Ma azért vagyok itt, hogy hazugokról, bírósági perekről és a kacagásról beszéljek. Amikor először hallottam a holokauszt tagadásáról, elnevettem magam. A holokauszt tagadása? A holokauszté, amely kétségtelenül a világtörténelem legjobban dokumentált népirtásaként ismert? Ki hiheti, hogy nem történt meg? Gondoljunk csak bele! Ha a tagadóknak van igazuk, akkor kiknek nem lenne igazuk? Mindenekelőtt az áldozatoknak, akik túlélték, és elmondják nekünk borzalmas történeteiket. Még kiknek nem lenne igazuk? A bámészkodóknak, akik a keleti front számtalan városában, falujában, településén éltek, s látták, hogy szomszédjaikat – férfiakat és nőket, gyerekeket, ifjakat és véneket – összeterelik, kihajtják a város szélére, és gödrökbe lövik bele őket. Továbbá a koncentrációs táborok közelében élő lengyeleknek, akik nap mint nap látták a táborokba érkező, emberekkel zsúfolt, majd üresen elmenő vonatokat. De legfőképpen kiknek nem lenne igazuk? A bűnelkövetőknek. Akik azt mondják: "Mi tettük, én tettem". Lehet, hogy mentegetőznek, mondván: "Nem volt választásom, kényszerítettek". Akárhogy van is, azt mondják: "Én tettem". Erre gondoljanak. A II. világháború óta a háborús bűntettekről tartott tárgyalásokon, bármi volt is az elkövető nemzetisége, egyikük sem mondta: "Nem történt meg." Ismétlem, mondhatták: "Kényszerítettek", de azt nem, hogy nem történt meg. Miután elgondolkodtam rajta, úgy döntöttem, hogy a tagadással nem foglalkozom. Van más, ami sokkal jobban izgat, hogy írjak róla, kutassam. Napirendre tértem fölötte. Menjünk előre egy évtizednyit, mikor is két idősebb tudós, két igen kiváló holokauszttörténész így fordult hozzám: "Deborah, kávézzunk. Van egy kutatási javaslatunk; szerintünk pont önnek való." Kíváncsivá tett, és hízelgett, hogy rám gondoltak, s talán megéri foglalkozni vele. Megkérdeztem: "Miről van szó?" Azt felelték: "A holokauszttagadásról." Megint nevettem. Holokauszttagadás? Ez a Lapos Föld Társaság? Az Elvis él csoportba tartozók? Ezeket tanulmányozzam? A két úr azt mondta: "Igen, kíváncsiak vagyunk. Miről beszélnek? Mi a céljuk? Hogy veszik rá az embereket, hogy higgyenek nekik?" Hát, ha úgy vélik, hogy megéri a fáradságot, elvállalom futólagos kikapcsolódásként, talán egy-két, vagy tán három-négy év – egyetemi fogalmak szerint ez futólagos. (Nevetés) Nagyon lassan dolgozunk. (Nevetés) Megnézem. Így is tettem. Elvégeztem a kutatásomat, s előhozakodtam egy pár dologgal, közülük kettőről fogok ma beszélni. Az első: a tagadók báránybőrbe bújt farkasok. Egykutyák: nácik, neonácik – eldönthetik, odarakják-e a neo szócskát. De mikor rájuk pillantottam, egyikükön sem láttam SS-szerű egyenruhát, sem a falakon horogkeresztszerű jelképet, Nem köszöntek Sieg Heil!-lel; semmi ilyesféle. Helyette tiszteletreméltó értelmiségiként parádézó embereket találtam. Hogy mire föl? Intézetük volt, az "Institute for Historical Review." Fényes papírra nyomott folyóiratuk volt, a "Journal of Historical Review." Tele cikkekkel, amelyek hemzsegnek a lábjegyzetektől. Új nevük van. Nem a neonáci, nem az antiszemita, hanem a revíziósok. Azt mondják: "Revíziósok vagyunk. Azért vagyunk, hogy egy dolgot végrehajtsunk: revideáljuk a történelem tévedéseit." De hatoljunk egy kissé a felszín alá! Ott mit találunk? Ugyanazt a Hitler-tömjénezést, A Harmadik Birodalom dícséretét, antiszemitizmust, rasszizmust, előítéletet. Ez pedig már érdekelt. Az antiszemitizmus, rasszizmus, előítélet racionális diskurzusként parádézik. Még mást is találtam. Sokunknak úgy tanították a gondolkodást, hogy vannak tények s vannak vélemények. A tagadókat tanulmányozva másként vélekedem. Vannak a tények, vannak a vélemények, és vannak a hazugságok. A tagadók azt akarják, hogy hazugságaikról melyeket véleményeknek maszkíroznak, talán sarkos véleményeknek, tán rendhagyó véleményeknek, de mivel vélemények, beszélnünk kelljen róluk. Aztán kiszorítják helyükről a tényeket. Megjelentettem a munkámat. A könyvem címe: "A Holokauszt tagadása: Fokozódó támadás az igazság és az emlékezet ellen." Több országban megjelent, beleértve a Penguin UK-t, Elegem volt ezekből, és mással akartam foglalkozni. Aztán levelet kaptam a Penguin UK-től, és harmadszor is nevettem, de kár volt. A levélből kiderült, hogy David Irving rágalmazásért beperelt az Egyesült Királyságban, amiért holokauszttagadónak neveztem. David Irving pereskedik velem? Ki az a David Irving? David Irving történelmi könyveket írt, zömmel a II. világháborúról, és e műveiben gyakorlatilag azt az álláspontot képviseli, hogy a nácik nem is voltak annyira rosszak, a Szövetségesek pedig nem voltak annyira jók. És a zsidók, bármi is történt velük, voltaképp megérdemelték. Ismerte az iratokat, ismerte a tényeket, de úgy csűrte-csavarta őket, hogy e véleményre jusson. Nem mindig volt holokauszttagadó, de a 80-as évek végétől erőteljesen magáévá tette ezt az elméletet. Még azért is nevettem, mert ez az ember nem elég, hogy holokauszttagadó, hanem még büszke is rá. Ez az ember azt mondta – idézem: "El fogom süllyeszteni az Auschwitz csatahajót." Ez az ember rábökött a túlélők tetovált karjára, és megkérdezte: "Mennyit keresett azzal, hogy rátetováltatta a számot a karjára?" Ez az ember azt mondta: "Többen haltak meg Kennedy szenátor kocsijában Chappaquiddickben, mint az auschwitzi gázkamrákban." Ez amerikai hivatkozás, de meglelhetik. Ez az ember egyáltalán nem szégyellte holokauszttagadó mivoltát, de nem is próbált ködösíteni. Sok tudóskollégám azt tanácsolta: "Ugyan, Deborah, ne is törődj vele." Amikor elmagyaráztam, hogy nem lehet félvállról venni egy rágalmazási pert, azt felelték: "Ki hinne neki?" De az volt a bökkenő, hogy a brit törvények alapján rajtam a bizonyítási teher, hogy amit állítottam, igaz. Ellentétben az USA-val és több más országgal: ott neki kellene bizonyítania, hogy állításom nem igaz. Mit jelent ez? Azt, hogy ha nem küzdök, eleve ő nyer. És ha eleve ő nyer, akkor törvényesen állíthatja: "A holokausztról az én, David Irving-féle verzióm – törvényes verzió. Deborah Lipstadt megrágalmazott engem, amikor holokauszttagadónak nevezett. Ipso facto, én, David Irving, nem vagyok holokauszttagadó." Mi az ő verziója? Nem volt terv a zsidók meggyilkolására, nem voltak gázkamrák, nem voltak tömeges kivégzések, Hitlernek semmi köze sem volt semmilyen megtörtént szenvedéshez, a zsidók mindent azért tettek, hogy pénzt csikarjanak ki Németországból, és államhoz jussanak, ezt a Szövetségesek segítségével és bűnpártolásával vitték véghez. Az iratokat és a bizonyítékokat odacsempészték. Ezt nem tűrhettem, sem azt, hogy így nézzek egy túlélő vagy egy túlélő gyereke szemébe. Nem tűrhettem, mivel felelősségteljes történésznek tartom magam, Úgyhogy küzdöttünk. Azoknak, akik nem látták a Tagadás c. filmet, elárulom. nyertünk. (Nevetés) (Taps) A bíró David Irvinget hazugnak, rasszistának, antiszemitának minősítette. Történelmi nézetei elfogultak, hazudott, torzított, és legfőképp: szándékosan tette. Kimutattuk ennek tendenciáját több mint 25 fontos esetben. Nem kis dolgok ezek – a teremben ülők közül sokan könyvet írnak, most is írnak: mindig bakizunk, ezért örülünk a második kiadásnak, mert kijavítjuk a hibánkat. (Nevetés) De azok mind egyfelé mutattak: a zsidók hibáztatása, a nácik mentegetése. Hogy sikerült nyernünk? Visszakövettük a lábjegyzeteket a forrásukig. Mit találtunk? Nemcsak az esetek zömében, nemcsak az esetek túlnyomó többségében, hanem minden mozzanatban, ahol Irving a holokausztot említette, kiderült, hogy az állítólagos bizonyíték el van torzítva, féligazság, az adatok manipuláltak, a részletek manipuláltak, aki részt vett egy eseményen, az ott sem volt. Azaz: nem volt bizonyítéka. Bizonyítéka nem igazolt semmit. Nem azt bizonyítottuk, ami történt, hanem azt, hogy amiről ő állította, hogy megtörtént, továbbá, minden tagadó is állítja, hiszen Irving őket idézi, vagy az ő érveiket használja, nem igaz. Amit állítanak, arra nincs bizonyítékuk. Miért több a történetem, mint egy cikcakkos, hat évig tartó bonyolult peré, amelyben egy amerikai professzort a tárgyalóterembe idéztet egy férfi, akit az ítéletében a bíró neonáci vitatkozónak minősített? Mi ennek a mondandója? Az igazság kérdésében szerintem nagyon lényeges a mondandója. Hiszen manapság, ahogy mindnyájan tudjuk, az igazság és a tények támadásnak vannak kitéve. A közösségi média – minden jótéteménye dacára – tette lehetővé, hogy a megalapozott tények és a hazugság közötti különbség elmosódjék. Harmadszor, az extrémizmus. tán nem látunk Ku Klux Klan-köpenyeket, égő kereszteket, tán a fehérek felsőbbrendűségét hirdető beszédeket sem hallunk. De lehetnek az "alt-right" vagy a Nemzeti Front neve alatt: választhatnak. De ugyanazt az extrémizmust találtam a racionális diskurzus leplében parádézó holokauszttagadásban. Olyan korban élünk, amikor az igazság védekezésre kényszerül. Eszembe jut a New Yorker egyik karikatúrája. Egy vetélkedőről jelent meg a The New Yorker magazinban. A játékvezető közli az egyik versenyzővel: "Igen, asszonyom, jól válaszolt. De az ellenfele hangosabban rikkantott, ezért övé a pont." Mit tehetünk? Először is, ne hagyjuk magunkat becsapni a racionális külsőtől. Alá kell nézni, és meglátjuk az extrémizmust. Másodszor, tudatosítanunk kell, hogy az igazság nem viszonylagos. Harmadszor, továbbra is támadnunk kell, nem védekeznünk. Ha valaki vérlázító kijelentést tesz, legyen az az ország vagy a világ legmagasabb rangú embere, meg kell kérdeznünk tőle: "Honnan vette? Mi rá a bizonyíték?" Sarokba kell szorítanunk. Nem szabad úgy tennünk, mintha hazugsága egyenlő lenne az igazsággal. Korábban mondtam: az igazság nem viszonylagos. Sokan közülünk értelmiségi környezetben és felvilágosult liberális eszméken nőttünk föl, ahol azt tanultuk, hogy minden vitatható. De itt nem erről van szó. Vannak dolgok, amelyek igazak. Vannak vitathatatlan tények, objektív igazságok. Galilei ezt tanította századokkal ezelőtt. Miután a Vatikán arra kényszerítette, hogy tagadja meg tanait, miszerint a Föld kering a Nap körül, kiállt, és állítólag mit mondott? "És mégis mozog." A Föld nem lapos. Az éghajlat változik. Elvis nem él. (Nevetés) (Taps) A legfontosabb: az igazságot és a tényt támadás éri. Az előttünk álló munka, az előttünk álló feladat, az előttünk álló erőpróba hatalmas. A harcra rendelkezésünkre álló idő rövid. Most kell cselekednünk. Aztán már túl késő lesz. Nagyon szépen köszönöm. (Taps)