Добрый вечер, Челябинск.
Меня зовут Марина Магги.
Сегодня у меня тема:
худеющие понятия не имеют,
кто такие стройные.
Бо́льшую часть своей жизни
я посвятила выздоровлению
от острой пищевой зависимости,
и максимальный мой вес был 92 килограмма.
Ещё три года назад
я выглядела примерно вот так.
Не самое лёгкое время в моей жизни.
Каждый мой день начинался с того,
что я обещала себе:
сегодня, именно сегодня тот самый день,
когда я изменю свою жизнь.
Но уже к обеду я не могла найти того,
кто утром себе что-то обещал,
а к ужину от решимости
не оставалось и следа.
Я уходила в срыв,
наказывала себя чувством вины,
выводами о себе...
И так продолжалось
примерно десять лет моей жизни...
каждый день.
Можете себе представить?
Я думала: «Что не так со мной?
Почему не получается?»
Со мной действительно было кое-что не так.
Дело в том, что всё это время
я была «худеющей»,
абсолютно типичной худеющей
с абсолютно типичными для худеющих
типом мышления и уровнем сознания.
Даже когда мне удавалось
похудеть через усилие,
я всё равно оставалась «худеющей».
Сегодня моя тема называется: «Худеющие
понятия не имеют, кто такие стройные».
И я хотела бы её дополнить:
«... именно поэтому вы и не похудели».
Итак, начнём.
За более чем 16-летнюю карьеру тренера
и последние четыре года
плотной работы с худеющими я заметила,
что все они между собой
очень сильно похожи.
А там, где есть схожесть,
там и системность вырисовывается.
Я делю всех худеющих на три типа
в зависимости от уровня лишнего веса.
Первые — это балующиеся.
Лишний вес 3–5 кг.
Вторые — пострадавшие.
Лишний вес 10–15 кг. и выше.
Третьи — это сектанты.
Лишнего веса 0 кг.
Перед тем, как я продолжу, хочу сказать,
что все совпадения
с реальными персонажами случайны.
Конкретно вас я в виду не имела, только
если вы сами не причислили себя к таковым.
Итак, «балующиеся».
Балующиеся — это девушки
с лишним весом 3-5 кг.
Прямо скажем: серьёзных проблем
с лишним весом они не имеют,
но сигналы о некомфортных изменениях
на микроуровне они уже получают.
Где-то джинсы плохо сидят,
купальник не застёгивается.
На микроуровне им уже беспокойно,
но они пока ещё ничего не делают.
Они не готовы к тому,
чтобы принимать реальные действия.
Балующиеся очень любят
много говорить о похудении,
любят выносить мозги всем вокруг тем,
что им нужно худеть.
Знакомо?
Я думаю, мужчины меня сейчас поймут,
если у кого-то есть женщины «балующиеся».
Некоторые откровенно истерят,
другие ведут себя более аккуратно.
Слезливо гримасничают,
изображая муки переживаний.
Одним словом, балующиеся очень много ноют
и по факту ничего не делают.
Я расскажу о внутренней игре балующихся,
с помощью которой они манипулируют нами
и обманывают сами себя.
Балующиеся не испытывают боли
от самого по себе лишнего веса.
Они испытывают чувство вины от того,
что видят проблему
и ничего с этим не делают.
Для того, чтобы как-то себя оправдать,
они — первое: много ноют,
потому что это даёт им ощущение действия
или иллюзию действия
в сторону решения проблемы.
Мы с вами часто так делаем
вне зависимости от того,
касается это лишнего веса или нет.
И второе: балующиеся
принимают на себя роль мученика,
они как бы страдают.
Почему страдают? Потому что мученики
в нашем социуме всегда оправданы.
Они всегда хорошие.
У нас это даже на законодательном
уровне закреплено.
Покаяние как смягчающее обстоятельство
при определении вины.
У меня просто образование юридическое,
хоть где-то оно пригодилось.
Таким образом балующиеся,
с одной стороны,
защищают себя фразой «я делаю»,
с другой стороны, «они хорошие»,
и они успокаивают себя фразой
«Со мной всё в порядке,
можно продолжать баловаться
и продолжать не худеть».
Это такая внутренняя
манипулятивная игра балующихся.
Из-за этого они нас сильно раздражают,
потому что нам всё это выслушивать.
Пострадавшие — вторая категория.
Пострадавшие — это выходцы из балующихся.
Принципиальное отличие от первых —
это выросшая проблема и абсолютно
реальные лишние килограммы.
Пострадавшие — это девушки,
которые уже не будут ныть.
Они не будут говорить о том,
что они поправились и им нужно худеть,
потому что они знают, что в ответ
услышат абсолютно реальное
«да, тебе нужно худеть», либо молчание,
которое подтверждает их догадки.
Пострадавшие уже, скорее всего, имеют
проблемы с самооценкой и уверенностью,
они не любят ходить по магазинам.
Скорее всего, кого-то из них уже
бросил парень, сказав напрямую о проблеме.
Они не любят фотографироваться.
Пострадавшие испытывают боль
непосредственно от самого лишнего веса.
Если болью балующихся является
чувство вины от бездействия,
то болью пострадавших
является сам по себе лишний вес.
Пострадавшие также относятся
к категории худеющих.
Третья категория.
Бывает так, что балующиеся
или пострадавшие осваивают усилия,
и с помощью усилий им удаётся
сбросить лишние килограммы.
Они становятся стройными,
но переходят в следующую категорию —
худеющих сектантов.
Худеющие сектанты — это стройные люди.
Физиологически у них
нет проблем с лишним весом,
но проблема в том,
что они до сих пор на усилии.
Они до сих пор на усилии,
и они заморочены.
Заморочены на еде, на теме того,
что едят: когда, сколько и во сколько?
Заморочены на рационе, продуктах питания,
совместимости рациона, тренировках:
когда, во сколько,
до или после тренировки есть?
Они не спокойны, они маятники.
Им свойственно
периодически поправляться для того,
чтобы чувствовать себя живыми
и снова начинать худеть.
Сектанты: почему я их называю сектантами?
Потому что сектантам свойственно
создавать религию вокруг своего тела.
Это люди, которые верят в усилие,
которые верят, что тело даётся
только таким нелёгким трудом.
Это труд —
нечеловеческих затрат результат.
Их объединяет вера в усилие.
Я изучаю физиологию,
теорию функциональных систем
Петра Кузьмича Анохина.
И хочу поговорить об усилии и силе воли.
Есть два понятия: сила воли и усилие.
И это два разных понятия, несмотря на то,
что многие между ними ставят знак равно.
[Сила воли ≠ усилие]
Усилие не физиологично,
и сегодня я поговорю, чем оно чревато.
А движение на энергии силы воли
само по себе не опасно.
Во-первых, сила воли у вас есть априори,
так же как сила в бицепсе.
Вам делать ничего не нужно,
чтобы её проявить.
Вы можете приложить силу воли
по направлению к возможности,
потому что о воле говорится тогда,
когда говорится о наличии
какой-либо возможности.
Когда вы двигаетесь на силе воли,
вам не нужно восстановление,
глубокий отдых.
Сила воли не порождает страх
перед будущими шагами,
перед будущими свершениями.
Усилие же наоборот.
Усилие: в этимологии слова —
это удвоение силы, если по-простому.
Вы прикладываете двойную силу,
вы перенапрягаетесь.
Одна из сил тратится на подавление
внутреннего сопротивления,
которого не должно быть
с точки зрения физиологии.
И только с помощью второй
вы как бы делаете шаг
в сторону возможности.
Вся физиология основана
на принципах баланса.
В случае отклонения системы от нормы
система стремится к стабилизации:
уравновесить отклонения на ту же самую
частоту, чтобы стабилизироваться.
Другими словами,
за ваши отклонения в усилии —
а вы отклоняетесь,
потому что происходит слив
энергетический, энергетический откат, —
система будет стремиться
уравновесить вас со знаком плюс.
Это значит, что тело за ваши усилия,
вложенные в него,
становится вам что-то должно.
Вы накидываете долг на своё тело,
а тело физиологично и ничего,
кроме нормы, отдать вам не может,
потому что тело или организм —
это как Солнце или погода,
невозможно скинуть на это всё долг,
оно с нами не играет
в эти игры долженствования.
Но мы научились выкручиваться,
нам ведь нужно компенсировать
каким-то образом усилия.
И что для нас является чаще всего
таким отклонением со знаком плюс?
Это лесть и комплименты,
которые мы слышим в адрес своего тела.
Тщеславие не просто так было признано
одним из самых базовых смертных грехов,
потому что испытание им проходят немногие.
Сектанты — это люди,
которые поверили в усилие,
и для того, чтобы уравновесить
им отклонение со знаком плюс,
им нужны голоса верующих.
Их тела — это тотем,
храм поклонения, алтарь поклонения.
Балующиеся и пострадавшие, их верующие,
приходят каждый день
в храм аккаунтов Instagram
и ставят свечки в виде лайков.
Сами же сектанты глубоко подсажены
на веру в своё собственное тело,
считают себя за это особенными,
поверьте, я знаю таких тренеров,
потому что видят,
что им реально поклоняются.
Чем не религия?
Но всё бы ничего, если бы не другой
закон физиологии об адаптации
к уже существующему отклонению,
об адаптации к внешнему раздражителю,
согласно которому любое отклонение
в последствии становится нормальным.
Система адаптируется и перестаёт
реагировать на раздражитель.
Что это значит для нас:
это значит, что для того,
чтобы система вновь среагировала
на следующий раздражитель,
возбудилась от следующего раздражителя,
дозу нужно постоянно повышать, иначе
сектанты перестают чувствовать поклонение.
Это значит, что им нужны
новые голоса верующих.
А балующиеся и пострадавшие
так же стабилизируются относительно
восприятия внешнего раздражителя,
и новую свечку в виде лайка
они поставят только в случае,
если новое действие сектанта
демонстрирует навык сверх предыдущего.
Мы сами себя загоняем в систему, в которой
постоянно гипертрофируем отклонения,
ещё сильнее отклоняясь от нормы.
И у нас образуются три категории:
балующиеся,
пострадавшие
и сектанты.
Я напомню, что все три категории
я отнесла к худеющим.
Почему сектанты относятся к худеющим?
Потому что несмотря на то,
что они, вроде бы, физиологически
не имеют проблем с лишним весом,
тем не менее они в сознании своём
остаются худеющими.
Они точно так же питаются...
На картинке тренеры, которые не знают,
как удивить своих верующих подписчиков.
Это уже гипертрофия такая.
Сектанты точно так же питаются из идеи.
Они проповедуют усилие,
контролируют, запрещают, накидывают
долгие ожидания на свой организм,
манипулируют скоростью похудения.
У них часто в жизни случаются срывы,
после которых они чувствуют откат, вину,
наказывают себя, делают выводы о себе.
Картина идентичная.
Они ничем, с точки зрения сознания,
не отличаются
от балующихся и пострадавших.
Только у сектантов
добавляется ещё два глюка:
это страх потери результата и страх потери
суррогатного удовольствия
от вторичных выгод тщеславия.
Наблюдая в своей практике
худеющих очень долгие годы,
сама будучи таковой,
я заметила,
что худеющие забывают, как быть стройными.
И они начинают
моделировать образ стройных,
идя за своими моделями,
простраивая модель, образ стройной.
Кого они видят перед собой?
Конечно, образ худеющего сектанта,
замороченного на теме ЗОЖ и питания.
Правильно, ведь человек, который
создаёт религию вокруг своего тела,
он очень громкий всегда.
Ему ведь нужны новые адепты, новые
верующие, новые свечки в виде лайков.
Они берут транспаранты, выходят на улицу
и всех в свою веру пытаются обратить.
И у них это хорошо получается.
Худеющие действительно
реагируют на эти сигналы.
Но я напомню, что все три категории
я отнесла к худеющим.
А кто же такие «здоровые стройные люди»?
Принципиальное отличие здорового
стройного человека от худеющего в том,
что здоровые стройные люди не худеют.
В первую очередь, сознанием не худеют,
в мыслях не худеют.
Так они выздоравливают.
И если присмотреться
к здоровому стройному человеку,
знаете, что вы обнаружите?
Ничего.
Ничего вы там не обнаружите.
Не думают они о еде,
не думают о приёме пищи чаще,
чем о походе в туалет,
не создают религию вокруг своего тела,
обнажённые фото со всех
обзорных точек — тоже вряд ли.
На знойные комплименты в свой адрес
такие люди будут, скорее всего,
реагировать смущением,
искренне не понимая откуда столько
ажиотажа вокруг их тела.
И ведь всё верно.
Ажиотаж создаётся со стороны того,
в чьём сознании иметь такое тело —
это труд, усилие, нечеловеческая
сила воздержания!
Худеющий, похудевший через усилие
жаждет компенсации
энергетического провала.
Такие люди пишут книги
о нелёгком пути самурая
и снимают о себе документальные фильмы,
потому что они ждут компенсации за усилие.
Для здорового стройного
человека такое тело —
это естество, данное по праву рождения.
И ничего сложно особенного такие люди
для поддержания своего тела не делают.
Здоровые стройные люди не пойдут
навязывать агрессивную мотивацию
с плакатами о похудении,
потому что в них нет глюка тщеславия.
Они не заигрались в усилие.
Здоровые стройные люди
не назовут вас жирными задницами,
потому что они не злы на полных людей.
Полные люди их не раздражают.
Им нечего на них злиться.
Озлобленность живёт в том,
в ком живёт усилие.
Это их такая специальная игра.
Чем больше они ненавидят
жир и полные тела,
тем легче им самим не сорваться
и не зайти туда.
Здоровый же, стройный человек,
по большей части спокоен,
как минимум не раздражён на полных людей.
Есть одна проблема
со здоровыми стройными людьми.
Они не обращают на себя никакого внимания.
Они по большей части незаметны.
И сегодня я стою здесь,
моё выступление посвящено тому,
чтобы сдвинуть ваш фокус внимания с тех,
кто идёт с транспарантами,
на тех, кто чаще всего остаётся незаметен.
Потому что именно они должны
стать для вас ориентиром,
как бы это странно ни звучало.
Не ждите от здорового стройного человека,
что он протрубит о своей незаметности.
Это было бы очень странно.
Нет, не протрубит.
Здоровые стройные люди незаметны.
И ваша задача, ваша работа —
обратить внимание на тех, кто они,
если вам знакома проблема лишнего веса.
Обратить на них внимание
и начать наблюдать.
Кто они? Как они живут?
О чём они думают?
Как они относятся к еде?
Моя сестра стала для меня таким учителем.
Я жила с ней бок о бок 30 лет,
и я не замечала, что она здорова.
Ориентирами для меня были бешеные тренеры,
которые не вынимают
мотивационных слоганов из рук,
но я поняла,
кто по-настоящему моя мотивация,
когда поняла,
к какому результату я стремлюсь.
Я хочу быть такой же бешеной
или я хочу быть здоровой,
спокойной и стройной?
Когда я это поняла,
я не сказала сестре об этом.
Я просто начала за ней наблюдать.
И вы знаете, это изменило всё.
Я поняла, почему
я не худела всё это время.
Потому что я вообще неправильные
ориентиры себе выставляла.
Понимаете, стройные сектанты
после похудения становились
ещё более замороченными на теме еды.
В их головах появлялось
ещё больше шума относительно питания.
А у моей сестры шума не было!
Вообще не было!
Она не думала о еде.
И это просто сдвинуло моё сознание,
потому что я поняла,
в какую сторону нужно идти.
Ориентиром для меня должно быть
уменьшение количества шума в голове
по мере приближения к стройности.
Тем более, шум не должен увеличиваться.
Это стало для меня ориентиром,
но, с другой стороны, это же стало
для меня сильным испытанием,
одним из мощнейших испытаний,
потому что я стала не понимать,
как не думать о жёлтом слоне.
Как не думать о еде,
когда ты о ней уже думаешь?
Это действительно была
очень нелёгкая задача, поверьте.
Но именно она изменила моё представление,
именно поэтому я сейчас
занимаюсь худеющими
и помогаю им обнуляться
от пищевой зависимости.
Худеющие не представляют,
как мыслит здоровый стройный человек.
И ваша задача — действительно
начать наблюдать за теми,
кто по большей части остаётся
незаметен, ровен и спокоен.
Начните наблюдать за незаметными,
начните наблюдать за теми,
кто ровно дышит относительно еды,
кто спокоен.
Я уже заканчиваю
и в конце хотела бы обратиться
к каждому из тех категорий,
о которых сегодня поговорила.
Балующиеся, прекращайте баловство.
Играть с лишним весом —
очень опасная игра,
а выздоровление — это очень
трудоёмкий и долгий процесс.
Поверьте, я говорю как человек,
который до сих пор выздоравливает.
Заметили изменения
на микроуровне? Действуйте!
Запишитесь в спортзал, сократите порции.
Действуйте, не нойте, иначе вы перейдёте
в категорию пострадавших. Это неминуемо.
Пострадавшие, вы можете идти
на очень громкие призывы сектантов,
и если освоите усилие,
то обязательно среди них окажетесь.
Вы станете ещё более замороченными на еде,
ещё больше шума в вашем сознании
появится на тему еды.
Вы осознаете, что это был ложный путь,
что вы не нашли там то, что искали.
Вы до сих пор не спокойны, не здоровы.
Вы не выздоровели, вы просто перешли
в другую категорию болезни.
Подумайте, нужно ли вам делать этот крюк?
Ведь верхняя точка —
это та же отдалённая от нормы локация.
Сектанты, простите меня
за такое сравнение,
знаю, что среди сектантов
очень много моих друзей.
Надеюсь, они не предадут меня анафеме.
Я сама фитнес-тренер и понимаю,
что в каком-то смысле я плюнула
в колодец, из которого сама пью.
Но я просто хочу,
чтобы этот колодец был чище.
Я просто хочу, чтобы в нём
было меньше мути.
Сектанты, вы имеете сегодня главное —
стройное тело, которое красиво,
которое мотивирует и вдохновляет.
Сегодня вас выбирают в качестве ориентира
балующиеся и пострадавшие.
Вы имеете власть и влияние.
Так станьте истинным примером
здоровья и целостности живой клетки.
Здоровые и стройные люди,
последнее моё обращение к вам.
Скорее всего, вы даже не знаете,
что вы здоровы.
Я лично знаю многих здоровых,
которые заразились глюком похудения,
потому что все вокруг начали худеть
и они решили, что это ненормально
не думать о еде так много.
У меня для вас хорошие новости.
С вами всё в порядке.
Вы здоровы.
Оставайтесь для нас примером,
ровными, спокойными.
А мы будем тихо
за вами наблюдать и учиться.
Спасибо.
(Аплодисменты)
Good evening, Chelyabinsk.
My name is Marina Maggi.
Today my topic is:
Slimmers haven't a clue about the slim.
I have dedicated
the greater part of my life
to recovery from acute food addiction.
In February 2013,
my weight was already 92 kg.
Three years ago,
I looked something like this.
Not the easiest time in my life.
I began each day promising myself
that today would be
the day I changed my life.
But by lunchtime, the person who'd made
that promise that morning had vanished.
By supper no trace
of determination remained.
I sank into failure,
punished myself with a sense of guilt,
conclusions about myself ...
This went on for
about 10 years of my life ...
every day.
Can you imagine?
I thought, "What's wrong with me?
Why isn't it working?"
There really was
something wrong with me.
The fact was that all this time
I was a "slimmer",
an absolutely typical slimmer
with an absolutely typical slimmer's type
of thinking and level of consciousness.
Even when I succeeded
in losing weight through my efforts,
I always just remained a "slimmer".
Today my topic is called:
"Slimmers haven't a clue about the slim."
And I would like to add:
"... that's why you didn't lose weight."
So, let's get started.
With a career of more than
16 years as a coach,
the last four years
working closely with slimmers,
I find a very strong similarity
among them.
And, where there's similarity,
systemacity is to be found.
I divide slimmers into three categories,
depending on the level of excess weight.
The first: the indulgent.
They're 3-5 kg overweight.
The second: the suffering.
They're 10-15 kg and above overweight.
The third: sectarians.
They are not overweight at all.
Before I continue, I want to say,
that all coincidences with actual people
are pure coincidence.
To be clear, I do not mean it about you
if you don't think it applies to you.
So, "the indulgent".
The indulgent, these are girls
with excess weight of 3-5 kg.
Let's just say they have
no serious weight problem,
but they already sense
uncomfortable changes at the microlevel.
Jeans don't sit properly in places,
the swimsuit doesn't do up.
At the microlevel, they're already uneasy,
but are not yet doing anything about it.
They are not ready to take real action.
The indulgent like to talk a lot
about losing weight,
love to put it into heads all around
that they need to lose weight.
Sounds familiar?
I think men will understand me now,
if they have "indulgent" women.
Some are frankly given to hysterics,
others behave more delicately,
tearfully grimacing,
portraying painful emotion.
In a word, those who whine a lot,
and, ultimately, do nothing.
I'll tell you about the games they play
by which they manipulate us
and deceive themselves.
The indulgent do not feel pain
from the excess weight itself.
They feel guilty
because they see the problem
and do not do anything about it.
In order to somehow justify themselves,
they, at first, go on about it a lot,
because it gives them a sense of action,
or an illusion of action
towards a solution.
We often do this regardless of whether
there's a weight problem or not.
And the second: those who indulge
and take on the role of a martyr,
they seem to suffer.
Why do they suffer?
Because martyrs in our society
are always justified, always good.
With us, this is even found
on a legislative level.
Repentance as a mitigating circumstance
in determining guilt.
I just happen to have a legal education,
at least it came in handy somewhere.
So, the indulgent.
On the one hand,
they submittingly admit they do,
on the other, they're OK.
They assuage themselves
with: "It's no problem,
one can continue to indulge
and not lose weight."
This is a visceral,
manipulative game they play.
With this, they really irritate us,
because we all have to listen to it.
The suffering are the second category.
The suffering are of the indulgent.
The principal difference from the first
is that it is a full blown problem
with inescapable extra kilos.
The suffering are girls
who will no longer be whining.
They will not say that they have
put on weight and need to lose weight,
because they know
that it will result in the response
"Yes, you need to lose weight,"
or silence confirming their own view.
They already, most likely, have problems
with self-esteem and confidence,
they do not like to go shopping.
Most likely, one of them has already
lost a guy citing outright the problem.
They do not like to be photographed.
The suffering experience pain
directly from the excess weight.
If the pain of the indulgent
is a sense of guilt from inaction,
then the pain of the suffering
is in the excess weight itself.
The suffering also fall
into this category of slimmers.
The third category.
The indulgent or the suffering
may well become familiar with effort,
and with the help of effort
they manage to lose those extra kilos.
They become slimmer,
but go on to the next category:
sectarian slimmers.
Sectarian slimmers are slim people.
Physiologically they have
no weight problem.
The problem is that they still
continue with their efforts.
They continue their efforts,
they're fixed on them.
They're fixed on food, what they eat:
when, at what time and how much?
They're fixed on diet, nutrient values,
diet compatibility, exercise:
when, at what time,
before or after exercise?
They are not well balanced,
they are pendulums.
They tend to periodically put on weight
in order to feel alive
and then start to lose weight again.
Sectarians: why do I call them sectarians?
Because sectarians tend to create
a religion around their body.
They are people who believe in effort,
who believe that the body
is to be subjected to just such hard work.
This work is superhuman expenditure
yielding a result.
Faith unites them in their effort.
I study physiology,
the theory of functional systems
of Pyotr Kuzmich Anokhin.
And I want to talk about
effort and willpower.
There are two concepts:
willpower and effort.
Two different concepts, though
many put an equals sign between them.
[Willpower ≠ effort]
Effort is not physiological, and today
I'll tell you what it's fraught with.
Exercising on the energy of willpower
is not dangerous in itself.
First, you know
that you have the willpower
as well as strength in your biceps.
You know that without any outward display.
You can apply willpower
towards a possibility
since one might say
that given the availability,
there is some potential.
When movement is willpower driven,
you do not need recovery, deep rest.
Willpower does not create
a fear of future steps,
of future accomplishments.
Effort is the opposite.
Effort: the etymology of the word
implies a doubling of force, put simply.
You apply twice the force,
you overstrain yourself.
Half of that force is spent
suppressing internal resistance
which is all out of line
with your natural physiology.
Only with the other half
do you seem to be progressing
towards a possibility.
All physiology is based on
the principles of balance.
If your system deviates from the norm,
your system wants to restabilize itself:
to stabilize itself by balancing out
deviations to the degree necessary.
In other words, for the deviations
resulting from your effort -
and you deviate
because there is a discharge
of energy and a recoil from it -
your system provides a balance,
to wit a positive feeling.
So when you put effort into your body,
you expect a reward.
You add to what you demand of your body,
but the body is physiological
and can give you nothing but the norm,
because the body or organism
is like the Sun or the weather,
it is impossible to meet this demand,
it does not play with us
in these demand games.
But we know how to get round this.
We need recompensation
in some way for our efforts.
And what recompensation
provides a positive feeling for us?
It's hearing flattery
and compliments about our bodies.
Vanity was not simply acknowledged
as one of the most basic mortal sins:
its test is passed by few.
Sectarians are people
who believe in effort,
and in order to balance
deviation with positive feeling
they need to hear the voice of believers.
Their bodies are a totem,
a temple of worship, an altar of worship.
The indulgent and the suffering,
their believers come every day
to the temple of Instagram
and put candles in the form of "likes".
The sectarians themselves are deeply
rooted in faith in their own bodies,
consider themselves to be special.
Believe me, I know trainers,
who see that they are really worshipped.
That's not religion?
But all would be nothing,
but for another law of physiology
about adaptation
to an already existing deviation,
about adaptation to external stimulus,
according to which any deviation
later becomes normal.
The system adapts and ceases
to respond to the stimulus.
What does this mean for us:
it means that, in order for the system
to react again to the next stimulus,
be aroused by the following stimulus,
the dose must be constantly raised,
or sectarians cease to feel worship.
This means that they need
the voices of new believers.
And the indulgent and the suffering,
they also restabilize with respect to
the perception of the external stimulus,
and they will put a new candle
in the form of a "like" just in case,
if a new sectarian action
demonstrates a skill
beyond the previous one.
We drive ourselves into a system in which
we constantly amplify deviations,
deviating even more from the norm.
So, we have three categories:
the indulgent,
the suffering
and the sectarians.
So, I've now told you about
all three categories of slimmers.
Why are sectarians treated as slimmers?
Because despite the fact
that it seems that physiologically
they do not have a weight problem,
they nevertheless,
in their mindset, remain slimmers.
They eat much the same way ...
In the picture, coaches who do not know
how to impress their believing followers.
Here there is already overamplification.
Sectarians use ideas in the same way.
They preach effort,
monitor, forbid,
place great expectations on bodies,
manipulate the rate of weight loss.
They often have breakdowns in their lives,
after which they have a sense of reversal,
guilt, punish themselves,
draw conclusions about themselves.
The picture is identical:
in terms of their mentality,
they are no different from
the indulgent and the suffering.
Only, the sectarians
have two further problems:
fear of loss of results
and fear of loss of surrogate pleasure
from derived gains of vanity.
Observing the practice of slimmers
for very many years,
being myself of the category,
I noticed,
slimmers forget how to be slim.
And they begin to act out
the image of the slender,
follow their models,
create models, the image of the slim.
Whom do they see before them?
An image of the sectarian slimmer
with overplayed ideas
on healthy living and nutrition.
Right, after all, someone who creates
a religion around her body
is always going to be rather imperious.
They need new followers, new believers,
new candles in the form of "likes".
They take banners, go outside,
and try to convert
everyone to their faith.
And they are good at it.
Slimmers do react to these signals.
But, I remind you, I consider all three
categories to be those of slimmers.
And who are such
"healthy, slender people"?
The fundamental difference between
a healthy, slender person and a slimmer
is that healthy, slender people
do not lose weight.
First, they don't lose weight
in their minds,
don't lose weight in their thoughts.
So they succeed.
And if you get close to
a healthy, slim person,
do you know what you find?
Nothing.
You will discover nothing.
They do not think about food,
do not think more about eating
than about using the toilet,
don't make a religion of their bodies,
photos of figures stripped for gym
from all angles are also unlikely.
Addressed with hot compliments,
such people will most likely
react with embarrassment,
genuinely not understanding why there's
such excitement about their body.
And it's all just so.
The excitement forms in the minds of those
for whom to have such a body
means work, effort,
unearthly power of abstinence.
Slimmers, becoming thinner through effort,
crave for compensation
for the lost calorie input.
These people write books about
the difficult path of the Samurai
and film documentaries about themselves
craving reward for their effort.
For a healthy, slim person, such a body
is completely natural,
something given at birth.
They do not do anything special
to maintain their bodies.
Healthy, slender people
will not impose aggressive motivation
with posters about slimming,
because there is no gain from vanity.
They don't get carried away with effort.
Healthy, slender people
won't call you a fat-ass
because they are not
angry about fat people.
Fat people don't annoy them.
They've no cause for anger with them.
Anger dwells in those
whose lives centre on effort.
It is their own so special game.
The more they hate fat
and the fuller body,
the easier it is for them not to give in
and go that way themselves.
Healthy, slender people are,
for the most part, calm,
at least not irritated by fat people.
There is one problem
with healthy, slender people.
They do not pay
any attention to themselves.
They, for the most part,
have no special characteristics.
And I am here today,
my talk devoted to this fact,
to shift your focus of attention
from those who go with banners
to those who most often remain unnoticed.
Because you should orientate
yourselves towards them,
no matter how strange it may sound.
Do not expect healthy, slender people
to sound off about their inconspicuity.
It would be very strange.
Nothing you'll hear.
Healthy, slender people are inconspicuous.
And your task, your job,
is to pay attention to such people
if you are worried about excess weight.
Pay attention to them
and start watching them.
Who are they? How do they live?
What do they think about?
How do they relate to food?
My sister became such a teacher for me.
I lived together with her for 30 years,
and I didn't notice that she was healthy.
I looked to obsessed coaches
who do not let go of motivational slogans,
but I realized
who was really my motivation,
when I realized what result I wanted.
I wanted to be just as crazy,
or I wanted to be healthy, calm and slim?
When I realized this,
I did not tell my sister about it.
I just started to watch her.
And you know, it changed everything.
I understood why I had not
lost weight all that time.
I had generally gone
the entirely wrong way about it.
You see, slim sectarians,
after losing weight,
became even more fixed
on the topic of food.
In their heads, there was
ever more confusion about food.
With my sister this was not the case.
Not at all.
She did not think about food.
And it really shifted my thinking,
because I realized
the direction I had to go in.
My direction had to be
to rid my head of nonsense
in my approach to slimming.
Above all, no more nonsense.
This was the path I took,
but, on the other hand,
it also became for me a strong test,
one of the strongest tests,
because I began to not understand
how not to think about the white bear.
How not to think about food,
when you already think about it?
It really was a very
difficult task, believe me.
But it was she who changed my idea,
that's why I'm currently
working with slimmers
and helping them to renormalize
away from food addiction.
Slimmers cannot imagine
how a healthy, slender person thinks.
And your task is really to start watching
those who for the most part remain
unnoticed, balanced and calm.
Start to observe the inconspicuous,
start watching those
who are even-keeled towards food,
unworried.
I'm now starting to conclude,
and in closing I would like to address
each of those categories
about which I spoke today.
Indulgent: stop spoiling yourself.
Playing with being overweight
is a very dangerous game,
and recovery is
a very time-consuming, long process.
Believe me, I speak as a person
who is still recovering.
Noticing changes at the microlevel?
Take action.
Sign up at the gym, cut down portions.
Act, don't whine, or you'll inevitably
end up in the sufferer category.
Sufferers, you can become subject
to the hullabaloo of the sectarians,
and if you fall in with effort,
then for sure you will end up among them.
You'll develop ever more
fixed ideas on food,
and you will become
ever more confused about what to eat.
You will realize
that this was a false way,
that you didn't find there
what you sought.
You are still not
well balanced, not healthy.
You've not recovered, you've just moved
into another category of illness.
Think about whether you need
to make this detour?
After all, at its height, it's the same,
just removed from its normal location.
Sectarians, forgive me
for such a comparison,
I know that among you
there are many of my friends.
I hope they'll not expose
my critical remarks.
I'm a fitness coach and understand
that, in a sense, I spit into the well
from which I myself drink.
But I just want this well to be cleaner.
I just want it to be less turbid.
Sectarians, you already
have the main thing -
a slender body that is beautiful,
that motivates and inspires.
You are already chosen as a benchmark
for those who indulge and suffer.
You have power and influence.
So become a true example of the health
and integrity of a living cell.
Healthy and slender people,
my last appeal goes to you.
Most likely, you do not even know
that you are healthy.
I personally know many healthy people
who caught the weight loss bug
because those around them began to slim
and they decided that it was not normal
to not think about eating so much.
I have good news for you.
You are perfectly fine.
You are healthy.
Remain an example to us all,
well balanced, calm.
We will quietly watch you and learn.
Thank you.
(Applause)
Jó estét, Cseljabinszk!
Marina Maggi a nevem.
Mai témám:
a fogyókúrázóknak fogalmuk sincs,
milyenek a karcsúak.
Életem nagyobbik felét
a súlyos táplálkozásfüggésből való
kigyógyulásnak szenteltem.
Maximális testsúlyom 92 kiló volt.
Három éve még így néztem ki.
Életem elég nehéz időszaka volt.
Minden napom azzal indult,
hogy megfogadtam magamnak:
a mai nap, épp a mai nap
változtatok életemen.
De délre már nem leltem azt,
aki reggel megfogadott valamit,
és estére az eltökéltségnek
nyoma sem maradt.
Bedobtam a törülközőt,
bűntudattal büntettem magam,
elítéltem magam...,
s így zajlott ez kb. tíz éven keresztül...
minden áldott nap.
El tudják képzelni?
Eltöprengtem: "Mi a baj velem?
Miért nem sikerül?"
Valami tényleg nem volt rendben velem.
Az a baj, hogy ez idő alatt
végig "fogyókúrázó" voltam,
a fogyókúrázókra teljesen
jellemző gondolkodásmódú
és tudatállapotú tipikus fogyókúrázó.
Amikor erőnek erejével
időnként mégis sikerült lefogynom,
annak ellenére "fogyókúrázó" maradtam.
Mai témám: A fogyókúrázóknak
fogalmuk sincs, milyenek a karcsúak.
Kiegészíteném ezzel:
...és pont ezért nem fogytak le.
Vágjunk bele!
A több mint 16 éves edzői pályafutásom
s az utóbbi négy évben fogyni vágyókkal
végzett munkám során rájöttem,
hogy a fogyni vágyók
nagyon hasonlítanak egymásra.
A hasonlóságból pedig
rendszerszerűség rajzolódik ki.
Túlsúlyuktól függően a fogyókúrázókat
három típusra osztom.
Első: a kényeskedők. Túlsúlyuk 3-5 kiló.
Második: az áldozatok.
Túlsúlyuk legalább 10-15 kiló.
Harmadik: a szektások. Nincs túlsúlyuk.
Mielőtt továbbmennék, leszögezem,
hogy minden egybeesés valós
személyekkel a véletlen műve.
Nem konkrétan önökre gondoltam,
de ha valaki magára veszi, szíve joga.
Tehát a kényeskedők.
A kényeskedő lányoknak
3-5 kiló túlsúlyuk van.
Kerek perec kimondom:
túlsúlyukkal nincs gondjuk,
de kellemetlen változások előjeleit
mikroszinten már tapasztalják.
Valahogy nem jól áll rajtuk a farmer,
a fürdőruhát nehéz becsatolni.
Mikroszinten már zaklatottak,
de egyelőre semmit nem tesznek.
Valós tettekre még
nem határozták el magukat.
A kényeskedők imádnak fogyásról csevegni,
imádnak környezetüknek
arról locsogni, hogy fogyniuk kell.
Ismerős?
Szerintem, a férfiak rögtön megértenek,
ha környezetükben kényeskedő nő van.
Egyes nők kifejezetten hisztiznek,
mások nyugodtabban viselkednek.
Könnyes szemmel grimaszolnak,
ábrázolva szenvedésük kínjait.
Szóval, a kényeskedők folyton nyafognak,
de valójában semmit sem tesznek.
Elmesélem, milyen játszmával
manipulálnak minket a kényeskedők,
és hogyan csapják be saját magukat.
Magától a túlsúlytól nem éreznek
fájdalmat a kényeskedők.
Attól éreznek bűntudatot,
hogy látják a problémát,
de semmit sem tesznek vele.
Valami önigazolásként először is
rengeteget nyafognak,
mert ez megadja nekik
a problémamegoldás felé mutató
cselekvés vagy illúziójának érzetét.
Magunk is gyakran így teszünk,
nemcsak akkor, ha túlsúlyról van szó.
Másodszor: a kényeskedők
az áldozat szerepét öltik magukra,
mintha szenvednének.
Miért szenvednek? Mert társadalmunk
a szenvedőket mindig fölmenti.
Ők mindig jó emberek.
Ezt még jogszabályaink is rögzítik.
A megbánás mint enyhítő körülmény
a bűntett megállapításakor.
Jogász végzettségű vagyok;
most legalább valami hasznát vettem.
Tehát a kényeskedők
egyfelől a "csinálom" szóval
védik magukat,
másrészt "ők jó emberek",
s ezzel csitítgatják magukat:
"velem minden rendben",
lehet tovább kényeskedni és nem fogyni.
Így fest a kényeskedők
manipulatív játszmája.
Borzasztó idegesítők, mert a könyökünkön
jön ki folyton ezt hallgatni.
Az áldozatok a másik kategória.
Áldozatok a kényeskedőkből lesznek.
Köztük az elvi különbség
az elfajult problémában
és a teljesen reális túlsúlyban rejlik.
Az áldozatok olyan lányok,
akik már nem nyafognak.
Szót sem ejtenek róla,
hogy meghíztak, és fogyniuk kellene,
mert tudják, hogy a reális válasz erre:
"igen, le kéne fogynod",
vagy a nézetüket megerősítő hallgatás.
Az áldozatoknak már gondjuk lehet
önértékelésükkel és magabiztosságukkal,
utálnak vásárolni járni.
Valamelyiküket már bizonyára dobta
a fiúja, szemébe mondva az igazságot.
Irtóznak a fényképezkedéstől.
Az áldozatok közvetlenül
a túlsúlytól éreznek fájdalmat.
Míg a kényeskedőket a tétlenkedéstől
fogja el a bűntudat fájdalma,
addig az áldozatok fájdalma
magából a túlsúlyból ered.
Az áldozatok szintén
a fogyókúrázók közé tartoznak.
Harmadik kategória.
Előfordul, hogy a kényeskedők
és az áldozatok erőt vesznek magukon,
és erőfeszítéssel sikerül
túlsúlyukat leadniuk.
Karcsúakká válnak,
de átváltanak a következő kategóriába,
a fogyókúrázó szektásokéba.
A fogyókúrázó szektások karcsúak.
Fiziológiai szempontból
nincs túlsúlygondjuk,
de az a bökkenő, hogy még mindig
az erőfeszítés állapotában vannak.
Abban az állapotban vannak;
be vannak csavarodva.
Be vannak csavarodva az ételtől:
mit, mennyit, hánykor egyenek?
Be vannak csavarodva az étrendtől,
élelmiszertől, mit mivel lehet, mivel nem,
mikor, hánykor, edzés előtt
vagy után szabad-e enni?
Zaklatottak, olyanok, mint az inga.
Jellemző rájuk, hogy hol meghíznak,
hogy érezzék: élnek;
hol meg ismét fogyni kezdenek.
Szektások: miért így nevezem őket?
Mert a szektásokra jellemző,
hogy vallást alapítanak testük köré.
Az erőfeszítésben hisznek.
Hiszik, hogy a test csak
nehéz munka árán adja meg magát.
E munka nem más, mint emberfeletti
ráfordítások eredménye.
Az erőfeszítésben való hit
tartja őket össze.
A fiziológiát tanulmányozom,
Pjotr Kuzmics Anohin
funkcionális rendszerelméletét.
Szólok az erőfeszítésről
és az akaraterőről.
Két fogalom van:
erőfeszítés és akaraterő.
Különböző fogalmak, noha sokan
egyenlőségjelet tesznek közéjük.
[AKARATERŐ ≠ ERŐFESZÍTÉS]
Az erőfeszítés nem fiziológiai,
s majd elmondom, mivel jár.
Az akaraterő energiájának kihasználása
önmagában nem veszélyes.
Először is, mindenkinek
eleve van akaratereje,
akárcsak bicepszünk ereje.
Kifejtéséhez semmit sem kell tennünk.
Akaraterőt valami lehetőség
megvalósítására fejthetünk ki,
mert akaraterőről akkor beszélünk,
amikor valamilyen lehetőség áll fönn.
Amikor akaraterőnkhöz folyamodunk,
nincs szükségünk megújulásra,
jókora pihenésre.
Az akaraterő nem okoz
félelmet a következményektől,
a jövőbeli megvalósulástól.
Nem így az erőfeszítés.
Az erőfeszítés etimológiailag
az erő megkettőzését jelenti.
Megkettőzött erőt fejtünk ki,
túlerőltetjük magunkat.
Az egyik erőt a belső ellenállás
legyőzésére fordítjuk,
amely fiziológiai szempontból felesleges.
És csak a másik erőt használjuk ki
a lehetőség érdekében.
Egész fiziológiánk
az egyensúly elvén alapszik.
Ha a rendszer eltér a normától,
igyekszik stabilizálódni,
és szükség szerint
kiegyensúlyozni az eltéréseket.
Más szavakkal: az erőfeszítés miatt
fellépő eltérés következtében –
hiszen eltérés keletkezik,
mert energiavesztés,
energialeadás lép fel –,
a rendszer igyekszik pozitív
irányba kiegyensúlyozni minket.
Ez azt jelenti, hogy testünk
a belefektetett erőkifejtés miatt
valamivel tartozik nekünk.
Testünktől követeljük vissza e tartozást,
de fiziológiailag testünk
a normán felül mást nem képes nyújtani,
mert testünk vagy szervezetünk
akár a Nap vagy az időjárás,
mindent nem háríthatunk rá,
testünk nem játszik velünk
adósságjátszmát.
Ám rájöttünk, hogy evickéljünk ki,
hiszen valahogy ki kell
egyenlítenünk az erőfeszítést.
De mi a leggyakoribb pozitív eltérés?
A testünket illető hízelgés és bókok.
A kevélységet nem hiába nyilvánították
az egyik halálos bűnnek,
mert próbatételét kevesen állják ki.
A szektások hisznek az erőfeszítésben,
és a pozitív egyensúlyi eltérés érdekében
szükségük van hívők hangjára.
Testük totem,
a hódolat temploma, a hódolat oltára.
A kényeskedők, az áldozatok és a híveik
naponta járulnak az Instagram fiókjukhoz,
s lájkok formájában gyújtanak gyertyát.
A szektásokba beivódott
a saját testükben való hit,
ezért különlegesnek tartják magukat.
Higgyék el, ismerek ilyen edzőket,
mert tapasztalják, hogy hódolnak nekik.
Miért ne lenne ez vallás?
De létezik a fiziológiában
a már meglévő eltéréshez való
alkalmazkodás törvénye is,
a külső ingerléshez való alkalmazkodásé,
amely értelmében bármely eltérés
a későbbiek során már megszokott lesz.
A rendszer alkalmazkodik,
és már nem reagál az ingerlésre.
Számunkra ebből az következik,
hogy a rendszer újra reagáljon
a következő ingerlésre,
hasson rá a következő ingerlés,
az adagolást folyton fokozni kell,
másként a szektások nem érzik a hódolatot.
Ez azt jelenti, hogy újabb hívők
hangjára van szükségük.
A kényeskedők és az áldozatok
úgyszintén stabilizálódnak;
hozzászoknak a külső ingerhez,
s új lájk-gyertyákat csak akkor gyújtanak,
ha a szektás új tette
az előzőekhez képest magasabb
színvonalú készséget mutat föl.
Magunkat hajtjuk bele
az eltéréseket egyre inkább fokozó,
a normától mindinkább eltérő rendszerbe.
Így jön létre a három kategória:
kényeskedők,
áldozatok
és szektások.
Emlékeztetek rá, hogy mindhárom
a fogyókúrázókra vonatkozik.
Miért sorolom a szektásokat közéjük?
Mert bár fiziológiailag
nincs bajuk a túlsúllyal,
de tudatilag továbbra is fogyókúrázók.
Pont ugyanúgy étkeznek...
A képen látható edzők azt sem tudják,
milyen túlzásokkal
lepjék meg hívő követőiket.
A szektások ugyanúgy elvi alapon állnak.
Erőfeszítésről prédikálnak,
ellenőriznek, tiltanak, tartós
elvárásokkal terhelik szervezetüket,
a fogyás sebességét manipulálják.
Gyakran bedobják a törülközőt,
utána letörnek, bűntudatuk van,
magukat büntetik, minősítik magukat.
A kép nem tér el semmiben.
Tudat szempontjából semmiben sem mások,
mint a kényeskedők és az áldozatok.
De a szektásoknak van még két bogaruk:
az eredmény elvesztésétől
s a hiúság másodlagos előnyeiből származó
kéjpótlék elvesztésétől való félelem.
A fogyókúrázókat hosszú
évek alatt megfigyelve –
én is olyan voltam –,
észrevettem,
hogy a fogyókúrázók elfelejtik,
hogyan legyenek karcsúak.
És kezdik magukat
a karcsúak képére formálni,
példaképüket majmolva,
a karcsúra példát teremtve.
Kit látnak maguk előtt?
Persze, hogy az egészséges életmódba
becsavarodott fogyókúrázó szektásét.
Nyilván, hiszen aki
teste köré vallást alapít,
az mindig harsány.
Új követőkre, új hívőkre,
új lájk-gyertyákra van szükségük.
Transzparensekkel vonulnak utcára,
és mindenkit hitükre próbálnak téríteni.
Igen jók ebben.
E jelekre a fogyókúrázók reagálnak is.
Emlékeztetek rá, hogy mindhárom
kategória fogyókúrázókra vonatkozik.
De kik az "egészséges karcsúak"?
Az elvi különbség az egészséges karcsú
s a fogyókúrázó között abban áll,
hogy az egészséges karcsú
nem fogyókúrázik.
Elsősorban tudatilag, gondolataikban
nem fogyókúráznak.
Így gyógyulnak fel.
Ha jobban megnézzük
az egészséges karcsú embert,
tudják, mit vesznek rajta észre?
Semmit.
Az égvilágon semmit.
Eszükbe sem jut az étel,
nem gondolnak rá gyakrabban,
mint a vécére menésről.
Nem alapítanak vallást testük köré,
aligha fényképezkednek
félmeztelenül minden szögből.
A nekik szánt szenvedélyes megjegyzésekre
a karcsúak leginkább értetlenül reagálnak,
mert tényleg föl nem fogják,
mi ez a nagy hűhó testük körül.
Pedig a dolog világos.
Az csinál belőle hűhót,
akinek tudatában ilyen testalkat elérése
munka, erőfeszítés,
az önmegtartóztatás emberfeletti ereje!
Aki erőfeszítés árán fogyott le,
az energiavesztésért cserébe
ellenértéket áhít.
Ezek az emberek könyvet írnak
a szamuráj kemény életútjáról,
és dokumentumfilmet forgatnak magukról,
mert erőfeszítésükért ellenértéket várnak.
Az egészséges karcsú embernek
az ilyen test természetes,
a születés jogán adottság.
Semmi különöset nem tesznek
testük karbantartása érdekében.
Az egészséges karcsúak nem vonulnak ki,
hogy plakátokon erőszakosan
ösztökéljenek bárkit fogyásra,
mert mentesek a hiúság hibájától.
Nem feledkeztek bele az erőfeszítésbe.
Senkit nem hívnak hájas seggűnek,
mert nem haragszanak a testesekre.
A testesek nem idegesítik őket.
Nincs miért haragudniuk rájuk.
Düh abban lakozik, akiben az erőfeszítés.
Ez a szektások jellemző játszmája.
Minél jobban gyűlölik
a hájat és a pufi testet,
annál könnyebb kitartaniuk,
és elkerülni azt az utat.
Az egészséges karcsú ember
többnyire nyugodt,
legalábbis a pufik nem idegesítik.
Az egészséges karcsú emberrel egy a gond.
Nem törődnek magukkal.
Többnyire észrevétlenek.
Azért vagyok ma itt,
és előadásomat annak szentelem,
hogy figyelmüket eltereljem
a transzparensekkel kivonulókról
és rátereljem azokra,
akik többnyire észrevétlenek.
Mert útjelzővé válniuk
az önök számára épp nekik kell,
bármi furcsán hangozzék is ez.
Egészséges karcsú embertől ne várják el,
hogy majd kikürtöli észrevétlenségét.
Furcsa lenne; nem kürtöli ki.
Az egészséges karcsú ember észrevétlen.
Az önök feladata, az önök dolga,
hogy rájuk fordítsanak figyelmet,
amennyiben a túlsúly ismert gondjuk.
Fordítsanak figyelmet rájuk,
és kezdjék őket figyelni!
Kik ők? Hogyan élnek?
Mire gondolnak?
Mit tartanak az étkezésről?
Ilyen tanárommá lánytestvérem vált.
30 évig laktunk egy fedél alatt,
és nem vettem észre, hogy egészséges.
Útjelzőim flúgos edzők voltak,
akik motivációs jelszavaikat szajkózták,
de rájöttem, ki a valódi ösztönzőm,
amikor megértettem,
miféle eredményre törekszem.
Olyan flúgos akarok lenni, mint ők,
vagy egészséges, nyugodt és karcsú?
Amikor erre rájöttem,
testvéremnek egy szót sem szóltam.
Csak kezdtem rá figyelni.
Képzeljék, ezzel minden megváltozott.
Rájöttem, miért nem fogytam
az eltelt idő alatt.
Mert nem helyes célokat tűztem magam elé.
Emlékeznek, a karcsú szektások,
miután lefogynak,
még jobban becsavarodnak
az étkezés témájába.
Fejükben még nagyobb lett
az étkezéssel kapcsolatos zűrzavar.
Testvéremben nem volt zűrzavar!
Semmiféle!
Nem gondolt az étkezésre.
Ez pedig tudatomat kimozdította,
mert rájöttem, melyik a helyes út.
Útjelzőm: minél közelebb
vagyok a karcsúsághoz,
annál kisebb lehet fejemben a zűrzavar.
A zűrzavar pláne nem nőhet.
Ez vált az útjelzőmmé,
de egyben az egyik legkeményebb
megpróbáltatássá is vált,
mert kezdtem nem érteni, hogy lehet
a tolakodó gondolatot megállítani:
nem gondolni a piros elefántra?
Hogyan ne gondoljak ételre,
amikor már rágondolok?
Higgyék el, nem volt könnyű.
De pont ez változtatta meg
a felfogásomat,
pont ezért foglalkozom most
fogyókúrázókkal,
és segítek nekik megszabadulni
az ételfüggőségtől.
A fogyókúrázóknak fogalmuk sincs
a karcsúak gondolkozásáról.
Az önök feladata,
hogy kezdjenek figyelni azokra,
akik többnyire észrevétlenek s nyugodtak.
Kezdjék az észrevétleneket figyelni,
mert nem jönnek izgalomba az ételtől;
mert nyugodtak.
Végezetül mindazokhoz szólok,
akiket ma kategorizáltam,
akikről ma beszéltem.
Kényeskedők!
Hagyjanak fel a kényeskedéssel!
A túlsúllyal játszadozni igen veszélyes,
kigyógyulni belőle nagyon fáradságos
és hosszadalmas folyamat.
Higgyenek nekem, mert gyógyulófélben
lévő ember szól önökhöz.
Ha mikroszintű változást
vesznek észre, cselekedjenek!
Iratkozzanak be edzőterembe,
csökkentsék az adagokat!
Cselekedjenek, ne nyafogjanak,
különben az áldozatok közé kerülnek!
Áldozatok!
Mehetnek a lármás szektások után,
s ha megtanulják az erőfeszítést,
egy-kettőre köztük találják magukat.
Még jobban becsavarodnak az étkezésbe,
tudatukban még jobban megnő
az étellel kapcsolatos zűrzavar.
Rá fognak jönni, hogy tévúton járnak,
nem azt keresték, amit ott találtak.
Mindmáig zaklatottak, nem egészségesek.
Nem gyógyultak ki, csupán más
betegségszakaszba kerültek át.
Gondolják meg, minek ekkora vargabetű?
Hiszen a csúcspont ugyanaz
a normától távol eső hely.
Szektások! Elnézést az összehasonlításért.
Tudom, sok a barátom a szektások közt.
Remélem, nem átkoznak ki.
Magam is fitneszedző vagyok, értem,
hogy belecsináltam a kútba,
amelyből magam is iszom.
De azt szeretném, ha tisztább lenne a kút.
Azt szeretném, ha kevesebb
volna benne a zavaros.
Szektások!
Önöknek megvan a legfontosabb:
a karcsú, szép testük,
amely motivál és lelkesít.
Önöket ma útjelzőként választják
a kényeskedők és az áldozatok.
Hatalmuk és befolyásuk van.
Váljanak hát az élő sejtek épségének
és egészségének valódi példaképévé!
Egészséges karcsúak!
Utolsó szózatom önöknek szól.
Bizonyára nem tudják, hogy egészségesek.
Sok egészségest ismerek,
akiket megfertőzött a fogyás őrülete,
csak mert köröttük fogyókúrázni kezdtek,
abban a hitben: ostobaság nem
foglalkozni lépten-nyomon az evéssel.
Jó hírem van.
Önök rendben vannak.
Egészségesek.
Maradjanak meg példaképnek,
nyugodtnak!
Mi pedig suttyomban megfigyeljük
és tanulmányozzuk önöket.
Köszönöm.
(Taps)