2013. január 26-án al-Káida katonák egy csapata behatolt a Szahara déli szélén lévő Timbuktu ősi városába. Itt tüzet raktak a középkori könyvtár 30 ezer darab arab és más afrikai nyelveken írott kéziratából, amelyek a csillagászattól a földrajzig, történelemig és orvoslásig számtalan területet öleltek fel. Köztük volt egy könyv, amely talán elsőként foglalkozott a férfiak merevedési zavarának kezelésével. Ez egy egész kontinens kollektív bölcsessége volt, ismeretlen a Nyugat számára; Afrika szava abból a korból, amikor Afrikát némának gondolták. Bamako polgármestere, aki szemtanúja volt az eseménynek, a kéziratok elégetését a világ kulturális öröksége elleni merényletnek nevezte. Igaza volt -- illetve lett volna, eltekintve attól a ténytől, hogy hazudott. Valójában az történt, hogy afrikai tudósok közvetlen előtte ötletszerűen összeválogattak régi könyveket, és elöl hagyták őket, hogy a terroristák azokat égessék el. A gyűjtemény ma Bamakóban, Mali fővárosában dohosodik egy magas páratartalmú rejtekhelyen. Amit csellel megmentettek, újra veszélyben van, csak most a klíma miatt. De nem csak Afrika és a fejlődő világ az egyetlen hely, és nem is a legfontosabb, ahol végveszélyben vannak olyan kéziratok, amelyek újraírathatnák a világ kultúrtörténetét. Néhány évvel ezelőtt felmértem Európa tudományos könyvtárait, és azt találtam, hogy legalább 30–60 ezer, 1500 előtti kézirat vált olvashatatlanná a víz rongálása, fakulás, penész vagy vegyi anyagok miatt. A tényleges szám alighanem ennek a duplája, és ebben még nincsenek benne a reneszánsz s újabb kori kéziratok, és kulturális örökségünk egyéb tárgyai, mint pl. a térképek. Mi lenne, ha létezne egy technológia, amely olvashatóvá tenné ezeket az elveszett és ismeretlen műveket? Mennyire megváltoztathatnák múltról alkotott tudásunkat a világszerte lappangó, korábban ismeretlen művek százezrei. Képzeljük el, hogy ismeretlen klasszikusokat fedezhetnénk fel, amelyek újraírhatnák az irodalmi, történeti, filozófiai, zenei kánont, vagy – provokatívabban – kulturális identitásunkat, új hidakat építve ember és kultúra között. Ezeknek a kérdéseknek hatására lettem a középkor kutatójából, a szövegek olvasójából szövegkutatóvá. Mennyire rossz szó is az, hogy olvasó! Számomra ez a passzivitás képét sejteti: ül valaki ölbe tett kézzel a karosszékében, várva sült a galamb képében jövő tudásra. Mennyivel jobb részese lenni a múltnak, kalandornak egy felfedezésre váró országban, aki rejtett szöveg után kutat. Tudósként egyszerű olvasó voltam. Azokat a klasszikusokat olvastam és tanítottam én is, amelyeket évszázadok óta olvasnak és tanítanak – Vergiliust, Ovidiust, Chaucert, Petrarcát – és minden megjelent tudományos dolgozatommal aprópénzzel járultam hozzá az emberi tudáshoz. A múlt régésze akartam lenni, az irodalom felfedezője, egy Indiana Jones ostor nélkül, vagy éppenséggel ostorral. (Nevetés) Nem csak magamért akartam ezt, a tanítványaimért is. Így tehát hat évvel ezelőtt pályát változtattam. Ekkoriban a "Szerelmi Sakk"-on dolgoztam. Ez az utolsó jelentős, hosszabb, költemény a középkori Európából, amelyet még sosem adtak ki. Sosem dolgozták fel, mert csak egyetlen kéziratban létezett, az pedig annyira megrongálódott Drezda bombázása alatt a második világháborúban, hogy tudósnemzedékek állították: végképp elveszett. Öt éven keresztül dolgoztam rajta ultraibolya lámpánál, próbálva helyreállítani az írást. Elértem az akkor rendelkezésre álló technika végső határát. És így azt tettem, amit sokan mások: felmentem az internetre, és innen megtudtam, hogy multispektrális képalkotással visszanyerték Arkhimédésznek, a nagy görög matematikusnak két elveszett tanulmányát egy 13. századi palimpszesztből. A palimpszeszt olyan kézirat, amit kivakartak, s a helyébe mást írtak. Ezen felbuzdulva hirtelenjében elhatároztam, hogy levélben az Arkhimédész-féle palimpszeszt-projekt vezető képfeldolgozó tudósához, Roger Easton professzorhoz fordulok egy tervvel és egy kéréssel. Meglepetésemre tényleg válaszolt. Az ő segítségével szereztem meg az USA kormányának ösztöndíját egy hordozható multispektrális képalkotó laboratórium megépítésére. Hát igen, ilyen hívságokra költik az adónkat -- ezzel a berendezéssel a megperzselt, kifakult salátából középkori klasszikust varázsoltam. Hogyan is működik a multispektrális képalkotás? Azon az ötleten alapul, amit bárki, aki látott már infravörös éjjellátó látcsövet, rögtön megért: amit mi a fény színképén belül látunk, az csak töredéke annak, ami ténylegesen ott van. Ugyanez a helyzet a láthatatlan írásokkal. A berendezés a fény 12 hullámhosszát használja, ultraibolyától az infravörösig. Ezek fentről megvilágítják a kéziratot egy LED-készletből, és más multispektrális fényforrásból, és áthatolnak a kézirat egy-egy lapján. Laponként akár 35 képből álló sorozat készülhet így kiváló digitális fényképezőgéppel, amelynek lencséi kvarcból vannak. Kb. 5 ilyen van a világon. Ha egyszer elkészítettük a képeket, feldolgoztatjuk őket egy statisztikai algoritmussal, hogy megtisztítsuk és kontrasztosabbá tegyük őket. Ezt a szoftvert eredetileg műholdképek elemzésére fejlesztették ki, és olyanok használták, mint a térinformatikusok és a CIA. Az eredmény látványos lehet. Talán hallottak már róla, hogy mi történt a Holt-tengeri tekercsekkel, amelyek lassan elkocsonyásodnak. Infravörös fényben a Holt-tengeri tekercsek legsötétebb csücskeit is el tudtuk olvasni. Talán nem tudják, de más biblikus szövegek is veszélyben vannak. Itt van például egy oldal egy kéziratból, amiről képet készítettünk. Ez talán a legértékesebb keresztény Biblia a világon. A Codex Vercellensis az Evangéliumok legrégebbi latin fordítása, a 4. század első felére datálható. Ezzel tudunk a legközelebb férkőzni a kereszténység kezdeteinek Bibliájához, Nagy Konstantin császársága koráéhoz. Ez egyben annak a nikaiai zsinatnak az ideje is, ahol a keresztény hitvallás alapjaiban megállapodtak. Sajnos, ez a kézirat nagyon rossz állapotban van. Azért rongálódott meg ennyire, mert évszázadokon keresztül erre tettek esküt a templomi szertartások során. Az a bíbor paca, amit a jobb felső sarokban látunk, - bal felső sarok. Jobb kéz felől? Igen. -- aspergillus, egy gomba, amely egy TBC-s személy mosatlan kezétől származik. Képalkotásunknak köszönhetően elkészíthettem a kézirat átiratát, az elsőt az utóbbi 250 évben. Az, hogy a berendezéssel házhoz is mehetünk, csak egy része a megoldásnak. Az alkalmazott technika drága és ritka, a képalkotáshoz és a képfeldolgozáshoz szükséges tudás is egész kivételes. Ez azt jelenti, hogy a helyreállítás támogatása túl van a kutatók többségének lehetőségén, kivéve a leggazdagabb intézetekét. Ezért hoztam létre a Lazarus projektet. Ez egy non-profit vállalkozás azzal a céllal, hogy a multispektrális képalkotást elérhetővé tegyük az egyes kutatók és a kisebb intézetek számára, alacsony költséggel, vagy éppenséggel ingyenesen. Az utóbbi öt évben a képalkotás szakértőiből, tudósokból és diákokból álló csapatunk hét országban fordult meg, és helyreállított néhányat a világ legértékesebb sérült kéziratai közül. Köztük van a Vercelli-kódex, a legrégebbi angol nyelvű könyv, a carmartheni Fekete Könyv, a legrégebbi walesi könyv, és néhány a legértékesebb és legkorábbi Evangéliumok közül Georgia – az egykori szovjet Grúzia – területén. A spektrális képalkotás tehát képes visszaadni az elveszett szöveget. Sőt, elő tudja hívni a tárgy mögött megbúvó másik történetet, hogy ki és mikor hozta létre a szöveget, és néha még azt is, hogy mit gondolhatott a szerző a szöveg létrehozásakor. Vegyük például a Függetlenségi Nyilatkozat egyik piszkozatát, amelyet Thomas Jefferson írt, saját kezűleg. Ezt néhány munkatársam digitalizálta néhány éve a Kongresszusi Könyvtárban. A kurárotorok észrevették, hogy egy szó mindenütt ki lett kaparva, át lett javítva. Az átírt szó a "citizen" – állampolgár – volt. Talán kitalálják, milyen szó állt alatta. "Subject" – alattvaló. Hölgyeim és uraim, íme, ahogy az amerikai demokrácia Thomas Jefferson keze alatt alakul. Vagy nézzük a Martellus-féle térképet 1491-ből, amit a Yale Beinecke könyvtárában digitalizáltunk. Ezt a térképet böngészhette Kolumbusz, mielőtt elindult az Újvilág felé. Innen tudhatta, hogy miként néz ki Ázsia, és hol van Japán. Ezzel a térképpel az a baj, hogy a tinta és a festékek annyira elhalványodtak az idők folyamán, hogy ez nagy, 2 méter körüli térkép a Földet egy hatalmas sivatagnak láttatja. Mindmáig csak nagyon felületes tudásunk volt arról, mit tudhatott Kolumbusz a világról, mi képviselhette a világ kultúráit. A térkép jelölésrendszere teljesen olvashatatlan normál fényben. Az ultraibolya fény keveset segít ezen. A multispektrális mindenre választ ad. Ázsiában megismertük a szörnyeket, amelyeknek olyan hosszú a fülük, hogy képesek befedni velük teljes testüket. Afrikában a kígyót, amely füstbe tudja maga körül borítani a földet. Mint a csillag fénye, amely az Univerzum régmúlt képét közvetíti, úgy képes visszavinni a multispektrális fény egy-egy tárgy megalkotásának első, tétova pillanataiba. E lencséken keresztül tanúi lehetünk tévedéseknek, korrekcióknak, ügyetlenkedésnek, zabolázatlan gondolatoknak, hibás elképzeléseknek, amelyek ezeket az ereklyéket és alkotóikat valóságossá teszik, a történelmet közelebb hozzák hozzánk. Hogyan tovább? Annyi minden maradt ránk a múltból, és annyira kevesen vannak, akiknek megvan a tudásuk hozzá, hogy megmentsék őket, mielőtt végképp eltűnnének. Ezért kezdtem el tanítani ezt a több területet átfogó tudományt, amire magyarul talán a "szövegmentés" szó illene. Ez az, amikor Indiana Jones találkozik a helyszínelőkkel. Ez a tudomány felöleli az irodalomtudományban elvárt jártasságot: régi nyelvek, kézírások értésének, olvasásának képességét, azt az ismeretet, hogy miként készültek ezek, hogy el tudjuk helyezni és datálni őket - és az új technikákat, mint a képalkotás tudománya, a tinták és festékek vegytana, a számítógéppel támogatott optikai karakterfelismerés. Tavaly egy tanítványom, egy elsőéves, latin és görög háttérrel, egy palimszeszt képfeldolgozását végezte Róma egyik híres könyvtárában készített felvételek alapján. Munkája közben egy apró görög írás kezdett megjelenni a szöveg mögött. Mindannyian köréje gyűltünk. Menandrosz, görög vígjátékíró egy elveszett munkájának egy sorát betűzte ki. Több ezer év óta ez volt az első alkalom, hogy ezek a szavak elhangozhattak. Ebben a pillanatban a tanítványból mester vált. Hölgyeim és uraim, ez a múlt jövője. Nagyon köszönöm. (Taps)