Volt egy hosszú utam ezen a nyáron,

és csodálatos volt
az az idő számomra, míg a

"The Warmth of Other Suns"-t hallgattam
a lenyűgöző Isabel Werkinsontól.

6 millió fekete délről való
menekülését dokumentálja 1915-től 1970-ig,

kik a borzalomból kivezető
nyugalmat keresték,

és próbáltak egy jobb lehetőséget
találni fent, északon,

és történetek sorát élhettem át
az amerikai afrikaiak

kitartásáról és éleselméjűségéről.

Nehéz volt hallgatni annyi iszonyat,

alázatosság
és annyi megalázás történetét is.

Különösen nehéz volt hallani
a fekete emberek ütlegeléseiről,

felgyújtásáról és meglincseléséről.

És ekkor azt mondtam: "Tudod,
ez egy kicsit mély.

Szünetre van szükségem.
Bekapcsolom a rádiót."

Bekapcsoltam, és mi várt?

Ferguson, Missouri,

Michael Brown,

18 éves fekete fiú,

fegyvertelenül, lelőtte egy fehér rendőr,
holtan feküdt a földön,

négy órán át vérzett,

míg a nagyanyja és kisgyerekek
és szomszédai elborzadva figyelték,

és arra gondoltam,

hogy itt van, ismét.

Ez a fekete emberek elleni
erőszak, ez a durvaság,

évszázadok óta tart.

Úgy értem, ugyanaz a sztori.
Csupán a nevek különböznek.

Lehetett volna Amadou Diallo.

Lehetett volna Sean Bell.

Lehetett volna Oscar Grant.

Lehetett volna Trayvon Martin.

Ez az erőszak, ez a kegyetlenség

valóban egy olyan dolog, 
ami része a nemzeti szellemünknek.

Része a közös történelmünknek.

Mit teszünk ezzel kapcsolatban?

Ismered azt a részünket, 
amely átszeli az utat,

bezárja az ajtókat,

szorongatja a pénztárcáját,

mikor fekete embert látunk?

Azt a részünket.

Vagyis, tudom, nem lövünk
emberekre az utcán,

de azt mondom, hogy ugyanazok
a sztereotípiák és előítéletek,

amelyek fokozzák azokat
a tragikus incidenseket,

bennünk vannak.

Erre is neveltek minket.

Hiszem, hogy meg tudjuk akadályozni,
hogy az effajta események,

ezek a Ferguson-félék megtörténjenek

azzal, hogy magunkba tekintünk,
és hajlandóak leszünk változni.

Tehát arra hívlak, hogy tegyünk valamit.

Három dolgot szeretnék elmondani,
ami arra mutat utat,

hogyan akadályozhatjuk meg,
hogy Ferguson újra megtörténjen;

három dolog, amiről azt gondolom,
hogy segíthet

megváltoztatni a fekete emberekről
alkotott képünket;

három dolog, amellyel kapcsolatban
azt remélem, hogy nem csak megvédi őket,

de kinyitja a világot számukra,
hogy boldogulhassanak.

El tudják képzelni ezt?

El tudják képzelni, hogy az országunk
fiatal feketéket karoljon fel,

hogy a jövőnk részeként tekintsen rájuk,
megadva azt a nyitottságot,

azt a jóindulatot, amit
a szeretteinknek adunk?

Mennyivel lenne jobb az életünk?
Mennyivel jobb lenne országunk?

Hadd kezdjem az első számú gondolattal.

Kiűzzük az elutasítást.

Ne próbáljunk többé jó emberek lenni.

Valós emberekre van szükségünk.

Sok diverzitás témájú munkát végzek,

és az emberek a műhelymunka elején
odajönnek hozzám,

ilyenszerűen: "Oh, Ms. Diverzitás,
nagyon örülünk, hogy itt van" --

(Nevetés) --

"de nem vagyunk hajlamosak
az elfogultságra."

Erre én: "Valóban?

Mert én napirenden ezt csinálom,
és látom, mennyire elfogult vagyok."

Például, nem olyan régen
repülővel utaztam,

és hallottam egy női pilóta hangját
a hangszórókból,

és nagyon izgatott és boldog lettem.

Gondoltam, "Igen, mi hölgyek,
nagyszerűek vagyunk,

már a sztratoszférába is eljutottunk."

Minden rendben volt, aztán 
turbulencia volt meg rázkódtunk,

és én kb. úgy voltam, hogy:

"Remélem, tud vezetni."

(Nevetés)

Tudom. Rendben.

Nem is tudtam, hogy létezik
ez az elfogultságom,

addig, amíg újra nem repülőztem.
A pilóták férfiak általában,

és gyakran turbulens
meg rázós az út,

és én sosem kételkedtem
egy férfi pilótában.

A pilóta jó.

Na most, itt a probléma.

Ha határozottan megkérdezel,
azt mondanám: "Női pilóta: csodálatos."

De néha a dolgok kissé rázósak,
és kicsit bajosak, kissé veszélyesek.

Egy olyan elfogultságra támaszkodtam,
amiről nem is tudtam, hogy létezik.

Tudják, gyorsan közlekedő gépek az égen,

pasit akarok.

Ez az én vétkem.

A férfiak az én makacsságom.

Mi a te makacsságod?

Kiben bízol?

Kitől félsz?

Kihez érzed föltétlenül közel magad?

Ki elől szaladsz el?

Elmondom, mit tanultam.

Az Implicit Asszociációs Teszt
a tudattalan elfogultságot méri,

online elvégezheted te is.

5 millió ember végezte el.

Kiderült, mi a fehér emberekkel
szemben vagyunk elfogultak.

Szeretjük a fehéreket. Mit értek ezalatt?

Mikor az emberek fehérekről
és feketékről mutatnak képeket,

leginkább arra vagyunk hajlamosak,

hogy a fehér embert ábrázoló
képet egy pozitív szóval illessük,

csak utána tudjuk megpróbálni, hogy

a pozitívat egy fekete arccal társítsuk.
És fordítva is:

Mikor fekete arcot látunk,

könnyebb számunkra a feketéket
negatívummal kapcsolni össze,

mint hogy a fehérre
tekintsünk negatívként.

A tesztet elvégző emberek 70%-a
a fehéreket kedveli.

A feketék 50%-a pedig
a fehéreket kedveli.

Látjátok, mindannyian kint voltunk,
mikor a fertőzés lecsapott.

Mit teszünk azzal,
mikor az agyunk automatikusan asszociál?

Valószínűleg most mindannyian
így gondolkodtok:

Azt sugallom, hogy kevésbé érdekeljen,

hogy kinek milyen a bőrszíne?

Igen, erre köteleztem el magam.

De azt javaslom, hogy inkább ne.

A lehető legmesszebbre mentünk,
hogy igyekezzünk kiküszöbölni azt,

hogy a színt lássuk.

A gond sosem az volt, hogy a színt láttuk,
hanem az, hogy mit tettünk olyankor.

Ez egy hamis kép.

És mialatt lefoglal annak
tettetése, hogy nem látunk,

nem vagyunk annak tudatában,
hogy a faji különbségek

hogyan változtatják meg az emberek
boldogulásra adott lehetőségeit,

ami néha még korai halált is okoz.

Szóval, amit a tudósok mondanak
nekünk: semmiképp.

Ne is gondoljatok a színvakságra.

Tulajdonképpen, amit ők javasolnak az az,

hogy bámuljuk a lenyűgöző feketéket.

(Nevetés)

Nézzük közvetlenül az arcukat,
és jegyezzük meg őket.

Mert mikor klassz fekete emberekre nézünk,

segít eloszlatni

az agyunkban automatikusan
kialakuló asszociációt.

Mit gondoltok, miért mutatom nektek
ezeket a szép feketéket itt mögöttem?

Sokan voltak, ki kellett vennem belőlük.

Rendben, tehát így állunk:

Megpróbálom újraállítani a feketékről
alkotott automatikus asszociációitokat.

Megpróbállak emlékeztetni,

hogy a fiatal feketék
nagyszerű emberi lényekké nőnek,

akik megváltoztatták az életünket,
és jobbá tették azokat.

Tehát így állunk.

Egy másik lehetőség a tudományban,

ami csak ideiglenesen változtatja
automatikus feltevéseinket,

de egy dolog, amit tudunk, hogy

ha gondolsz egy fehér emberre,
akiről tudod, hogy undok,

és összehasonlítod egy színes bőrűvel,

egy feketével, aki mesés,

akkor ez igazából szintén
elkülönítésre ösztönözhet néha.

Így véli Jeffrey Dahmer és Colin Powell.

Csak bámuljátok őket, rendben? (Nevetés)

De ez így van.
Tehát keressétek az elfogultságotokat.

Kérlek, csak lépjetek ki a tagadásból,
és keressétek a cáfoló adatokat,

ami bebizonyítja, hogy tulajdonképpen
a régi sztereotípiáid hamisak.

Rendben, tehát ez az első.
Második,

amit mondanék, hogy inkább közelítsünk,
minthogy eltávolodjunk tőlük.

Ez nem egy nehéz dolog,

de szintén egyike azoknak,

amelyekre tudatosan oda kell figyelnünk.

Tudják, néhány évvel ezelőtt voltam 
a Wall Street térségben,

egyik kollégámmal,
aki egyébként nagyszerű ember,

és együtt dolgozunk a diverzitáson,
és ő is színes bőrű, koreai.

És kint voltunk egy késő éjszaka,

és próbáltuk felfedezni, hogy
merre tartunk, el voltunk tévedve.

És megláttam egy embert az út túloldalán,
és gondoltam: "Nagyszerű! Fekete srác."

Felé indultam anélkül,
hogy gondolkodtam volna ezen.

És a kollégám:
"Ó, ez érdekes."

A másik oldalon lévő srác
egy fekete fiú volt.

Úgy gondolom, a fekete srácok
általában tudják, merre mennek.

Nem tudom, miért gondolom így,
de így gondolom.

Később mondta nekem, hogy
én így voltam: "Hurrá, egy fekete srác!"

Ő meg: "Űűű, egy fekete srác."

Más irány, ugyanazok a szükségletek,
ugyanaz az alak, ugyanazok a ruhák,

ugyanabban az időben, ugyanazon
az utcán, különböző reakció.

Így szólt:"Kellemetlen, én mint
diverzitási tanácsadó,

és ez a fekete srácos dolog.
Én is színes vagyok. Jézusom!"

És azt mondtam: "Tudod mit? Kérlek.
Inkább lazítsunk."

Úgy értem, rá kell jönnöd,
elfogult vagyok a fekete haverokkal.

(Nevetés)

Apukám fekete.
Értitek, mit mondok?

Van egy 1,95 m magas fekete fiam.
Fekete férfihoz mentem férjhez.

A fekete srác ideám,
olyan széles és mély,

hogy rögtön rájövök,
hogy ki az a fekete srác,

és ő az én fekete srácom volt.

Azt mondta: "Igen hölgyek, tudom, hogy
merre mennek. Elviszem oda önöket."

Tudjátok, az elfogultsági történetek 
azok, amiket az emberekről találunk ki,

mielőtt tudnánk, hogy valójában kik is.

De hogyan is tudhatnánk meg, hogy kik ők,

ha azt mondták nekünk, hogy
kerüljük őket és féljünk tőlük?

Tehát azt mondom nektek, hogy
sétáljatok a kellemetlenség felé.

És nem arra kérlek, hogy
durva veszélyekbe sodródjatok.

Csak azt mondom, mint egy leltárat,

bővítsd a szociális és
szakmai köreidet.

Ki van a te körödben?

Ki hiányzik?

Mennyi autentikus kapcsolatod van

fekete fiatalokkal, nőkkel és férfiakkal?

Vagy bármilyen más tőled jelentősen
különböző emberrel,

és hogy nyomod, úgymond?

Mert, tudod mit?
Csak nézz körül a periférián.

Valaki lehet a munkahelyen,
az iskoládban,

az imaházadban, valahol,
akad néhány fekete ember.

És te kedves vagy, köszönsz.

Azt mondom, menj mélyebbre, tovább,
és építsd ki azokat a kapcsolatokat,

a barátságokat, amelyeknek eredményeképpen
láthatod a holisztikus személyt,

és valóban ellenszegülhetsz
a sztereotípiáknak.

Tudom, hogy néhányan köztetek,

tudom, mert van pár fehér barátom,
akik azt fogják mondani, hogy:

"Nem is gondolnád, milyen kényelmetlen.

Nem hiszem, hogy
ez menni fog számomra.

Biztos vagyok benne, hogy elrontom."

Lehet, de ez nem a tökéletességről,
hanem a kapcsolatról szól.

És addig nem lehetünk kényelemben,
amíg nem érezzük magunkat kényelmetlenül.

Úgy értem, egyszerűen meg kell tenned.

És fiatal feketék, nektek meg azt mondom,

hogy ha valaki felétek tart, hitelesen és
és autentikusan, fogadjátok el.

Senki nem akar elkapni.

Menj, és keresd azokat az embereket,
akik látják az embert benned.

Tudod, ez az empátia 
és az érzékenység,

ami akkor jön elő, mikor tőled
különböző emberekkel kerülsz kapcsolatba.

Valami igazán erős és
szép dolog történik:

elkezdesz rájönni, hogy
ők olyanok, mint te,

hogy mindannyian a részed,
hogy a családodból valók,

és többé már nem szemlélők leszünk,

színészekké válunk,
ügyvédek leszünk,

és szövetségesek.

Nos, lépjetek ki a kényelemből
egy nagyobb, derültebb dolog felé,

mert ez az, ahogyan megakadályozhatjuk,
hogy egy másik Ferguson történjen.

Így építünk közösséget,

ahol mindenki, különösen
a fiatal feketék, boldogulhatnak.

Szóval ez az utolsó dolog nehéz lesz,

és tudom is, de akárhogyan is,
ki fogom fejteni.

Ha valami rossznak vagyunk 
a tanúja, ellen kell szegülnünk,

még azoknak az embereknek is,
akiket szeretünk.

Tudják, ünnepek vannak,
és egy olyan időszak jön,

mikor mindenki jól érzi magát
az asztal köré ülve.

Sokan közülünk mindenképp
ünnepelni fognak,

és meg kell hallgatnod a társalgásukat
az asztal körül.

Elkezdheted így a mondanivalód,
"A nagyi egy bigott."

(Nevetés)

"Joe nagybácsi rasszista."

És tudjátok, szeretjük a nagyit
meg Joe nagybácsit. Tényleg.

Tudjuk, hogy jó emberek,
de amit mondanak, az nem helyes.

És tudnunk kell mondani valamit,
mert tudjátok ki ül még az asztalnál?

A gyerekek.

És csodálkozunk, hogy az előítéletek
nem halnak ki, és terjednek tovább.

Mert nem mondunk semmit.

Akarnunk kell azt mondani: "Nagyi, 
mi nem hívjuk az embereket így többé."

"Joe bácsi, nem igaz, hogy ezt érdemelte.

Senki nem érdemli meg."

És a gyerekeinket sem akarhatjuk

a rasszizmus rondaságától
elbújtatni,

mikor a fekete szülőknek
nincs arra lehetősége, hogy ezt tegyék,

főleg azok, akiknek fiatal
fiaik vannak.

Vegyük a drága szeretteinket,
a jövőnket, és mondjuk el nekik,

hogy egy lenyűgöző országban élünk,
hihetetlen ideákkal.

Nagyon keményen dolgoztunk,
és nagyon sokat fejlődtünk,

de még nem végeztünk.

Még bennünk él ez a régi dolog

a felsőbbrendűségről, amely
arra késztet,

hogy mindazt beágyazzuk
az intézményeinkbe,

a társadalmunkba és generációinkba,

és ez a fiatal fekete emberek

kétségbeejtéséhez, egyenlőtlenségéhez,
és a romboló leértékeléséhez vezet.

Küzdeni fogunk, el kell mondanod nekik,

mi mind a két színt látjuk,

és a fiatal feketék karakterét,

kivéve téged, és elvárod tőlük,

hogy ebben a társadalomban 
a változás erejének részei legyenek,

ami az igazságtalanság ellen fog állni,
és az lesz a szándéka mindenek felett,

hogy egy olyan társadalmat építsen,
ahol a feketék igazi értékeit láthatjuk.

Annyi lenyűgöző fekete ember van,

akik a legnagyszerűbbek a 
valaha élt állampolgárok között,

bátor katonák,

csodálatos, keményen dolgozó munkások.

Ezek az emberek, akik
hatalmas prédikátorok.

Hihetetlen tudósok
és művészek és írók.

Dinamikus komikusok.

Elöregedő nagyapák,

törődő fiúk.

Erős apák,

és saját álmaikkal
élő fiatalemberek.

Köszönöm!

(Taps)