Hányan kreatívok önök közül:

tervezők, mérnökök,
vállalkozók, művészek,

vagy csak nagy a képzelőerejük?

Jelentkezzenek! 
(Ujjongás)

Tehát a többség.

Újdonsággal szolgálhatok
nekünk, kreatívoknak.

A következő 20 év folyamán

munkánk nagyobb változáson megy át,

mint az előző 2 000 évben.

Az emberi történelem 
új korszakának hajnalán járunk.

A munkavégzés alapján 
négy nagy történelmi korszak létezik.

A vadászó-gyűjtögető korszak
néhány millió évig tartott.

Utána a mezőgazdasági korszak
néhány ezer évig tartott.

Az ipari korszak pár évszázadig tartott.

Az információs korszak 
csak néhány évtizede tart.

Ma pedig mint faj a következő
nagy korszakba lépünk.

Üdvözlök mindenkit a kibővült korban!

Ebben az új korszakban a természetes
emberi készségek ki fognak bővülni,

hála a gondolkodást segítő
számítástechnikai rendszereknek,

a gyártást megkönnyítő robotrendszereknek,

valamint a digitális idegrendszernek,

amely a természetes érzékeken túlmenően
kapcsol minket a környezetünkhöz.

Kezdjük a kognitív bővítéssel!

Hányan vannak itt bővített kiborgok?

(Nevetés)

Állítom, hogy már ki vagyunk bővítve.

Tegyük fel, hogy buliban vannak,

és valaki kérdést tesz föl, 
amelyre nem tudják a választ.

Ha van egy ilyesmijük, 
egy szempillantás alatt megvan a válasz.

De ez csak a primitív kezdet.

Még a Siri is csak passzív eszköz.

Az utóbbi 3,5 millió 
évben használt eszközök

teljesen passzívak voltak.

Csak azt teszik, amit mondunk nekik,
és semmi egyebet.

Az első szerszámunk csak
azt vágta, amire rácsaptunk vele.

A véső csak ott farag, 
ahová a szobrász odailleszti.

Legjobb szerszámaink is csak kifejezett 
utasításunkra tesznek bármit is.

Jelenleg – és ez nagyon zavar –

mindig korlátozva vagyunk,

mert manuálisan kell betáplálnunk
akaratunkat a szerszámba,

szó szerint a kezünkkel,

még a számítógépbe is.

De azért több vagyok,
mint Scotty a Star Trekből,

(Nevetés)

mert beszélgetni szeretnék
a számítógépemmel,

pl.: "Számítógép, tervezz egy autót!",

erre mutat nekem egy autót.

Én: "Nem, nézzen ki gyorsabbnak
és kevésbé németesnek.

És puff, a gép mutat egy változatot.

(Nevetés)

Lehet, hogy a beszélgetés még odébb van,

de kevésbé, mintsem gondolnák,

mert jelenleg

dolgozunk rajta.

A szerszámok adják az ugrás lehetőségét
a passzívtól az alkotó felé.

Az alkotó tervezőeszközök számítógépet
és algoritmust használnak

a geometria szintetizálására,

hogy maga boldoguljon az új tervekkel.

Csak közölni kell vele a céljainkat,
és munkára kell fognunk.

Példát mondok.

E drón vázának elkészítéséhez

csak annyi kell, hogy valami
ilyesmit mondjunk:

négy légcsavarja van,

a lehető legkönnyebb legyen,

és aerodinamikailag hatékony legyen.

Ekkor a gép végigvizsgálja 
az összes megoldás tárházát:

kritériumainkat kielégítő
minden egyes lehetőséget,

azt a sokmilliónyit.

Ehhez nagyszámítógép kell.

De a gép jelentkezik a tervvel,

amelyet mi magunk el sem tudtunk képzelni.

A gép magától hozza elő a tervet,

senki semmit sem rajzolt,

az egészet a nulláról kezdte.

Egyébként nem véletlen,

hogy a drón váza olyan, 
mint a repülő mókus medencecsontja.

(Nevetés)

Azért, mert az algoritmust úgy tervezték,

ahogy az evolúció működik.

Pompás dolog, hogy ezt a technológiát

a valóságban is látjuk.

Több éve dolgozunk az Airbusszal

a jövő elvi repülőtervén.

Még messze vagyunk tőle.

De nemrég alkotó mesterséges
értelmet alkalmaztunk,

hogy megbirkózzunk a feladattal.

Ez 3D-ben nyomtatott kabinrészlet,
amelyet számítógép tervezett.

Erősebb, mint az eredeti, 
de a súlya feleannyi.

Még idén az Airbus A320-ban fog repülni.

Ma a számítógépek képesek alkotni,

s a jól definiált feladatokra 
saját megoldásokat javasolnak.

De nem találékonyak.

Mindig a nulláról kell kezdeniük,

és ez azért van, mert nem tanulékonyak.

Akárcsak Maggie.

(Nevetés)

Bár Maggie sok fejlett
tervezőeszköznél okosabb.

Hogy mit értek ezen?

Ha a gazdája veszi a pórázt,

Maggie elég biztosan tudja,

hogy ideje van a sétának.

Miből tanulta meg?

Ebből: ahányszor a gazdi 
vette a pórázt, séta következett.

Maggienek három dolgot kellett tennie:

figyelnie,

emlékeznie, mi történt,

és elméjében mintázatot alkotnia.

Érdekes, hogy az informatikusok

pont így igyekszenek
mesterséges értelmet alkotni

az eltelt hat évtizedben.

1952-ben megépítették

ezt a gépet, amely tud
"ix-ox" játékot játszani.

Nem semmi.

Aztán 45 évvel később,1997-ben

a Deep Blue legyőzi sakkban Kaszparovot.

2011-ben a Watson két embert 
győzött le a "Jeopardy" kvízjátékban,

ami a számítógépnek nehezebb, 
mint sakkozni.

Kész receptek helyett a Watsonnak
az eszét kellett használnia,

hogy legyőzze emberi ellenfelét.

Majd pár héttel ezelőtt

a DeepMind AlphaGo programja
legyőzte a go világbajnokát.

A go a legbonyolultabb játék.

A góban több a lépésváltozat,

mint ahány atom az univerzumban.

Úgyhogy az Alphagónak a győzelemhez

fejlesztenie kellett a találékonyságát.

Néha a programozói sem értették,

mit miért csinál.

Az események gyorsan peregnek.

Gondoljunk arra, 
hogy egy ember élete során

a gépek eljutottak a gyerekjátékoktól

a stratégiai gondolkodás
csúcsának számító dolgokig.

A számítógép eljut

Spock jellemvonásaitól

Kirk kapitányéihoz.

(Nevetés)

Ugye? A tiszta logikától
a találékonyságig.

Átmennének ezen a hídon?

Sokan azt mondják: "Egy frászt!"

(Nevetés)

Döntő ponthoz érkeztek.

Valahogy úgy sejtik, 
hogy a híd nem biztonságos.

Ez valami ösztönféle,

amelyet a mélytanulási rendszereink
most kezdenek kialakítani.

Nemsokára szó szerint tudunk majd

a gépnek mutatni

egy általunk készített
vagy tervezett dolgot,

és annak láttán a gép így szól:

"Emberke, sajnos ez nem fog
működni. Próbálkozz tovább."

Vagy megkérdezhetjük, tetszeni fog-e
az embereknek az új dalunk

vagy új illatszerünk vagy új fagylaltunk.

De ennél sokkal fontosabb,

hogy együttműködhetünk a géppel

egy újszerű feladat megoldásán.

Pl. az éghajlatváltozásén.

Egyedül nemigen boldogulunk vele,

ezért minden segítség jól jön.

Arra célzok, hogy a technológia fölerősíti

kognitív képességeinket,

ezért elképzelhetjük
és megtervezhetjük azt,

amire szűkre szabott emberekként
képtelenek voltunk.

Hát akkor hogyan készítsük
ezeket az új dolgokat,

amelyeket föl akarunk találni
s meg akarunk tervezni?

Az ember kibővítése legalább
annyira a fizikai világát jelenti,

mint a virtuális,
intellektuális birodalmát.

Hogyan bővít ki minket a technológia?

Fizikai világunkban, a robotrendszerekben.

Persze, nyilván félünk,

hogy a robotok elveszik a munkánkat.

Bizonyos területre nézve ez igaz.

De engem sokkal inkább
fölvillanyoz a gondolat,

hogy az együttműködő ember és robot
kibővíti egymás lehetőségeit,

és új teret foglal magának.

Ez az alkalmazott kutatólaborunk
San Franciscóban,

amelyben többek között
fejlett robotikával foglalkozunk:

nevezetesen az ember-robot
együttműködéssel.

Ez itt Bishop, az egyik robotunk.

Kísérletképpen építettük meg,

hogy segítsen az ismétlődő munkákban,

pl. csatlakozóknak vagy kapcsolóknak
lyukat fúrni gipszkartonba.

(Nevetés)

Az ember Bishopnak közérthetően,

mintha kutyánknak magyaráznánk,

elmondja a teendőt,

aztán Bishop tökéletesen

végrehajtja az utasításokat.

Az embert arra használjuk, amiben jó:

figyelem, érzékelés, döntéshozatal.

A robotot pedig, amiben ő jó:

pontosság és ismétlés.

Ez meg egy mások projekt,
amin Bishop dolgozott.

A HIVE-nak, azaz KAPTÁR-nak 
nevezett projekt célja,

hogy modellezzük az ember, 
számítógép és robot együttműködését,

amelyek egy bonyolult
tervezési feladaton dolgoznak.

Az emberek voltak a munkások.

Járkáltak az építési területen,
a bambusszal foglalkoztak,

mert azzal, lévén nem izomorf anyag,

nehezen bánnának a robotok.

De robotok végezték a szálak föltekerését,

amely az embereknek
majdnem lehetetlen feladat volt.

Aztán még ellenőrzésre ott volt
a mesterséges értelem, az MI.

Mind az emberekkel, mind a robottal
közölte a teendőiket,

és figyelemmel kísérte
az ezernyi részműveletet.

Ebben az érdekes,

hogy a pavilon megépítése
lehetetlen lett volna

az ember, a robot és az MI
egymást kiegészítő megléte nélkül.

Szólok egy kissé őrült projektünkről is.

Együtt dolgozunk Joris Laarmannal,
az amszterdami MX3D művészével

és csapatával, hogy megtervezzük
és robotokkal kinyomtassuk

a világ első, önmaga gyártotta hídját.

Joris és egy MI, miközben itt beszélek,

Amszterdamban tervezi ezt a dolgot.

Amikor elkészülünk,
megnyomjuk a startgombot,

és a robotok nekilátnak 3D-ben
acélból kinyomtatni,

aztán csak folyik a nyomtatás,
emberi beavatkozás nélkül,

amíg a híd el nem készül.

A számítógépek kibővítik
új dolgok kigondolásához

és tervezéséhez kellő képességeinket,

a robotrendszerek segítenek
olyan dolgok létrehozásában,

amelyekre magunk soha nem vagyunk képesek.

De mi a helyzet e dolgok érzékelésének
és irányításának képességével?

Mi a helyzet a gyártmányaink
idegrendszerével?

Idegrendszerünk, az emberi idegrendszer

közvetít mindent, ami köröttünk történik.

De gyártmányaink idegrendszere
kezdetleges.

Pl. egy autó nem jelzi
a városgazdálkodásnak,

hogy éppen most huppant bele egy kátyúba.

Egy épület nem közli a tervezőivel,

hogy jól érzik-e magukat a benne lévők.

A játékgyártó sem tudja,

hogy hol és miként 
játszanak a játékaival,

és szereznek-e örömet?

Biztos vagyok benne, hogy a Barbie
tervezői ilyen életmódra gondoltak,

amikor tervezték.

(Nevetés)

De mi van, ha kiderül,
hogy Barbie magányos?

(Nevetés)

Ha a tervezők tudták volna,

mi sors vár a valóságban a terveikre

– az útra, az épületre, Barbie-ra –,

e tudást fölhasználhatták volna

a fogyasztónak jobb élményt
nyújtó dolgok alkotására.

Hiányzik a bennünket
a megtervezett, gyártott

és használt dolgokkal
összekötő idegrendszer.

Mi lenne, ha a gyártmányainkból

hozzánk áramló információ
a birtokunkban lenne?

Minden gyártmányunkra

rengeteg pénzt és energiát fordítunk,

– tavaly kb. kétmilliárd dollárt –,

hogy meggyőzzük az ügyfeleket
gyártmányaink megvételéről.

De ha meglenne a kapcsolat
a megtervezett és legyártott dolgokkal,

miután kikerültek a vevőhöz

eladás vagy használatba vétel után,

módosítani tudnánk őket,

és az emberek rábeszélése helyett eleve

olyan dolgokat készítenénk, 
amelyeket igényelnek.

A jó hír, hogy már dolgozunk
a digitális idegrendszeren,

amely összeköt bennünket
a megtervezett dolgokkal.

Dolgozunk egy projekten

néhány Los Angeles-i sráccal,

a nevük Bandito Brothers.

A srácok őrült kocsikat terveznek,

amelyek őrült dolgokat tesznek.

A srácok hibbantak.

(Nevetés)

A legjobb értelemben.

Együtt azzal foglalkozunk,

hogy egy hagyományos
versenyautó-karosszériába

idegrendszert építsünk be.

Elláttuk tucatnyi érzékelővel,

világklasszis vezetőt 
ültetve a kormányához

kivittük a sivatagba,
és egy hétig gyötörtük.

A kocsi idegrendszere mindent rögzített,

ami csak a kocsival történt.

Négymilliárd adatot rögzítettünk,

minden erőhatást, amelynek ki volt téve.

Aztán valami őrült dolgot műveltünk.

Ezeket az adatokat betápláltuk

a "Dreamcatcher" nevű tervező MI-nkbe.

Mit kapunk, amikor idegrendszert
adunk a tervezőeszközhöz,

és megépíttetjük vele 
a legjobb karosszériát?

Ezt.

Ilyet ember sohasem tervezett volna.

Illetve, ember tervezte, de olyan,

aki ki volt bővítve tervező MI-vel,

digitális idegrendszerrel

és robotokkal, amely valami
ilyet tud bütykölni.

Ha ez a jövő, a kibővített kor,
és ha kibővülünk

kognitív, fizikális és érzékelési téren,

milyen lesz az?

Milyen lesz az a tündérország?

Szerintem olyan világ lesz,

amelyben a gyártott dolgokról áttérünk

a termesztettekre.

A megtervezett dolgokról

a növekvőkre.

Az elszigeteltség helyett

az összeköttetés felé megyünk.

A kinyerés helyett

az egyesítést választjuk.

Dolgaink engedelmességre
kényszerítése helyett

inkább önállóságukat fogjuk értékelni.

Kibővült képességeinknek hála

világunk lényegesen megváltozik.

Változatosabb, összefüggőbb,

dinamikusabb, bonyolultabb,

alkalmazkodóbb és, természetesen,

szebb lesz a világunk.

A jövendő dolgok formája

eltér a valaha látottakétól.

Miért?

Mert azokat a dolgokat a technológia,
a természet és az ember közötti

új partnerség fogja alakítani.

Számomra ez olyan jövő, 
amelynek bekövetkeztét már alig várom.

Köszönöm szépen.

(Taps)