Hányan használtak már önök közül elektronikus táblázatkezelőt, mint a Microsoft Excel? Nagyon jó. Hányan vezettek már vállalkozást kézzel írt táblázattal, mint apám tette a kis nyomdájával Philadelphiában? Jóval kevesebben. Így csinálták évszázadokig. 1978 elején elkezdtem dolgozni egy ötleten, végül abból lett a VisiCalc. Egy évre rá forgalomba került, egy új dolgon futott, amit Apple II személyi számítógépnek neveztek. A dolgok tényleg megváltoztak, amikor hat évvel később a The Wall Street Journal vezércikke úgy írt a VisiCalcról, mintha mindenki tudná, mi az, esetleg használná is. Steve Jobs 1990-ben azt mondta, hogy „a táblázatkezelők előrevitték az iparágat.” „A VisiCalc jobban segítette az Apple sikerét, mint bármelyik másik történet.” Személyes megjegyzésként azt mondta még: „Ha a VisiCalcot más számítógépre írták volna, most valaki mást interjúvolna.” A VisiCalcnak tehát jelentős szerepe volt a PC-k céges környezetbe kerülésében. Hogyan történt mindez? Mi volt az? Min mentem keresztül, hogy azzá tegyem, ami lett? Programozni először még 1966-ban tanultam, 15 évesen, néhány hónappal azután, hogy ez a kép készült. Akkoriban kevés középiskolásnak volt számítógép-hozzáférése. De szerencsével és rengeteg kitartással tudtam szerezni gépidőt a városban. Miután a woodstocki fesztiválon a sárban aludtam, az MIT-ra mentem főiskolára, ahol a pénzkereset érdekében a Multics Projecten dolgoztam. A Multics egy úttörő interaktív időosztásos rendszer volt. Hallottak már a Linux és a Unix operációs rendszerekről? A Multicsból erednek. A Multics azon verzióin dolgoztam, amelyek interpretált számítógépes nyelvekként ismeretesek, amelyeket a nem informatikában dolgozók használnak számításaik elvégzésére egy számítógépes terminálnál ülve. Miután végeztem az MIT-n, elmentem dolgozni a Digital Equipment Corporationhöz. A DEC-nél egy szoftveren dolgoztam, amely új korszakot hozott a számítógépes betűszedésbe. Segítettem az újságoknak, hogy lecseréljék riportereik írógépeit számítógép-terminálokra. Szoftvert írtam, majd kijártam helyszínekre, mint pl. a The Kansas City Star, felhasználókat oktattam, és visszajelzéseket kaptam. Ez valódi tapasztalat volt, és eléggé eltért attól, amit az MIT laborjában láttam. Ezután projektvezető voltam a DEC első szövegszerkesztő szoftverénél - megint egy új terület. A betűszedéshez hasonlóan, fontos volt olyan felhasználói felületet alkotni, amely természetes és hatékony is a nem-számítógépes felhasználóknak. A DEC után egy kis céghez mentem dolgozni, amely mikroprocesszor-alapú elektronikus pénztárgépeket gyártott gyorséttermeknek. De mindig is vállalkozást akartam indítani Bob Frankston barátommal, akit az MIT Multics projektben ismertem meg. Eldöntöttem, hogy visszatérek az iskolába minél többet megtanulni az üzletről. 1977 őszén elkezdtem egy MBA programot a Harvard Business Schoolban. A diákok azon kis százalékába tartoztam, akiknek volt tapasztalata a számítógép-programozásban. Itt egy kép rólam az évkönyvben, az első sorban ülök. (Nevetés) A Harvardon esettanulmány- módszerrel tanultunk. Naponta három esetet dolgoztunk fel. Egy esetleírás pár tucat oldalból állt, és egy bizonyos üzleti helyzetet írt le. Gyakran voltak mellékletek is szövegekkel és számokkal, amelyeket az adott helyzetben értelmes módon rendeztek el, Általában mind különböztek valamiben. Itt a házi feladatom. Számok, szövegek értelmes elrendezésben. Rengeteg számítás – igazán közel kerültünk a számológépünkhöz. Igazából itt az én számológépem. Halloweenre számológépnek öltözve mentem. (Nevetés) A tanár minden óra elején kihívott valakit, hogy ismertesse az esetet. A hallgatók elmagyarázták, mi történt, majd adatokat diktáltak, amelyeket a tanár átírt a sok motorizált táblára az osztály előtt, majd megbeszéltük azokat. Az egyik igazán bosszantó dolog az volt, ha megoldottam az egész házi feladatot, de másnap az iskolában jöttem rá, hogy egy hibát ejtettem, ezért onnan minden más szám hibás volt. Nem tudtam részt venni az órai munkában. Pedig szereplés alapján értékeltek. Ott ülve 87 másik emberrel a teremben elég sokat álmodoztam. Akkoriban a legtöbb programozó nagyszámítógépeken dolgozott, készletező rendszereket építettek, meg bérszámfejtő és számlázó rendszereket. De én interaktív szövegszerkesztésen dolgoztam és megrendelésre végzett számításokon. Nyomtatott papírok és lyukkártyák helyett egy mágikus táblát képzeltem el, amelyen ha kitörlünk egy számot, és beírunk egy újat, minden más szám automatikusan megváltozik, mint a szövegszerkesztésnél, csak itt számokkal. Elképzeltem, hogy számológépem alján egérhardver lenne, és kivetítője is lenne, mint egy vadászgépben. Beírhatnék néhány számot, bekeretezném, és megnyomnám az Összegzés gombot. Egy tárgyalás kellős közepén megkaphatnám a választ. Most már csak valóra kellett váltanom az elképzelésemet. Apám megtanított prototípust készíteni. Maketteket mutatott, amelyeket azért készített, hogy próbálgassa a nyomtatandó brosúrák tördelését. Arra használta, hogy visszajelzést kapjon ügyfeleitől, és jóváhagyassa, mielőtt a munkát a nyomdába küldi. Ha elkészítjük a megépítendő dolog egyszerű működő változatát, az rákényszerít a főbb problémák feltárására, s lehetővé teszi, hogy megoldásukra sokkal olcsóbban találjunk eljárást. Elhatároztam, hogy építek egy prototípust. Elmentem a Harvard időosztásos rendszerébe kötött egyik videoterminálhoz, és dolgozni kezdtem. Az egyik első probléma, amivel találkoztam. ez volt: Hogyan ábrázoljam a képletben az értéket? Megmutatom, mire gondolok. Úgy képzeltem, hogy rámutatok valahova, beírok pár szót, majd máshova írok be, beírok pár számot és még több számot, és rámutatok, hova kérem a választ. Aztán rámutatok az elsőre, mínuszt nyomok, rámutatok a másodikra, és megvan az eredmény. A probléma a következő volt: Mit tegyek a képletbe? Olyasmi kell, amit a számítógép be tud helyettesíteni. És ha valaki ránéz a képletre, tudnia kell, hogy a képernyő melyik részére hivatkozik. Az első gondolatom az volt, hogy programozói módon oldom meg. Amikor rámutatnak valahova, a számítógép bekér egy egyedi nevet. Elég hamar világossá vált, hogy ez túl fárasztó. A számítógépnek automatikusan kell képeznie és beírnia a nevet. Azt gondoltam, mi lenne, ha olyan sorrendben nevezné el, ahogy létrehozzuk? Kipróbáltam. V1, V2. Elég hamar láttam, hogy ha több érték volt, már nem lehetett megjegyezni, mi hol volt a képernyőn Akkor azt mondtam: mi lenne, ha ahelyett, hogy bárhova engednék értéket beírni, lekorlátoznám egy rácsra? Ekkor, ha rámutatnánk egy cellára, a számítógép névként betehetné a sor és az oszlop számát. Ha térképként készíteném el, és felül az ábécé lenne, oldalt pedig számok, ha B7-et látnánk egy képletben, pontosan tudnánk, hol van a képernyőn. És ha magunknak kellene beírnunk a képletet, tudnánk, mit kell tenni. A rácsra korlátozás segített megoldani a problémámat. Új képességeket is tárt fel, például a cellatartományok lehetőségét. De nem volt túl korlátozó - továbbra is be lehetett írni bármely értéket vagy képletet bármely cellába. És így járunk el a mai napig, majdnem 40 évvel később. Bob barátommal úgy döntöttünk, hogy együtt megépítjük ezt a terméket. Azon dolgoztam, hogy pontosan kitaláljam, hogyan kellene működnie a programnak. Írtam egy referenciakártyát, amely dokumentációként szolgált. Azt is elősegítette, hogy a definiált felhasználói felületet tömören és világosan el lehessen magyarázni egy átlagembernek. Bob az albérlete padlásán dolgozott a massachusettsi Arlingtonban. Ez a padlása belülről. Bob időt vásárolt az MIT Multics rendszerén, hogy programkódot írjon egy ilyen terminálon. Aztán a tesztverziókat letöltötte egy kölcsön Apple II-re vezetékes telefonon egy akusztikus csatolóval, aztán teszteltünk. Az egyik ilyen tesztre a Pepsi Challenge esettel készültem. A nyomtatás még nem működött, mindent le kellett másolnom. A mentés nem működött, ezért ahányszor elszállt, újra és újra és újra be kellett írnom a képleteket. Másnap az osztályban jelentkeztem, kihívtak, és bemutattam az esetet. Ötéves becsléseket végeztem. Mindenféle különböző forgatókönyvet mutattam. Kitűnőt kaptam az esetre. Már megvolt a VisiCalc haszna. A tanár megkérdezte: „Hogy csinálta?” Nem akartam elárulni neki a titkos programunkat. (Nevetés) Azt mondtam: „Ehhez hozzáadtam azt, megszoroztam ezzel, és kivontam azt.” Mire ő: „Miért nem használt arányosítást?” Erre én: „Ó, az arányosítás - az nem lett volna annyira pontos.” Nem mondhattam azt, hogy: „Az osztás még nem működik.” (Nevetés) Végül azonban befejeztünk annyit a VisiCalcból, hogy bemutathassuk a nagyközönségnek. Apám nyomtatott referenciakártya-mintát, amit marketinganyagként használhattunk. 1979 júniusában a kiadónk bejelentette a VisiCalcot a világnak, a New York-i óriási Nemzeti Számítógép- konferencia egyik kis standján. A The New York Times humoros cikket közölt a konferenciáról. „A gépek mintha vallási rítusokat végeznének... Miközben a hívők gyülekeznek, a Coliseum teremben a festők még gazdagítják a panteont, óvatosan betűzik a ’VISICALC’-ot nagy fekete betűkkel sárga alapon. Üdvözlégy, VISICALC!” (Sóhajtás) The New York Times: „Üdvözlégy, VISICALC.” (Nevetés) Ez volt az elektronikus táblázatkezelő egyetlen említése a hagyományos üzleti sajtóban körülbelül két évig. A legtöbben még nem értették meg. De egyesek igen. 1979 októberében elkezdtük árulni a VisiCalc-ot. A csomagolása így nézett ki. És így nézett ki, mikor Apple II-n futott. A többi, ahogy mondják, már történelem. Rengeteg részlete van még a történetnek, de az egy másik napra marad. Egy dologra viszont emlékszik a Harvard. Itt az az osztályterem. Elhelyeztek egy táblát, hogy megemlékezzenek az itt történtekről. (Taps) De arra is emlékeztet, hogy önök is elővehetik tapasztalataikat, képességeiket és igényeiket, prototípusokat gyárthatnak a problémák felfedezésére és megoldására, és ezáltal megváltoztathatják a világot. Köszönöm. (Taps)