Űrhajós vagyok.
Kétszer repültem űrsiklón,
és közel hat hónapot éltem
a Nemzetközi Űrállomáson.
Gyakran kérdezik tőlem, milyen az űrben,
mintha ez valami titok volna.
Az űr mindannyiunké,
és szeretném, ha önök is értenék, miért
olyan varázslatos hely ez a számunkra.
Az 50. születésnapomat követő napon
Oroszországban bemásztam
egy orosz űrkapszulába,
majd fellőttek az űrbe.
A legveszélyesebb dolog,
amit csinálunk, a kilövés,
és egyben ez a legizgalmasabb is.
Három, kettő, egy... kilövés!
Miközben elstartoltak minket a Földről,
a rakétahajtóművek kontrollált dühének
minden kis mozzanatát éreztem.
Egyre gyorsabban és gyorsabban
és gyorsabban mentünk,
míg nyolc és fél perccel később
a hajtóművek szándékosan leálltak –
bumm,
és máris súlytalanok voltunk.
Ezzel megkezdődik
a küldetés és a varázslat.
Dmitrij, Paolo és jómagam
a Föld körül keringünk
apró űrhajónkban,
óvatosan megközelítve az űrállomást.
Smart autó méretű űrkapszulánk
17 500 mérföldes óránkénti sebességgel
járja bonyolult táncát
a focipálya méretű űrállomással.
A két szerkezet lágy puffanással
dokkol, és megérkezünk.
Kinyitjuk a zsilipajtókat,
erőtlen, nulla gravitációs
öleléssel üdvözöljük egymást,
s máris hatan vagyunk.
Űrhajós család, instant család vagyunk.
A fenti életem kedvenc része
a repülés volt.
Imádtam.
Mintha Pán Péter lettem volna.
Nem csak a lebegés miatt.
Egyetlen érintés az ujjunkkal,
s máris átrepülhetjük az egész űrállomást,
aztán valahol majd
megkapaszkodunk a lábujjainkkal.
Az egyik kedvenc dolgom volt
némán átlebegni az űrállomáson,
mely egész éjszaka zümmögött.
Néha azon töprengtem,
talán tudja, hogy ott vagyok,
csak hallgat.
Ám megosztani a csodát a legénységgel
szintén fontos volt számomra.
Egy tipikus nap az űrben
a tökéletes munkába érkezéssel indul.
Felkelek, átsuhanok a laborba,
és köszöntöm
a létező legjobb reggeli kilátást.
Az ingázás igazán gyors,
csak 30 másodperc,
és a szemünk elé táruló
látványt képtelenség megunni.
Azt hiszem, arra emlékeztet: valójában
még mindig nagyon közel vagyunk a Földhöz.
A mi legénységünk volt a második,
amely használta a kanadai robotkart,
hogy elkapjon egy iskolabusz
méretű ellátmányhajót,
benne legalább tucatnyi
különböző kísérlettel,
és az egyetlen csokival,
amit a következő négy hónapban láttunk.
Félretéve a csokit,
a kísérletek mindegyike
képes megválaszolni
olyan tudományos kérdéseket,
amelyekre a Földön nincs lehetőség.
Mintha egy másfajta nézőpontot kapnánk,
mely révén olyan kérdésekre
kaphatjuk meg a választ, mint:
"Hogy működik az égés?",
"Hogy működnek a folyadékszabályok?"
Az alvás is nagyon élvezetes.
A kedvencem – merthogy alhatunk
akár fejjel lefelé vagy fölfelé is –,
szóval a kedvencem: kis labdává
gömbölyödve, szabadon lebegni.
Mosás? Nincs.
A szennyesünket betesszük
egy üres ellátmányhajóba,
és kilőjük az űrbe.
A fürdő.
Mindenki szeretné látni.
Nehéz elmagyarázni,
ezért csináltam egy kis videót,
mert szerettem volna, ha a gyerekek értik,
hogy a vákuum törvényei
jelentik a megoldást,
és csupán egy könnyű fuvallat elég,
hogy minden odakerüljön,
ahová kell.
Nos, a valóságban így van.
(Nevetés)
Újrahasznosítás? Persze.
Fogjuk a vizeletünket, raktározzuk,
szűrjük, majd elfogyasztjuk.
Egyébként finom.
(Nevetés)
Ülünk az asztal körül,
amit eszünk, rosszul néz ki,
de valójában ízletes.
Fontos, hogy összegyűljünk az asztal köré
az űrben és a Földön,
mert ez kovácsolja össze a csapatot.
Számomra a zene jelentette
a kapcsolatot a külvilággal.
Duettet játszottam a Föld és az űr között
Ian Andersonnal a Jethro Tullból
az emberes űrrepülés 50. évfordulóján.
Fontos volt a családdal
való kapcsolattartás.
Miközben odafent voltam,
szinte minden nap beszéltem velük,
hogy valahogy együtt legyünk a fiammal,
könyvekből olvastam fel neki.
Ez nagyon fontos.
Amikor az űrállomás áthaladt
Massachusetts fölött,
a családom kirohant,
és lesték az eget átszelő,
legfényesebb csillagot.
Amikor lenéztem, nem láttam a házam,
de sokat jelentett, hogy tudtam,
az emberek, akiket a legjobban szeretek,
felnéznek, miközben én lenézek rájuk.
Az űrállomás számomra az a hely, ahol
a küldetés összefonódik a varázslattal.
A küldetés, a munka szükséges ahhoz,
hogy eltávolodhassunk a bolygónktól,
és ez szükségszerű a földi
fenntarthatóság megértéséhez is.
Imádtam részese lenni ennek,
és ha a családomat
magammal vihettem volna,
sosem tértem volna vissza.
Az űrállomásról nézve úgy tűnt számomra,
mind ugyanonnan származunk.
Mindenkinek megvan a maga szerepe.
Mert a mi hajónk a Föld.
Az otthonunk az űr.
És mi vagyunk
a Föld nevű űrhajó legénysége.
Köszönöm.
(Taps)