Mitől válik egy könyv könyvvé?
Csupán attól, hogy tudást tárol
és ad közre?
Vagy a papírjához,
kötéséhez,
betűtípusához,
nyomdafestékhez,
kézbevételkor érzett súlyához,
az oldalak illatához
van ennek valami köze?
Valószínűleg nem.
Hát ez?
A kérdésre válaszolva
vissza kell térnünk a könyvek kezdetéhez,
s föl kell fognunk, hogy ezekből
az elemekből hogyan lesz valami,
ami több, mint részei összessége.
A legrégebbi könyvnek tekintett
tárgy a kódex,
egy halom, egyik szélén összefogott lap.
Ám a könyvek történetében
az igazi fordulópont
Johannes Gutenberg volt, aki a 15. század
közepén föltalálta a nyomósajtót.
Az egyenként szedhető betűk elvét
a keleti kultúra sokkal előbb föltalálta,
de a Gutenberg-féle sajtó bevezetése
meghatározó hatású volt.
Hirtelen a szerzetesek kiváltságos
osztályának és az uralkodó osztálynak
már nem volt hatalma
a szövegelőállítás fölött.
A közlendők könnyebben terjedhettek,
és nyomtatványokat
állandóan lehetett gyártani,
ezért Európában a nyomdák
gomba módra szaporodtak.
A könyvészet népszerűségének terméke
bizonyos szempontból ismerős,
de más vonatkozása lényegesen más.
A könyv lényege a papír,
a betűtípus és a borítólap.
Kína több mint 2000 éve fölfedezte
a papírt mint írásra alkalmas felületet,
amelyet időben megelőzött
az egyiptomi papirusz.
Sőt, a 16. századig az európaiak
többnyire falapokra
és kifeszített állatbőrökből készült
tartós pergamenre írtak.
A papír népszerűsége
végül győzött Európában,
s a legtöbb nyomtatványnál fölváltotta
a pergament, mert olcsóbb volt nála.
A nyomdafestékek növényi
és állati színezékekből,
és vízből vagy borból készültek,
de mivel a víz nem tapad a fémbetűkhöz,
a nyomósajtónál át kell térniük
az olajalapú nyomdafestékre.
A nyomdafesték lámpakoromból
terpentin
és dióolaj hozzáadásával készült.
De mi a helyzet
a betűk nagyságával és fajtájával?
A legkorábbi betűkészletek
ólomötvözetből domborúra öntött
fordított betűkből álltak,
Kézi munkával készültek, és drágák voltak,
és a betűk kialakítása
az egyes betűmetszőkre volt jellemző.
A tömeggyártás és a mindenkinek elérhető
szövegszerkesztő rendszer megjelenéséig
a szabványosítás nem volt lehetséges.
Nicolas Jensonnak köszönhetjük
két latinbetűs készlet megtervezését,
amelyeket ezernyi másik követett,
beleértve az ismert Times Romant.
Valaminek az egészet
össze kellett tartania,
s egészen a 15. század végéig
a könyvek táblái
összeragasztott papírlapokból
vagy fából készültek.
Ezeket végül kartonpapír váltotta föl,
amelyet a 17. században eredetileg
kiváló minőségű kötésekre szántak,
de később ez lett az olcsóbb megoldás.
Bár manapság a tömeggyártású borítók
illusztrációja marketing célú,
a korai könyvek tábláit
a megrendelő igénye alakította.
Még a könyvek gerincének is
megvan a maga története.
Kezdetben ezeket esztétikai szempontból
nem tartották lényegesnek,
és a korai könyvek gerince nem
domború, hanem sík kialakítású volt.
A sík alak megkönnyítette az olvasást,
mert a könyvet sík lapra lehetett tenni.
De ezek a gerincek könnyen sérültek
még a rendeltetésszerű használattól is.
A kerek alak megoldotta ezt a gondot,
bár új nehézségek merültek föl,
pl. az, hogy a könyv
önmagától becsukódott.
De a rugalmasság fontosabb volt,
különösen a jövő-menő olvasónak.
Ha a könyv fejlődésével
a bekötött szöveget fölváltjuk
lapos képernyővel
és elektronikus festékkel,
attól ezek a tárgyak és fájlok
már igazi könyvvé válnak?
Vajon a tábla érintése
vagy a papír illata valami lényegeset
tesz hozzá az élményhez?
Vagy a csodás elevenség
csupán a szavakban rejlik,
és nem számít, hogyan jelennek meg?