Az édesanyám erős, fekete bőrű asszony,

aki gyerekeibe is ezt az erőt
és büszkeséget nevelte.

Érzelemvilágát kifejezte egyetlen fal

Chicago déli részén lévő
két hálószobás kis lakásunkban.

Két kép büszkélkedett ott:

egy életnagyságúnál nagyobb fotó
rólam a testvéreimmel,

és egy másik kép édesanyámról

12 éves korában,

amint ifj. dr. Martin Luther Kinggel
néz szembe.

Kiskoromban lábujjhegyen állva

bámultam a képet, behunytam
a szemem s elképzeltem,

hogy én vagyok az,
aki szemét mereszti arra,

aki forradalmasította
a polgárjogi mozgalmat,

részt vett a washingtoni menetelésben,
s egész nemzedéket alakított át

a "Van egy álmom…" kezdetű beszédével.

De találkozhattam vele.

Természetesen nem személyesen 
dr. Kinggel,

hanem dr. Vincent Hardinggal,

aki a kezdetektől együtt
dolgozott Kinggel,

és írt néhányat neves beszédei közül.

Ez gyerekkorom fontos pillanata volt,

mert akkor értettem meg először,

hogy King nem csak vezette a forradalmat,

hanem rendkívüli névtelenekből álló
mozgalom vette őt körül.

A rendkívüli névtelenek önzetlenül

és erőteljesen dolgoztak azért,
amiben hittek.

Meggyőződésük vezérelte őket,
nem pedig elismerés iránti vágyuk.

Csak sokára ismertem fel
e pillanat jelentőségét:

már csak idősebb koromban.

Mint említettem, Chicagóban,

nyomorult, szegény környéken nevelkedtem,

de gyerekként nekem ez nem számított,

mert enyém a világ szó szerint
legcsodálatosabb családja.

Két dologgal küzdöttem fiatalkoromban.

Egyik: úgy nőttem fel,

hogy édesapám állandóan betegsége volt.

Hasnyálmirigy-gyulladásban
és Parkinson-kórban szenvedett.

Nehéz volt gyerekként azt látnom,

hogy az én hős édesapám annyira szenved.

A másik baj velem kapcsolatos.

Mondhatnák, hogy identitásválságban éltem.

Középiskolás koromban négyszer költöztem.

Elsősként rémesen fajgyűlölő
középiskolába kerültem.

A gyerekek kegyetlenek voltak.

Gyűlölködő leveleket irkáltak nekünk,

szekrényeinkre borzalmas dolgokat írtak,

s mert mulatt vagyok, azt mondták:

"Nem lehetsz mindkettő;
választanod kell -- fekete vagy fehér."

Végül egyik sem kívántam lenni.

Diákéveim 2008-ban véget értek.

Divatba jött keveréknek lenni, 
fajilag kevertnek lenni:

"Ó, Natalie, most már szeretünk.
Csinos vagy."

Túltettem magam rajta. Belefáradtam, 
hogy érdekeljen mások véleménye.

Azt kívántam, hogy gyorsan elteljen,

kijárjam az osztályokat,
mindegy, melyik iskolában,

és levizsgázzam.

Mikor tizenhét éves lettem,

láttam a Láthatatlan gyerekek c. filmet.

Ekkor történt valami.

Gyerekkatonák.

Unokaöcséimmel egykorú
gyerekeket raboltak el.

AK47-est adtak a kezükbe,
és gyilkolásra kényszerítették őket.

Nem akárkiket kellett megöljenek,
hanem sokszor szüleiket,

saját testvéreiket.

Tömeggyilkosságokat csak úgy,

politikai vagy vallási indok nélkül
elkövető lázadó csoport.

Huszonöt éven át.

A viszály huszonöt éve tart.

Húszéves vagyok, ez azt jelenti,

hogy a viszály öt évvel régebbi nálam.

Egyetlen személy,

egy karizmatikus hangú férfi

indította el ezt a borzalmat.

A neve Joseph Kony.

Mikor láttam a filmet, történt valami.

Valami kezdett felháborodni bennem,

de nem tudtam azonosítani.

Nem tudtam, hogy ez harag vagy sajnálat,

esetleg hibásnak éreztem magam,
mert először hallottam

egy huszonöt éve tartó háborúról.

Nem is tudtam megfogalmazni.

Annyit tudtam, hogy kiütött,
és kérdéseket kezdtem feltenni.

Mit tegyek? Mit tehet egy tizenhét éves?

Adjanak nekem valami feladatot!

És kaptam egyet.

A Láthatatlan gyerekek c.
film alkotói elmondták,

hogy van egy törvénytervezet,

amit ha segítenék megszavaztatni,

két dolgot oldana meg:

Egyik: letartóztathatnák Joseph Konyt
és lázadó csoportja fővezéreit.

Másodszor: finanszírozást jelentene

a 25 éve tartó háború által feldúlt
tartományok helyreállítására.

Megfogadtam, hogy mindent megteszek,

amit tudok, ennek megvalósításáért.

Tehát másik kilencvenkilenc
18-20 év közötti idealistával együtt

elrepültünk San Diegóba dolgozni
a Láthatatlan gyerekek alapítványban.

Fizetést nem kaptunk érte,
évet halasztottam az egyetemen.

Felelőtlennek és bolondnak
tarthatnak – a szüleim azt tették –,

de szerintünk nem menni
lett volna őrültség.

Mindannyian sürgősnek tartottunk
mindent elkövetni

a törvény megszavaztatásáért.

Megkaptuk első feladatunkat.

A "Josep Kony gyerekkatonáinak megmentése"
nevű esemény megtervezése következett,

amelyben a résztvevők
a világ száz városába gyűltek tüntetni,

a városok központjába,

miközben egy-egy híres 
személy vagy politikus

szólalt fel a gyerekkatonák nevében.

Ezen a ponton a várost
"megmentettnek" nyilvánítottuk.

Az volt az alapelvünk, hogy nem hagyunk
el várost, amíg nem "mentenek meg".

Én Chicagót kaptam és még kilenc várost.

Azt mondtam a feletteseimnek:

"Ha megcélozzuk a híres embereket,
próbálkozzunk a méhkirálynőnél:

Oprah Winfrey-nél!"

Azt gondolták, túl idealista vagyok.
Csak merészen próbáltunk gondolkozni.

Ha már lehetetlen dologra vállalkoztunk,

akkor tűzzünk ki még lehetetlenebbet!

Januártól áprilisig előkészültünk.

Ennyi órát dolgoztam a logisztikán,

az engedélyek megszerzésétől
a résztvevőkig összegyűjtéséig

és a helyszínek kiválasztásáig.

Ennyiszer utasítottak vissza

hírességek ügynökei
vagy politikusok titkárai.

Ennyit költöttem
Red Bullra vagy diétás kólára,

hogy ébren maradjak a mozgalom idején.

(Nevetés)

Elítélhetnek, ha akarnak.

Ez a kórházi számla a vesefertőzésemről,

amit a túl sok kávéfogyasztás okozott.

(Nevetés)

Ez pár nevetséges dolog,

amit ezen esemény megvalósítása követelt.

Így érkezett el április 21.,
és kezdetét vette az esemény.

Száz város a világ körül – szépek voltak.

Hat nap múlva mind
meg voltak mentve, egy kivételével:

Chicago.

Várakoztunk a városban.

Jöttek az emberek mindenhonnan a világból,

az ország minden tájáról,

hogy támogassanak és mellénk álljanak.

Végül május elsején

Oprah stúdiója köré gyűltünk.

Felhívtuk magunkra a figyelmét.

Egy klip az "Együtt szabadok 
vagyunk" c. filmből,

ami dokumentálja a megmentést
és próbálkozásomat, hogy bevonjam Oprah-t.

(Film) Oprah: "Mikor reggel
bejöttem az irodába,

ott volt egy hatalmas... 
Mikor ti jöttetek, volt kint csoport?"

Tömeg: "Igen."

Oprah: "Plakátokat tartottak,

kérték, hogy beszéljek velük öt percet.

Készséggel beleegyeztem.

A Láthatatlan gyerekek
csoporthoz tartoznak.

Mondtam, hogy egy percet kapnak

az ügy előadására."

Férfi a tömegből:
"Oprah, köszönjük, hogy fogad.

Röviden: kint ezek az emberek
látták a 30 000 gyerek történetét,

akiket a lázadó Joseph Kony elrabolt.

A gyerekek iránti
szolidaritásból vannak itt,

kint állnak hat napja.

100 000 emberrel kezdődött világszerte.

Visszaesett ötszáz elszánt emberre,

akik kérik, hogy karolják fel az ügyet,

és vessünk véget a leghosszabban
tartó afrikai háborúnak,

megmentve e gyerekkatonákat
Kelet-Afrikában.

Oprah, meg kell mondjam,
hogy ez a lány, Natalie

18 éves.

A mi gyakornokunk volt ebben az évben.

Ő mondta, hogy:
"Célom, hogy elérjek Oprah-hoz."

Meggyőzött 2 000 embert,
hogy idejöjjenek szombaton,

de esett az eső.

Itt állt az esőben ötven emberrel.

Mikor meghallották, hogy ő van itt,
százak kezdtek jönni.

Vannak itt Mexikóból, Ausztráliából.

Natalie 18 éves.

Ne gondold, hogy túl fiatal vagy.

Bármikor megváltoztathatod a világot.

Kezdd most!

Kezdd ma!"

(Ujjongás)

Férfi a tömegből: "Megérte?"

Tömeg: "Igen!"

Natalie! Natalie! Natalie!

(Zene)

Együtt szabadok vagyunk!
Együtt szabadok vagyunk!

(Taps)

Azt gondolhatják, hogy ez a legszebb
pillanat az életemből,

a csúcspont, ami rendkívülivé tett.

Valóban, ez nagyszerű pillanat volt.

Úgy értem, a mennyben jártam.

Tízmillióan követték Oprah műsorát.

Visszanézve nem az volt.

Ne értsenek félre.

Ahogy mondtam, ez óriási pillanat volt.

Egy hétig rendkívüli profilkép volt
a Faceboook oldalamon.

(Nevetés)

Folyamatosan nagyszerű voltam.

És nem voltam egyedül.

Habár az én történetem
jelent meg ebben a filmben,

de csak egy voltam a száz gyakornok közül,

akik sokat tettek a megvalósításért.

Én fent vagyok,

de akinek a vállán állok,

ő a legjobb barátom.

A neve Johannes Oberman.

Johannes első naptól
velem dolgozott Chicagóban

sok hosszú órát
és álmatlan éjszakát, akárcsak én.

Jobbra a lány neve Bethany Bylsma.

Ő New York Cityt és Bostont tervezte.

Komolyan azok voltak a legszebb
események, amiket átéltünk.

Balra a lány neve Colleen.

Mexikóba költözött

három hónapra,

hogy öt eseményt tervezzen oda.

Egy nappal az események előtt

ledöntötte a sertésinfluenza.

Aztán ott volt ez a család.

Nem tudtak eljönni a megmentésre,

nem tudták megoldani,

de rendeltek nekünk száz doboz pizzát

a Michigan és Randolph utca sarkára,

ahol mi békésen tiltakoztunk.

Látják, ilyen emberek voltak,
megtették, amit tudtak,

velünk egyidejűleg, céltudatosan,

nem törődve a megfigyelőkkel.

Így az esemény megvalósulhatott.

Nem arról szólt,
hogy bejutottunk Oprah-hoz,

mert amikor leszálltam
azokról a vállakról,

a háborúnak még nem volt vége.

A törvénytervezetről volt szó.

Oprah csak egy állomás volt
a törvényhez vezető úton.

A törvény volt a cél.

Kezdettől a törvényre összpontosítottunk.

A leghosszabb afrikai háború
megállítására szolgált.

Ez vett rá 100 000 embert világszerte,

hogy részt vegyen ezeken az eseményeken.

És megérte.

Tíz napra rá, hogy Oprah
műsorába kerültünk,

a törvényt benyújtották a Kongresszusnak.

Egy évre rá, egyhangúlag,

267 szavazattal, a Kongresszus elfogadta.

Egy hétre rá

Obama elnök jóváhagyta a törvényt.

(Taps)

Egy gyakornok sem volt jelen.

Nem voltunk ott abban a pillanatban.

A támogatóink ott voltak.

Ők a vidám emberek a háttérben.

Ott, az a pillanat,
megért minden erőfeszítést.

100 000 névtelen csodálatos ember

dolgozott a megvalósításáért.

Az Oprah-val töltött pillanatok

bebizonyították, hogy a lehetetlen
is megvalósítható.

Ez lelkesített és önbizalmat adott.

De a pillanat nem maga a mozgalom.

Sok ilyen pillanat együtt
sem tartja fenn a mozgalmat.

A mozgalom igazi alkotói
a névtelen rendkívüli emberek a háttérből.

Engem a városok folyamatos megmentésére

a gyerekkatonák gondolata ösztönzött.

Személyes ügyem lett.
Alkalmam volt Afrikába menni.

Rendkívüli embereket ismertem meg.

Barátaim vannak,
akik abban a viszályban élnek,

és ettől személyes ügyemmé vált.

Önöket nem kell, hogy ez vezérelje.

Lehet, hogy újabb
Shepard Fairey kíván lenni

vagy a következő J. K. Rowling

vagy bárki, nem ez a fontos.

Bármit is akarunk, tegyünk érte

minden lehetőséget kihasználva.

De ne hírnév vagy pénz miatt,

hanem egyszerűen csak meggyőződésből.

Ez dobogtatja meg a szívünket.

Ez a hivatásunk.

Ez határozza meg nemzedékünket,

amikor teszünk és harcolunk
az áhított dolgokért,

amiért érdemes harcolni.

Túl sokat foglalkoztam az iskolában
mások véleményével.

Ezért olyan rendkívüli ez a konferencia.

Nagyon fiatalok vagytok!

Találják meg, ami lelkesítő,
amit szeretnek és kövessék!

Harcoljatok érte!

Ez fogja megváltoztatni a világot,

és meghatároz minket.

A látszattal ellentétben

az Oprah-val töltött percek,
ez a TED-beszédem,

nem jellemeznek engem.

Ha követtek volna Los Angelesbe,
láttak volna pincérnőként,

vagy gyerekgondozóként,
amint fizetem a számláim,

miközben rendezői álmaim űzöm,

a kis, semmi, monoton napi rutinban

emlékeztetnem kell magam,
hogy rendkívüli vagyok.

Higgyék el, zárt ajtók mögött,
kamerák nélkül,

akkor nehéz.

Egy dolgot szeretnék tudatosítani önökben.

Csak azt mondhatom mindannyiunknak,

hogy tettek által leszünk különlegesek,

nem az Oprah-műsor által.

Köszönöm.