Gyermekként még naivan bátrak vagyunk,

vakmerő álmokat szövünk az életünkről.

Talán űrhajós vagy űrkutató akartál lenni.

Talán arról álmodtál,
hogy bejársz minden földrészt.

Én gyerekkorom óta arról álmodtam,

hogy az ENSZ-nek dolgozzak

a legsúlyosabb helyzetű
országokban a világon.

Rengeteg bátorságnak köszönhetően

ez az álmom valóra vált.

De mondok valamit a bátorságról:

Nem mindig bukkan elő,
amikor szükségünk lenne rá.

Szigorú önvizsgálat
és kemény munka eredménye,

valamint meg kell találnunk hozzá
a félelem és bátorság közti egyensúlyt.

Félelem nélkül
sok őrültséget követnénk el.

De bátorság nélkül
sosem vágnánk bele az ismeretlenbe.

A kettő közti egyensúlyban rejlik a csoda,

és ezért az egyensúlyért
nap mint nap megküzdünk.

Kezdésképp pár szó
a csinos kerekesszékemről:

nem mindig kellett
kerekesszéket használnom.

Úgy nőttem fel, mint bárki más.

Futkároztam, ugráltam és táncoltam.

Imádok táncolni.

Azonban a húszas éveim közepén

egyre többször estem el
megmagyarázhatatlan módon.

Néhány évvel később

egy recesszíven öröklődő
genetikai betegséggel diagnosztizáltak,

amit örökletes zárványtestes
izombetegségnek,

vagy hIBM-nek neveznek.

Ez egy progresszív,
izomsorvadást okozó betegség,

ami tetőtől talpig
minden izmomra hatással van.

Ez a betegség nagyon ritka.

Az Egyesült Államokban kevesebb
mint 200 diagnosztizált beteg van.

Jelenleg nincs rá
tudományosan bizonyított gyógymód,

és a megbetegedéstől
számított 10-15 év múlva

jellemzően mind a négy végtag
bénulását okozza.

Ezért vagyok kerekesszékben.

Miután diagnosztizáltak a betegséggel,
minden megváltozott.

Ijesztő volt, mert nem volt tapasztalatom
krónikus betegségekkel

és mozgáskorlátozottsággal.

Fogalmam sem volt a betegségem
előrehaladásának gyorsaságáról.

De ami a legelkeserítőbb volt,

mások tanácsait hallgatni,

miszerint korlátoznom kell
az álmaim, ambícióim,

és változtatnom kell
az élettel kapcsolatos elvárásaimon.

"Abba kellene hagynod
a nemzetközi pályafutásod."

"Senki sem fog így feleségül venni."

"Önző dolog lenne így gyereket szülni."

A tény, hogy idegenek

korlátokat szabtak
az álmaimnak és ambícióimnak

egyszerűen abszurd volt

és elfogadhatatlan.

Így nem hallgattam rájuk.

(Éljenzés) (Taps)

Végül férjhez mentem.

És magam döntöttem úgy,
hogy nem vállalok gyereket.

És folytattam a munkámat az ENSZ-nél.

Miután diagnosztizáltak,

két évig dolgoztam Angolában,
mely akkor egy 27 évig tartó

brutális polgárháborúból
kilábaló ország volt.

Ezután öt évbe telt,

mire hivatalosan is megosztottam
a munkaadómmal a diagnózisom.

Mert féltem,

hogy megkérdőjeleznék a képességeim,
és elveszíteném a munkám.

Olyan országokban dolgoztam,
ahol a gyermekbénulás gyakori volt,

így amikor meghallottam,
hogy azt mondják rólam,

valószínűleg megúsztam a gyermekbénulást,

azt gondoltam, a titkom biztonságban van.

Senki sem kérdezte, miért sántítok.

Így nem is mondtam semmit.

Több mint tíz évbe telt,

mire átéreztem a betegségem súlyosságát.

Még az alapvető tevékenységek is
egyre nehezebbé váltak.

Mégis követtem az álmom,
és folytattam a munkám szerte a világban.

A mozgássérültek kapcsolattartójának
is kinevezett az UNICEF

Haitin,

ahol két évig tevékenykedtem
a 2010-es pusztító földrengés után.

Ezután a munkám
az Egyesült Államokba hozott.

Még amikor a betegségem
jelentősen előrehaladottá vált,

és lábmerevítőre, valamint járókeretre
volt szükségem a járáshoz,

akkor is hajtott a kalandvágy.

Ezúttal egy grandiózus

szabadtéri kalandról álmodoztam.

És mi lehet grandiózusabb,
mint maga a Grand Canyon?

Önök tudták, hogy ötmillió látogatónak

csak egy százaléka
tesz túrát a kanyon aljára?

Én abba az egy százalékba
akartam tartozni.

Az egyetlen bökkenő –

(Taps)

az egyetlen bökkenő az volt, hogy
a Grand Canyon nem akadálymentesített.

Tehát szükségem volt némi segítségre,

hogy lejussak az 1500 méter mélyre
ereszkedő meredek, bizonytalan terepen.

Amikor akadályokba ütközöm,

a félelem nem feltétlenül
uralkodik el azonnal rajtam,

mert arra gondolok, hogy így, vagy úgy,

de a végén úgyis megoldom.

Ebben az esetben úgy gondoltam,

ha nem tudok lemenni gyalog,

megtanulhatnék lovagolni.

Szóval pontosan ezt tettem.

Ez a sorsfordító döntés

négyéves elköteleződést jelentett,

és a félelem és bátorság közötti
folytonos vívódást,

hogy vállaljam-e a 12 napos expedíciót.

Négy nap lóháton a Grand Canyon
egyik peremétől a másikig,

nyolc nap vadvízi evezés a Colorado folyó
240 kilométeres szakaszán,

egy filmes csapattal a hátunk mögött.

Elárulom: sikerült.

De ez az élmény megmutatta,
hogy a legeslegnagyobb félelmem

képes ugyanakkora adag
bátorsággal párosulni.

2018. április 13-án

két és fél méterre a földtől

egy Seriff nevű musztáng ló hátán

a Grand Canyonról alkotott első benyomásom

sokk és rémület volt.

Fogalmam sem volt, hogy tériszonyom van.

(Nevetés)

De ekkor már nem volt visszaút.

Összegyűjtöttem minden bátorságom,

és nem hagytam, hogy a félelem
győzedelmeskedjen.

A Déli-peremről indultunk,

és csak úgy tudtam
megőrizni a higgadtságom,

hogy mélyeket lélegeztem,
csak az eget néztem,

és a csapatom hangjára koncentráltam.

De aztán az első órában
valami katasztrofális dolog történt.

Nem tudtam egyenesen tartani
magam a nyeregben,

és egy nagyobb bukkanón keresztülhaladva

arccal a ló fejének csapódtam.

Kitört a pánik,

a fejem rettenetesen fájt,

de az út túl keskeny volt,
hogy leszálljunk a lovakról.

Csak a 700 méter magasan fekvő
félúti pihenőnél –

ami onnan legalább két órára volt –

tudtunk megállni és levenni a sisakom,

hogy megvizsgáljuk a tojás méretű
kiálló púpot, ami a homlokomra nőtt.

A sok tervezés és felszerelés ellenére

hogy lehet, hogy nem vittünk
magunkkal jeget?

(Nevetés)

Szerencsére a duzzanat leapadt,

és két gyönyörű monoklit hagyva
szívódott fel, ami kifejezetten előnyös,

ha az ember dokumentumfilmben szerepel.

(Nevetés)

(Taps) (Éljenzés)

Ez nem volt békés és könnyű út,

de pontosan ez volt a lényeg.

Ugyan féltem visszaülni a nyeregbe,

mégis megtettem.

A kanyon aljára érni

összesen 10 órába telt,

és ez még csak az első nap
volt a négyből lóháton.

Ezután következtek a bővizű zúgók.

A Colorado folyó
Grand Canyont átszelő része

az ország vadvizekben
egyik leggazdagabb folyószakasza.

És hogy fel legyek készülve
arra az esetre is, ha borulunk,

gyakorlásképp segítettek nekem
átúszni egy kisebb zúgón.

Biztonsággal kijelenthetem,
hogy nem ment könnyedén.

(Nevetés)

Rosszkor vettem levegőt,

ezért vizet nyeltem,

és nem tudtam magam irányítani.

Igen, nagyon félelmetes volt,

de ugyanakkor fantasztikus.

Vízesések, sima falú kanyonok

és néhány millió évnyi alapkőzet,

ami napszakonként változtatta a színét.

A Grand Canyon maga a vadon,

és nemhiába dicsérik annyian.

(Taps)

Az expedíció,

a felkészülés és maga a kirándulás során

olyan szintű félelmet
ismertem meg, mint még soha.

De ami ennél is fontosabb, rájöttem,

mennyire hihetetlenül bátor tudok lenni.

A Grand Canyon-beli utazásom
nem volt könnyű.

Ez nem egy amazon álomszerű kalandja volt,

ahogy könnyedén átszel
eposzba illő tájakat.

Hanem az enyém volt, ahogy sírva,

kimerülten és monoklikkal
a szemem alatt küzdöttem.

Félelmetes volt,

stresszes

és felvillanyozó.

Az utazásra visszatekintve

könnyű ilyen nyugodtan beszélni
arról, amit elértünk.

Biztosan szeretnék újra vadvízen evezni.

De ezúttal végig
a 445 kilométeres szakaszon.

(Taps)

Abban is biztos vagyok,
hogy a lovaglós részt nem csinálnám újra.

(Nevetés)

Túlságosan veszélyes.

És ez a mondanivalóm lényege.

Nem csak azért vagyok itt,
hogy megmutassam a filmfelvételeim,

hanem hogy mindannyiukat emlékeztessem,

az élet egy nagy lecke,

ami segít megtalálni
a félelem és bátorság közti egyensúlyt,

és megkülönböztetni
a jó ötleteket a rosszaktól.

(Nevetés)

Az élet önmagában is félelmetes.

Ha valóra akarjuk váltani az álmainkat,
bátraknak kell lennünk.

Az, hogy szembenéztem a félelmeimmel,

és bátorságra leltem, hogy legyőzzem őket,

rendkívülivé tette az életemet.

Falják nagykanállal az életet,

és engedjék, hogy a bátorságuk
nagyobb legyen a félelmüknél.

Sosem tudhatják, mi kerekedhet ki belőle.

Köszönöm.

(Taps) (Éljenzés)