért. Köszönöm. (taps)