A Sátán a városba érkezett.
De pánikra semmi ok,
csak feketemágia-bemutatót akar tartani.
Ez az abszurd feltételezés a központi
eleme Mihail Bulgakov remekművének,
A Mester és Margaritának.
Az 1930-as évek Moszkvájában írott mű
a politikai szatíra, történelmi fikció
s okkult miszticizmus szürreális keveréke,
a XX. század egyik legjelentősebb,
de az egyik legkülönösebb regényévé vált.
A történet a moszkvai irodalmi elit
két tagjának beszélgetésével indul,
amelyet egy Woland nevű,
külföldi tudósként bemutatkozó,
a fekete mágia szemléltetésére érkezett
fura férfiú megjelenése szakít félbe.
Az idegen filozófiai vitába
keveredik a két társával,
és félelmetes jóslatokat tesz sorsukról.
Majd az olvasó hirtelen az első századi
Jeruzsálemben találja magát.
Ott az elgyötört Poncius Pilátus
vonakodva ítéli halálra názáreti Jézust.
A narratívában a két helyszín váltakozik.
Wolandnak és udvartartásának:
Azazellónak, Korovjovnak, Hellának
és Behemótnak, az óriási kandúrnak,
úgy látszik, rejtelmes varázserejük van,
amelyet mutatványuk
színre vitelére használnak,
miközben pusztulást és zűrzavart
hagynak maguk után.
A regény fekete humora nagyrészt nemcsak
a szereplők démoni viselkedéséből ered,
hanem a valóságból mint háttérből is.
A történet ugyanazon körülmények
közt játszódik, amelyben Bulgakov írta:
a Szovjetunió sztálini időszaka tetőfokán.
A művészek és szerzők szigorú cenzúra
körülményei között alkottak,
bebörtönzés, száműzetés
vagy kivégzés fenyegette őket,
ha a hatalom úgy vélte, hogy működésük
aláássa az állam ideológiáját.
Ha megkapták is a jóváhagyást,
munkájukat, lakhelyüket,
utazásukat és minden egyebet
a kiismerhetetlen bürokrácia szabályozta.
A regényben Woland ezt a rendszert
a valóság szövetével együtt
fergeteges eredménnyel manipulálja.
Mikor fejek repülnek le testekről,
és pénz hullik az égből,
ezt a moszkvaiak kicsinyes önzéssel
fogadják, amely rávilágít,
hogy eszményei ellenére mennyire kapzsivá
és cinikussá vált a szovjet társadalom.
A tárgyilagos meseszövés
szándékosan keveri
a természetfeletti események furcsaságát
a szovjet életmód abszurd mindennapjaival.
De hát hogy sikerült ilyen bomlasztó
regényt megjelentetnie Bulgakovnak
az elnyomó rezsimben?
Hát... nem jelentette meg.
Több mint 10 évig írta
A Mester és Margaritát.
Mivel Sztálin személyes kedvence volt,
őt magát nem fenyegette súlyos üldöztetés,
de színdarabjainak és írásainak zöme
nem jelenhetett meg,
és noha biztonságban élt, de elnémítva.
A szerző 1940-ben történt halála után
a kézirat még mindig kiadatlan maradt.
Az 1960-as években a cenzúrázott
változatát végül kinyomtatták,
és a kézirat csonkítatlan példányai
titokban, szamizdatként terjedtek.
A teljes szöveget csak
1973-ban jelentették meg,
megírása után több mint 30 évvel.
Bulgakov tapasztalata a cenzúrával
és a művészete korlátozásával
önéletrajzi elemet vitt
a regény második részébe,
amelyben végül megismerjük alteregóját.
A Mester a névtelen szerző,
aki évekig dolgozott a művén,
de elégette, miután a kiadó
visszautasította a kéziratot;
Bulgakov ugyanezt tette saját regényével.
Az igazi főszereplő mégis
Margarita, a Mester szeretője.
A nő odaadása szeretőjének
föladott álma iránt
furcsán kapcsolódik
a sátáni csapat kalandjaihoz;
és szürreális végkifejlet
felé viszi a történetet.
Fekete humora
és bonyolult szerkezete dacára
A Mester és Margarita alapvetően meditáció
művészetről, szerelemről és megváltásról,
amely sosem csap át cinizmusba.
A regény jócskán megkésett megjelenése
és az esélyeket cáfoló túlélése
ékes bizonyítéka annak,
amit Woland mond a Mesternek:
"Kézirat sosem ég el."