A Föld 4,6 milliárd éves, míg az emberélet általában rövidebb 100 évnél. Mit törődünk bolygónk történetével, amikor a távoli múlt annyira összemérhetetlen a mindennapi élettel? Amennyire tudjuk, a Föld az egyetlen bolygó Naprendszerünkben, amelyen fellelhetők az élet nyomai, és ahol a körülmények megfelelők az emberi élet számára. Miért épp a Föld? Tudjuk, hogy egyedi a Föld a lemeztektonika tekintetében; hogy folyékony víz van a felszínén; és hogy oxigénben gazdag a légköre. De ez nem volt mindig így. Ezt onnan tudjuk, hogy ősi sziklák őrzik a Föld planetáris fejlődésének jelentős mozzanatait. Az ősi sziklák tanulmányozására az egyik legjobb hely a Nyugat-ausztráliai Pilbara. Az itteni sziklák 3,5 milliárd évesek, és az egyik legrégibb bizonyítékát őrzik az élet jelenlétének. Ha az élet korai formájára gondolunk, sokszor talán egy sztegoszauruszt képzelünk el, vagy egy halat, amint kivonszolja magát a szárazföldre. De a korai élet, amiről beszélek, egyszerű mikroszkopikus élet, mint a baktériumé, kövületei gyakran maradtak meg a sztromatolitnak nevezett réteges sziklaszerkezetekben. Ezek azok az egyszerű életformák, amikkel szinte mindig találkozunk a Föld első hárommilliárd évéből származó fosszilis rekordban. A fajok csupán pár százezer évre követhetők vissza a fosszilis rekordban. A fosszilis rekordból tudjuk, hogy a bakteriális élet olyan 3,5 - 4 milliárd évvel ezelőtt vetette meg igazán a lábát. Az ennél korábbi sziklák vagy nem maradtak fönn, vagy jelentősen deformálódtak a lemeztektonika következtében. Tehát hiányzik egy darab a kirakósból, pont az, hogy mikor és hogyan keletkezett az élet a Földön. Ez itt ismét Pilbara ősi vulkáni tájképe. Nem sejtettem, hogy kutatásunk egy másik fogódzóval is hozzá fog járulni az élet eredete rejtvényéhez. Ekkor voltam itt először terepen, egy egész hetes, hosszú térképezési projekt vége felé, amikor valami egészen különös dologba ütköztem. Nos, ami talán leginkább egy köteg gyűrött öreg sziklának tűnik, azok valójában sztromatolitok. És ennek a buckának a közepén volt egy kicsiny, különös kő, nagyjából gyermekökölnyi. Hat hónap telt el, mire megvizsgáltuk mikroszkóp alatt, mikor az egyik akkori mentorom, Malcom Walter felvetette, hogy a szikla gejzeritre emlékezteti. A gejzerit olyan kő, amely kizárólag hőforrások tavacskájában vagy annak szélén keletkezik. Hogy értsék a gejzerit jelentőségét, pár évszázadot vissza kell repítenem önöket. Charles Darwin 1871-ben azt írta barátjának, Joseph Hookernek, egy levélben: "És ha az élet néhány kis meleg tavacskában alakult ki, különféle vegyi anyagok jelenlétében, melyek készen álltak bonyolultabb változásokra? Nos, ismerünk ilyen meleg tavacskákat. Hőforrásnak nevezzük őket. Az ilyen környezetben jelen van a forró víz, kioldja az ásványi anyagokat a sziklákból, amelyeken áttör. Ez az oldat keveredik szerves összetevőkkel, és amolyan vegyi üzemet hoz létre, melyről a kutatók kimutatták, hogy képes egyszerű sejtstruktúrák előállítására, ami az első lépés az élet felé. Száz évvel Darwin levele után mélytengeri hidrotermális kürtőket, forró kürtőket fedeztek fel az óceánban. Ezek is vegyi üzemek. Ez a Tonga-szigetek mentén, a Csendes-óceáni tűzgyűrűn fekszik, 1100 méterrel a tengerfelszín alatt, az óceánban. A fekete füst, amit felszállni látunk a kéményszerű struktúrákból, szintén ásványokban gazdag folyadék, amelyből baktériumok táplálkoznak. A mélytengeri kürtők felfedezése óta az életet szeretik az óceánokból származtatni. Jó ok van erre: a mélytengeri kürtők jól ismertek az ősi kőzetrekordban. Úgy tartják, hogy a Földet egy világóceán borította, és csak igen kicsiny része volt szárazföld. Annak eshetősége, hogy a mélytengeri kürtők gyakoriak voltak a korai Földön, jól összevág azzal, hogy az élet eredetét az óceánban kell keresnünk. Azonban... Pilbarán végzett kutatásaink egy másmilyen alternatívát vetnek fel és támasztanak alá. Három év után végre ki tudtuk mutatni, hogy a mi kis kövünk valóban gejzerit. Ez pedig nemcsak azt sugallja, hogy léteztek hőforrások a mi 3,5 milliárd éves pilbarai vulkánunkban, de bizonyítékot is találtunk rá a Föld geológiai rekordjában, hogy volt élet a szárazföld hőforrásaiban hárommilliárd évvel ezelőtt. És így, geológiai szemszögből Darwin meleg tavacskája észszerű jelölt az élet eredetére. Persze még mindig vita tárgya, hogyan keletkezett az élet a Földön. Valószínűleg az is lesz mindig. De az világos, hogy virágzott, egyre újabb formái jelentek meg, és egyre bonyolultabbá vált. Végül elérkezett az ember korszakához, ahhoz a fajéhoz, amely kérdéseket tesz fel saját létezéséről és magáról az életről: Létezik-e olyan kozmikus társadalom, mely arra vár, hogy kapcsolatba kerüljünk, vagy egyedül vagyunk? Ehhez a rejtvényhez ugyancsak adnak fogódzót az ősi kőzetrekordok. Bizonyítékaink vannak rá, hogy kb. 2,5 milliárd évvel ezelőtt a baktériumok oxigént kezdtek termelni, valahogy úgy, ahogy manapság a növények. A geológusok úgy említik az ezt követő időszakot, mint a "nagy oxidációs eseményt". Erre utal az úgynevezett sávos vasércformáció, ez általában több száz méter vastag kőzetcsoportokban figyelhető meg, olyan kanyonokban előbukkanva, amelyek a Nyugat-ausztráliai Karijini Nemzeti Parkon keresztül vájtak utat maguknak. A szabad oxigén megjelenése két jelentős változást tett lehetővé bolygónkon. Először is: az összetett élet kifejlődését. Az életnek oxigénre van szüksége, hogy nagy és összetett legyen. Ózonréteget is létrehozott, ami megvédi a modern életet a Nap ultraibolya sugárzásának káros hatásaitól. Meglepő fordulatként a mikrobiális élet utat nyitott az összetett élet számára, és lényegében feladta hárommilliárd éves egyeduralmát a bolygó felett. Mi, emberek manapság leásunk a fosszilis komplex élet után, majd elégetjük tüzelőként. Ezzel szén-dioxiodot juttatunk a légkörbe fölös mennyiségben, és mikrobiális elődeinkhez hasonlóan alapvető változásokat kezdünk előidézni bolygónkon. Ennek egyik következménye a globális felmelegedés. Sajnos a nem várt fordulat az emberiség pusztulását jelentheti. Lehetséges, hogy azért nem kerülünk kapcsolatba másutt létező élettel, más intelligens lénnyel, mert ha egyszer kialakul az értelmes élet, gyorsan megsemmisíti önmagát. Ha a kövek beszélni tudnának, szerintem azt mondanák: a földi élet értékes. A Föld és az élet közti, nagyjából négymilliárd éves, érzékeny és bonyolult együttfejlődés eredménye, amelyben az ember csak a legutolsó pillanatban jelent meg. Ez az információ kalauzként és előrejelzésként is szolgálhat, vagy magyarázat lehet arra, miért tűnik oly magányosnak a galaxisnak ez a része. Használjuk arra, hogy legyen valami képünk az örökségről, melyet magunk mögött akarunk hagyni azon a bolygón, amit otthonunknak nevezünk! Köszönöm. (Taps)