Úgy érzik, hogy rossz gazdasági modell csapdájában vergődnek? Amely tönkreteszi élővilágunkat, és utódaink életét veszélyezteti? Amely milliárdnyi embert taszít ki, s közben maroknyi embert elképzelhetetlenül gazdaggá tesz. Amely győztesekre és vesztesekre oszt minket, aztán balsorsukért a veszteseket hibáztatja? Üdvözlöm önöket a neoliberalizmusban, a láthatólag örök életű zombi doktrínában, bármennyire lejáratódott is. Azt képzelhették volna, hogy a 2008-as pénzügyi válság a neoliberalizmus összeomlásához vezethetett volna. Ám ehelyett rávilágított lényegi vonására: az üzleti és pénzügyi szabályozottság csökkenésére, az állami védelem leépítésére, hogy kiélezett versenyre késztet bennünket egymással, szóval, vannak némi hibái. Viszont intellektuálisan összeomlott. De még mindig uralja életünket. Miért? Azt hiszem, erre a válasz, hogy helyette még nem találtunk ki új történetet. A világban történetekkel szoktunk eligazodni. Segítségükkel értelmezzük a sokrétű és ellentmondásos jeleket. Amikor értelmet akarunk adni valaminek, nem tudományos értelmet keresünk, hanem a történet hitelességét. Amit hallunk, tükrözi-e azt, amit az emberek és a világ viselkedésétől elvárunk? Összefér? Úgy fejlődik, ahogy a történetnek fejlődnie kell? Mind narratíva teremtményei vagyunk, és tények s számok láncolata, bármilyen fontosak legyenek is, – empirista vagyok, tényeknek és számoknak hiszek, – de a tényeknek s számoknak nincs hatalmuk meggyőző történet helyébe lépniük. Egy történet helyébe csak egy másik történet léphet. Senkit sem foszthatunk meg a történetétől, csak ha másikat nyújtunk helyette. Nemcsak általában történeteket, melyekre már rá vagyunk hangolódva, hanem konkrét narratív szerkezeteket. Van jó pár alapsztori, amelyeket minduntalan használunk. A politikában egy alapsztori van, amely elképesztően hatásos, ez pedig a "helyreállító történet". A következőképpen működik. Az emberiség érdekei ellen fellépő hatalmas és gonosz erők hatására súlyos csapás éri a földet. Ám a hős felkel ellene, megküzd a hatalmas erőkkel, esélytelensége dacára legyőzi őket, és helyreállítja a föld harmóniáját. Hallották már ezt a történetet. Bibliai történet. Harry Potter története. A Gyűrűk ura története. A Narnia krónikái. De ez a történet végigkísért majd minden politikai és vallási átalakulást évezredekre visszamenőleg. Megkockáztathatjuk, hogy új helyreállító történet nélkül egyetlen politikai és vallási átalakulás sem mehetne végbe. Ennyire lényeges. A nagy gazdasági világválságot kiváltó laissez-faire közgazdaság korszaka után John Maynard Keynes új gazdaságtant írt, és helyreállító történetet mesélt. Körülbelül így hangzott. Súlyos csapás éri a földet. (Nevetés) A gazdasági elit hatalmas és gonosz erői megkaparintották a világ vagyonát. De a történet hőse, a munkásosztály és középosztály támogatta hatékony állam megküzd a bajjal, a gazdagságuk újraosztásával és a közpénzek közjóra költésével megvív velük, jövedelmet és munkahelyeket teremtve helyreállítja a föld harmóniáját. Mint minden jó helyreállító történet, ez is végigvisszhangzott a politikai spektrumon. Demokraták és republikánusok, munkáspártiak és konzervatívok, baloldaliak és jobboldaliak széles értelemben vett keynesianisták lettek. Amikor a keynesianizmus az 1970-es években válságba került, a neoliberálisok, pl. Friedrich Hayek és Milton Friedman, új helyreállító történettel rukkoltak elő. Körülbelül így hangzott. Úgysem találják el, mi jön most. (Nevetés) Súlyos csapás éri a földet. A túlhatalmú állam hatalmas és gonosz erői kollektivizáló tendenciájukkal fölmorzsolják a gazdaságban a szabadságot, individualizmust és a lehetőségeket. Ám a történet hőse, a vállalkozó, megküzd a hatalmas erőkkel, visszaszorítja az államot, gazdagság és lehetőségek megteremtésével helyreállítja a föld harmóniáját. E történet is végigvisszhangzott a politikai spektrumon. Demokraták és republikánusok, konzervatívok és munkáspártiak, széles értelemben véve neoliberálisok lettek. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó, de azonos narratív szerkezetű történetek. Aztán 2008-ban a neoliberális sztori darabjaira hullott, és ellenzői előjöttek a... semmivel. Nincs új helyreállító történet! Legjobbként csak a fölvizezett neoliberalizmust vagy a megmikrózott keynesianizmust ajánlgatták. Ezért feneklettünk meg. Új történet nélkül a kudarcot vallott régi sztoriba vagyunk beleragadva, amely továbbra is hamis. Kétségbe esünk, mikor képzelőtehetségünk cserben hagy. Mikor nincs sztorink a jelen magyarázatára és a jövő leírására, a remény szertefoszlik. A politikai kudarc alapjában véve a képzelőtehetség kudarca. Helyreállító történet nélkül, amely megszabhatná a követendő irányt, semmi sem fog változni, de ilyen helyreállító történettel majdnem minden megváltozhat. Olyan történetet kell elmondanunk, amely az emberek lehető legszélesebb köréhez folyamodik, átlépi a politikai törésvonalakat. Tükröznie kell a mélyreható igényeket és vágyakat. Egyszerűnek és érthetőnek kell lennie, és a valóságon kell alapulnia. Elismerem, hogy nehéz feladatnak hangzik. De meggyőződésem, hogy a nyugati népeknek van ilyen, csupán elmondásra váró történetük. Az utóbbi évek alatt a fölfedezések elképesztő módon egyfelé mutatnak sok tudományágban: a pszichológiában, az idegtudományban, régészetben és a fejlődésbiológiában, és mindegyikük valami elképesztőt közöl: az emberi lényben megvan az önzetlenség hatalmas képessége. Biztos, hogy mindannyiunkban van egy kis önzés és kapzsiság, de legtöbbünk nem ezt vallja uralkodó értékének. Sőt, páratlan együttműködőnek is bizonyulunk. Túléltük az afrikai szavannákat, noha gyengébbek és lassabbak vagyunk a ragadozóknál és legtöbb zsákmányunknál, tanúságot téve egymás iránti bámulatos segítőkészségünkről, és az együttműködés parancsa a természetes kiválasztódással agyunkba vésődött. Ezek az alapvető és sorsdöntő tények az emberiségről: bámulatos önzetlenségünk és együttműködési készségünk. De valami szörnyű dolog történik. Súlyos csapás éri a földet. (Nevetés) Jó természetünk megnyilvánulását számos erő akadályozza, de korunkra legjellemzőbb, uralkodó politikai narratíva azt sugallja, hogy szélsőséges individualizmusban és egymással való versenyben kell élnünk. Egymással való harcba, egymástól való félelembe és bizalmatlanságba hajszol. Atomizálja a társadalmat. Gyengíti a társadalmi kötődéseket, amelyek kedvéért pedig élni érdemes. Ebbe a légüres térbe nőnek bele ezek a kegyetlen, érzéketlen erők. Önzetlenek társadalma vagyunk, de pszichopaták kormányoznak minket. (Taps) De nem kéne ennek így lennie. Tényleg nem, mert elképesztő a képességünk a valahová tartozásra és az összetartozásra. E képességünk mozgósításával helyreállíthatjuk emberiességünk csodálatos alkotóelemeit: önzetlenségünket és együttműködési készségünket. Atomizáltság helyébe gazdag részvételen alapuló kultúrájú virágzó polgári létet építhetünk. Ahelyett, hogy a piac és az állam közt őrlődnénk, az embert és a bolygót is tisztelő közgazdaságot hozhatunk létre. Közgazdaságot teremthetünk az óriási elhanyagolt terület, a köztulajdon köré. A köztulajdon sem piaci, sem állami, nem kapitalizmus és nem kommunizmus, hanem három fő elemből áll: bizonyos forrás, a forrást kezelő bizonyos közösség a közösség által a források kezelésére kialakított szabályok és alkuk. Gondoljunk a közösségi szélessávra vagy a közösségi energiaszövetkezetekre, vagy a gyümölcs- és zöldségtermesztésre használt közös földekre, melyet a britek konyhakertnek hívnak. A köztulajdon nem adható el, nem ajándékozható el, jótéteményeit a közösség tagjai egyenlő mértékben élvezik. Ahol semmibe vettek és kizsákmányoltak minket, felvirágoztathatjuk politikánkat. Visszaszerezhetjük a demokráciát azoktól, akik elorozták tőlünk. Új választási szabályokat és módszereket alkalmazhatunk, hogy pénzügyi hatalom ne játszhassa ki ellenünk a demokratikus hatalmat. (Taps) A képviseleti demokráciát részvételi demokráciával kell mérsékelni, hogy politikai döntéseinket finomíthassuk, és minél inkább helyben dönthessünk. Ha valamiről helyben dönthetünk, azt nem szabad országosan megszabni. Ezt az odatartozás politikájának hívom. Úgy vélem, ebben megvan a lehetőség, hogy széles körhöz szóljon, és ennek oka, hogy a bal- és jobboldal kevés közös értéke között az odatartozás és a közösség szerepel. Talán kissé másként értelmezzük őket, de legalább közös nyelven kezdjük. Sok politika az odatartozást keresi. Még a fasiszták is közösséget keresnek, jóllehet ijesztően homogént, amelyben mindenki ugyanúgy néz ki, ugyanazt az egyenruhát hordja, és ugyanazokat a jelszavakat szajkózza. Áthidaló hálózatokon alapuló közösségre, és nem köteléken alapuló közösségre van szükség. A köteléken alapuló hálózat csupán homogén csoport tagjait köti össze, míg az áthidaló hálózat más-más csoportok tagjait fogja össze. Hiszem, hogy ha elég gazdag s élénk áthidaló hálózatokat hozunk létre, meggátolhatjuk, hogy az emberek homogén köteléken alapuló közösségbe ássák be magukat az egymástól való védelem reményében. Összegezve: új történetünk valami ilyesmi lehet. Súlyos csapás éri a földet. (Nevetés) Hatalmas és gonosz emberi erők, amelyek azt hajtogatják, hogy társadalom nem létezik, azt mondogatják, hogy legfőbb életcélunk a küzdelem, mint ahogy kóbor ebek harcolnak szemetesedény körül. Ám a történet hősei: mi, felkelünk ellene. Úgy küzdünk a gonosz erők ellen, hogy gazdag, vonzó, befogadó és nagylelkű közösségeket építünk, és íly módon újra megteremtjük a föld harmóniáját. (Taps) Akár helyesnek vagy helytelennek tartják ezt a történetet, remélem, egyetértünk, hogy szükségünk van rá. Új helyreállító történet kell, amely kivezet bennünket a zűrzavarból, amely megmondja, miért vagyunk benne, és azt is, hogyan evickéljünk ki belőle. Amennyiben helyesen meséljük el, megfertőzi a politikai spektrum minden részében helyet foglalók elméjét. A dolgunk: jobb jövő felé vezető utat megvilágító történetet mesélni. Köszönöm. (Taps)