Régóta használunk kommunikációs eszközöket arra, hogy szexről beszéljünk. Szerelmeslevelek, telefonszex, pikáns fotók. Fennmaradt egy történet egy lányról, aki 1886-ban megszökött egy férfival, akivel táviratban ismerkedett meg. Ma itt a szexting, én pedig ennek vagyok szakértője. Nem gyakorlati szakértője. Bár tudom, ez mit jelent... és szerintem önök is. [Pénisz] (Nevetés) A szextinget 2008 óta tanulmányozom, amikor is a média felfigyelt rá. Könyvet írtam a szexting kapcsán kitört morális pánikról. Arra jöttem rá, hogy a legtöbben nem a megfelelő dolgok miatt aggódnak. Teljes egészében megpróbálják megakadályozni a szexting előfordulását. Hadd kérdezzem viszont meg: ha közös megegyezésen alapszik, mi vele a probléma? Rengetegen vannak oda dolgokért, amikért mások nincsenek, mint például a kéksajt vagy a koriander. (Nevetés) A szexting valóban kockázatos, mint minden más, ami szórakoztató, ám mindaddig, amíg nem küldünk képet valakinek, aki nem akar ilyesmit kapni, senkinek sem ártunk. Viszont komoly problémának hiszem, amikor valaki privát képei kerülnek megosztásra, az illető engedélye nélkül. Ahelyett, hogy a szexting miatt aggódnánk, szerintem a digitális adatvédelem megerősítésére kellene összpontosítanunk. A kulcs a hozzájárulás. Jelenleg a legtöbben úgy gondolnak a szextingre, hogy egyáltalán nem foglalkoznak a hozzájárulással. Tudták, hogy jelenleg a kamaszkori szexting büntetendő? Gyermekpornográfiának számít, ezért büntetendő lehet, ha egy 18 év alattiról kép készül, és még az sem számít, ha magáról készítette a képet, és szándékosan osztotta meg. A jogi szituáció igen bizarr tehát, hisz két 17 éves a legtöbb államban törvényesen létesíthet szexuális kapcsolatot, ám nem készíthetnek fotót róla. Néhány államban megpróbálták elfogadtatni, hogy a szexting szabálysértés legyen, ám e törvényekkel ugyanaz a probléma: a közös megegyezésen alapuló szextinget is illegálisnak minősítik. Semmi értelme megpróbálni minden szextinget betiltani, hogy így oldják meg az adatvédelem megsértését. Olyan ez, mintha azt mondanánk, oldjuk meg a randierőszakot úgy, hogy betiltjuk a randikat. A legtöbb kamaszt nem tartóztatják le szextingért, de tudják, kit igen? Olyan kamaszokat gyakran, akiket a partner szülei nem kedvelnek. Ez lehet társadalmi osztály iránti elfogultság, rasszizmus, homofóbia miatt. A legtöbb ügyésznek persze elég esze van, hogy ne vádoljanak kamaszokat gyermekpornográfiával, ám páran megteszik. A New Hampshire-i egyetem kutatói szerint a gyermekpornográfia anyagok birtoklása miatt letartóztatottak 7%-a olyan kamasz, aki közös megegyezés alapján szextingel más kamaszokkal. A gyermekpornográfia komoly bűn, de nem azonos a kamaszszextinggel. A szülők és tanárok is anélkül reagálnak a szextingre, hogy igazán belegondolnának a hozzájárulásba. A kamaszoknak gyakran annyit mondanak, ne csinálják. Megértem, komoly jogi következményei vannak, és természetesen ott a lehetőség az adatvédelem megsértésére is. És biztos vagyok benne, hogy kamaszként önök is mindig szót fogadtak, ugye? Biztos azt gondolják, az önök gyereke sosem szextingelne. Akár igaz is lehet: az önök kis angyalkája nem feltétlenül szextingel, mivel a 16-17 évesek mindössze 33 százaléka teszi. Azonban ahogy öregszenek, sajnálom, de úgy nő az esélye, hogy szextingelnek. Az általam olvasott tanulmányok szerint a 18-24 évesek nagyjából fele szextingel. Legtöbbször nincs is ezzel gond. Gyakran kérdeznek tőlem olyasmit, hogy a szexting nem túl veszélyes-e. Pl. senki nem hagyná a tárcáját a parkban egy padon, tudják, hogy ellopnák, ezért nem hagynák ott, igaz? Az a véleményem erről, hogy a szexting olyan, mintha a tárcájukat a partnerük házában hagynák. Mert ha másnap visszatérnek, és a pénznek lába kélt, akkor dobják az illetőt. (Nevetés) Tehát ahelyett, hogy a szextinget büntetnénk, így próbálva megelőzni az adatvédelem megsértését, a hozzájárulás szempontjából kellene megközelíteni, hogyan viszonyulunk privát adataink szétküldéséhez. Minden új médiatechnikai megoldás új adatvédelmi aggályokat is szül. Az Egyesült Államok első jelentős, adatvédelmi jogokról folytatott vitája is az akkoriban újnak számító műszaki megoldásokhoz kapcsolódott. Az 1800-as évek végén az emberek a fényképezőgépek miatt aggódtak, mivel hirtelen könnyen hordozhatók lettek elődeikhez képest, továbbá a pletykarovatok miatt. Azon aggódtak, hogy a fényképezőgép információt rögzít róluk, kiemeli a kontextusból és széles körben elterjeszti. Ismerősen hangzik, ugye? Pont ugyanezek miatt aggódunk a közösségi média, a drónok, továbbá – nyilván – a szexting korában. Jogosan aggódunk a technikai eszközök miatt, hiszen képesek felerősíteni és kihangsúlyozni legrosszabb tulajdonságainkat és viselkedésünket. De vannak megoldások. Éltünk már át hasonlót egy másik veszélyes, új technológia kapcsán. 1908-ban Ford bemutatta a T modellt. A halálos közúti balesetek száma megugrott. Komoly probléma volt – olyan biztonságosnak látszik, nemde? Első reakcióként megpróbálták megváltoztatni a sofőrök viselkedését, így került bevezetésre a sebességkorlát, illetve a bírságok. De a következő évtizedekben rájöttünk, hogy az autó műszaki kivitelezése sem lényegtelen ebből a szempontból: kialakíthatjuk úgy is, hogy biztonságosabb legyen. Így az 1920-as években megjelentek az ütésálló szélvédők, az '50-es években a biztonsági övek, a '90-es években pedig a légzsákok. A három terület – jogalkotás, egyének és az ipar – idővel összefogott, hogy segítsenek megoldani az új technológia előidézte problémát. Ugyanígy járhatunk el a digitális adatvédelem kapcsán. A kiindulópont, természetesen, a hozzájárulás. Íme az ötlet. Mielőtt bárki megoszthatna magánjellegű információkat önökről, engedélyt kellene kérniük önöktől. A megerősítő hozzájárulás ötlete nemi erőszak ellenes aktivistáktól származik, akik szerint minden szexuális aktushoz hozzájárulásunkat kell adjuk. Más területeken a hozzájárulásnak igen magas szintű követelményei vannak. Vegyék csak a műtéti beavatkozást. Az orvosuk köteles biztosítani, hogy önök érdemben és tudatosan járulnak hozzá az orvosi eljáráshoz. Ez nem olyan, mint mondjuk hozzájárulni az iTunes felhasználási feltételeihez, ahol legörgetünk, aztán: "pipa, pipa, tökmindegy". (Nevetés) A hozzájárulás lényegét megfontolva jobb adatvédelmi jogszabályokat alkothatunk. Jelenleg nem vagyunk eléggé védettek. Ha a volt férjük vagy feleségük szörnyű alak, a meztelen fotóikat foghatják és feltölthetik egy pornóoldalra. Leszedetni azokat a képeket igen nehézkes lehet. Sok államban akkor járnak a legjobban, ha magukat fotózták le, mert akkor legalább a szerzői jogokra hivatkozhatnak. (Nevetés) Jelenleg, ha valaki megsérti adatvédelmi jogaikat, legyen az egy egyén, egy cég vagy a Nemzetbiztonsági Ügynökség, megpróbálhatnak perelni, bár valószínűleg eredménytelenül, mivel a legtöbb bíróság szerint a digitális adatvédelem kivitelezhetetlen. Ezért aztán ha bárki megsérti azt, nem fogják megbüntetni. Még mindig gyakran kérdezik tőlem, vajon nem a digitális kép digitális mivolta mossa-e el a határt a nyilvános és magánszféra között. Nem! Nem! Attól, mert valami digitalizált, még nem lesz automatikusan nyilvános. Ennek semmi értelme. A New York Egyetem jogtudósa, Helen Nissenbaum szerint mindenféle törvényeink, előírásaink és normáink vannak, amelyek magánjellegű adatainkat védik, és nem számít, hogy azok digitálisak vagy sem. Minden egészségügyi adatuk digitalizált, azonban az orvosuk nem oszthatja meg azokat bárkivel. Minden pénzügyi adatukat digitális adatbázisokban tárolják, azonban a bankjuk nem hozhatja online nyilvánosságra vásárlási előzményeiket. Jobb törvények révén kezelni tudnánk az adatvédelem megsértésének eseteit, de ennél sokkal könnyebb lenne, ha mi magunk változtatnánk, hogy óvjuk egymás adatait. Azt mondják, adatainkért kizárólag mi magunk vagyunk felelősek. Hangoztatják: folyton ellenőrizzük, frissítsük adatvédelmi beállításainkat. Elmondják, sose osszunk meg semmit, amit nem akarunk a nagyvilág elé tárni. Ennek semmi értelme. A digitális média társadalmi környezet, és folyton, minden nap megosztunk dolgokat emberekkel, akikben bízunk. A Princeton kutatója, Janet Vertesi szerint adataink és magánéletünk nemcsak személyes, hanem valójában személyek közti is. Így az egyik dolog, amit igazán könnyen megtehetnek, ha engedélyt kérnek, mielőtt valaki mástól származó információt megosztanak. Ha valakiről online közzé akarnak tenni egy fotót, kérjenek engedélyt. Ha továbbítanának egy e-mailt, kérjenek engedélyt. Ha meg akarják osztani valaki meztelen szelfijét, nyilván: kérjenek engedélyt. Ha egyéni szokásainkon változtatunk, azzal segíthetünk megóvni egymás adatait, de a technológiai vállalatoknak is segíteniük kell. E cégeknek nem igazán áll érdekükben, hogy megóvják adatainkat, mivel üzleti modelljük alapja, hogy mindent megosztunk a lehető legtöbb emberrel. Ha ma elküldök önöknek egy képet, bárkinek továbbíthatják kedvük szerint. Mi van akkor, ha eldönthetem, a kép továbbítható-e vagy sem? Ez tájékoztatná önöket arról, hogy nem engedélyezték a kép elküldését. A szerzői jogok kapcsán folyton így járunk el. Ha vesznek egy e-könyvet, nem küldhetik el annyi embernek, ahánynak csak szeretnék. Miért ne próbálhatnánk ki ugyanezt a mobilokkal? Kérhetjük a technológiai vállalatokat, hogy alapbeállításként védjék le eszközeinket és platformjainkat. Végül is az autónk színét kiválaszthatjuk, a légzsák viszont mindig ugyanaz. Ha nem mélyülünk el a digitális adatvédelem és hozzájárulás témájában, annak komoly következményei lehetnek. Egy ohiói kamasz, a személyiségi jogai védelmében nevezzük Jennifernek, meztelen képeket osztott meg magáról a gimnáziumi pasijával, azt feltételezve, bízhat benne. Sajnos a fiú elárulta őt, és az egész iskolában körbeküldte a fotóit. Jennifer teljesen megszégyenült, de osztálytársai ahelyett, hogy támogatták volna, zaklatták. Leribancozták, megkeserítették az életét. Jennifer elkezdett kimaradni az iskolából, a jegyei leromlottak. Végül Jennifer öngyilkosságot követett el. Semmi rosszat nem tett. Csupán megosztott egy meztelen fotót valakivel, akiről azt hitte, bízhat benne. Törvényeink szerint viszont szörnyű bűnt követett el, a gyermekpornográfiával egyenértékűt. Nemi normáink szerint az önmagáról készített meztelen fotóval az egyik legszörnyűbb, legszégyenteljesebb dolgot követte el. Azzal, hogy kijelentjük, nincs lehetőség adatvédelemre a digitális médiában, a lány barátjának igen rossz viselkedését felmentjük és megbocsájtjuk. Azok, akiknek visszaéltek az adataival, a mai napig megkapják: "Mire is gondoltál? Sosem kellett volna elküldened azt a képet." Ha esetleg azon töprengenek, mi mást mondhatnának, próbálják ki a következőt. Képzeljék el: találkoznak egy barátjukkal, aki síelés közben lábát törte. Kockáztatott, hogy szórakozzon kicsit, aminek nem lett jó vége. Valószínű nem lesznek olyan bunkók, hogy azt mondják: "Hát, talán nem kellett volna síelni menned, haver." A hozzájárulás lényegét jobban megfontolva láthatjuk, hogy az adatvédelem megsértésének áldozatai támogatást érdemelnek, nem megszégyenítést, büntetést, vagy hogy bűnösnek kiáltsák ki őket. Támogathatjuk az áldozatokat, és esetleg megelőzhetjük az adatvédelem megsértését, ha változtatunk a jogalkotás, az egyéni hozzáállás és a műszaki megoldások terén. A probléma ugyanis nem a szexting, hanem a digitális adatvédelem, amelyre egy lehetséges megoldás a hozzájárulás. Ha legközelebb az adatvédelem megsértésének egy áldozata hozzánk fordul, ahelyett, hogy vádolnánk, inkább változtassunk a digitális adatvédelemmel kapcsolatos nézeteinken, és forduljunk együttérzéssel az áldozat felé. Köszönöm. (Taps)