Mitől válik egy könyv könyvvé?

Csupán attól, hogy tudást tárol 
és ad közre?

Vagy a papírjához,

kötéséhez,

betűtípusához,

nyomdafestékhez,

kézbevételkor érzett súlyához,

az oldalak illatához

van ennek valami köze?

Valószínűleg nem.

Hát ez?

A kérdésre válaszolva

vissza kell térnünk a könyvek kezdetéhez,

s föl kell fognunk, hogy ezekből 
az elemekből hogyan lesz valami,

ami több, mint részei összessége.

A legrégebbi könyvnek tekintett
tárgy a kódex,

egy halom, egyik szélén összefogott lap.

Ám a könyvek történetében 
az igazi fordulópont

Johannes Gutenberg volt, aki a 15. század 
közepén föltalálta a nyomósajtót.

Az egyenként szedhető betűk elvét 
a keleti kultúra sokkal előbb föltalálta,

de a Gutenberg-féle sajtó bevezetése
meghatározó hatású volt.

Hirtelen a szerzetesek kiváltságos 
osztályának és az uralkodó osztálynak

már nem volt hatalma 
a szövegelőállítás fölött.

A közlendők könnyebben terjedhettek,

és nyomtatványokat 
állandóan lehetett gyártani,

ezért Európában a nyomdák
gomba módra szaporodtak.

A könyvészet népszerűségének terméke
bizonyos szempontból ismerős,

de más vonatkozása lényegesen más.

A könyv lényege a papír, 
a betűtípus és a borítólap.

Kína több mint 2000 éve fölfedezte
a papírt mint írásra alkalmas felületet,

amelyet időben megelőzött
az egyiptomi papirusz.

Sőt, a 16. századig az európaiak

többnyire falapokra

és kifeszített állatbőrökből készült 
tartós pergamenre írtak.

A papír népszerűsége 
végül győzött Európában,

s a legtöbb nyomtatványnál fölváltotta 
a pergament, mert olcsóbb volt nála.

A nyomdafestékek növényi 
és állati színezékekből,

és vízből vagy borból készültek,

de mivel a víz nem tapad a fémbetűkhöz,

a nyomósajtónál át kell térniük 
az olajalapú nyomdafestékre.

A nyomdafesték lámpakoromból

terpentin

és dióolaj hozzáadásával készült.

De mi a helyzet 
a betűk nagyságával és fajtájával?

A legkorábbi betűkészletek 
ólomötvözetből domborúra öntött

fordított betűkből álltak,

Kézi munkával készültek, és drágák voltak,

és a betűk kialakítása 
az egyes betűmetszőkre volt jellemző.

A tömeggyártás és a mindenkinek elérhető 
szövegszerkesztő rendszer megjelenéséig

a szabványosítás nem volt lehetséges.

Nicolas Jensonnak köszönhetjük 
két latinbetűs készlet megtervezését,

amelyeket ezernyi másik követett,

beleértve az ismert Times Romant.

Valaminek az egészet
össze kellett tartania,

s egészen a 15. század végéig 
a könyvek táblái

összeragasztott papírlapokból

vagy fából készültek.

Ezeket végül kartonpapír váltotta föl,

amelyet a 17. században eredetileg
kiváló minőségű kötésekre szántak,

de később ez lett az olcsóbb megoldás.

Bár manapság a tömeggyártású borítók
illusztrációja marketing célú,

a korai könyvek tábláit 
a megrendelő igénye alakította.

Még a könyvek gerincének is
megvan a maga története.

Kezdetben ezeket esztétikai szempontból
nem tartották lényegesnek,

és a korai könyvek gerince nem 
domború, hanem sík kialakítású volt.

A sík alak megkönnyítette az olvasást,

mert a könyvet sík lapra lehetett tenni.

De ezek a gerincek könnyen sérültek
még a rendeltetésszerű használattól is.

A kerek alak megoldotta ezt a gondot,

bár új nehézségek merültek föl,

pl. az, hogy a könyv 
önmagától becsukódott.

De a rugalmasság fontosabb volt,

különösen a jövő-menő olvasónak.

Ha a könyv fejlődésével 
a bekötött szöveget fölváltjuk

lapos képernyővel 
és elektronikus festékkel,

attól ezek a tárgyak és fájlok 
már igazi könyvvé válnak?

Vajon a tábla érintése

vagy a papír illata valami lényegeset 
tesz hozzá az élményhez?

Vagy a csodás elevenség 
csupán a szavakban rejlik,

és nem számít, hogyan jelennek meg?