14 éve a Legfelsőbb Bíróságon voltam, hogy első ügyemben kifejtsem érveimet. Nem mindennapi ügy volt, hanem szakértők szerint a Legfelsőbb Bíróság által valaha tárgyalt egyik legfontosabb ügy. Azt kellett eldönteni, hogy Guantanamo összhangban van-e az alkotmánnyal, és vajon a Genfi egyezmények kiterjednek-e a terrorellenes küzdelemre. Csak pár év telt el a szeptember 11-i borzalmas támadás óta. A Legfelsőbb Bíróság hét republikánus és két demokratapárti bírából állt. Ügyfelem történetesen Osama bin Laden sofőrje volt. Ellenfelem az USA főállamügyészének helyettese. Amerika bírósági csúcsjogásza volt. Már 35 ügyben vett részt, én még a 35. évemet sem töltöttem be. A helyzetet még az is rontotta, hogy a Polgárháború óta először a Szenátus törvénytervezetet fogadott el, amely azt célozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság utasítsa el a keresetet. A kommunikációs szakértők szerint feszültséget kéne szítanom, és nem a történtekről beszélnem. De az a helyzet, hogy nyertünk. Hogyan? Ma arról fogok beszélni, hogyan nyerjünk a Legfelsőbb Bíróságon vagy máshol. A közkeletű bölcsesség úgy szól, hogy magabiztosan kell beszélni. Így leszünk meggyőzők. Azt hiszem, ez tévedés. A magabiztosság a meggyőzés ellensége. A meggyőzés az együttérzésről szól, hogy a másik ember fejével gondolkozzunk. Ez teszi a TED-et ilyenné. Ezért hallgatják ezt az előadást. Elolvashatták volna az előadást, de nem tették. Ugyanez a helyzet a Legfelsőbb Bírósággal: összefoglalónkat leírjuk, de élőszóban vitázunk. Nem írják le kérdéseiket a bírák, és mi nem írásban válaszolunk. Miért? Mert a vitában fontos az együttműködés. Nézzünk be a színfalak mögé, hogy lássák, mit tettem, és hogy lehet a tanulságokat általánosítani. Nemcsak a bíróságon aratott győzelem, hanem valami sokkal fontosabb miatt is. Gyakorlatra persze szükség van, de nem minden gyakorlat jó. Az első gyakorlati órára Guantanamo ügyében elrepültem a Harvardra, és a legendás professzorokat kértem, hogy zúdítsák rám kérdéseiket. Noha mindent elolvastam, mindent milliószor elpróbáltam, senkit sem győztem meg. Érveim nem találtak visszhangra. El voltam keseredve. Mindent megtettem, minden könyvet elolvastam, kismilliószor mindent elpróbáltam, de semmire sem jutottam. Végül rábukkantam erre a pasira: gyakorló oktató volt, még csak nem is jogász. A Bíróságra soha még a lábát se tette be. Egyszer aztán megjelent az irodámban lobogó fehér ingben és "bolo" zsinórnyakkendőben. Karba font kézzel ültem, rám nézett, és ezt mondta: "Neal, úgy néz ki, magad sem hiszed, hogy a dolog működni fog, de azért járj a kedvemben. Add elő az érveidet!" Fölkaptam a jegyzettömbömet, és nekiláttam érveimet sorolni. Megszólalt: "Mit művelsz?" "Ismertetem az érveimet" – mondtam. "Az érveid a jegyzettömböd?" – kérdezte. "Nem, de ott vannak leírva" – mondtam. Erre ő: "Neal, rám nézve add elő az érveidet!" Úgy is tettem. Azonnal rájöttem, hogy érveim visszhangra találnak. Kapcsolódok egy másik emberi lényhez, ő pedig látja, miközben beszélek, hogy mosoly jelenik meg az arcomon. Megszólalt: "Rendben, Neal. Most fogd a kezem, miközben érveidet sorolod!" "Micsoda?" – csodálkoztam. "Csak fogd a kezem!" – biztatott. El voltam keseredve, ezért megtettem. Ráébredtem, hogy ez a kapcsolat, a meggyőzés mikéntjének ereje. Segített. De azért még mindig idegeskedtem, ahogy a tárgyalás napja közeledett. Hiába tudtam, hogy a vita más fejével gondolkodást és együttérzést jelent, nekem mindenekelőtt szilárd alap kellett. Olyat tettem, ami kívül esett a komfortzónámon. Fölékszereztem magam; nem akármivel, hanem azzal a karkötővel, melyet apám egész életében viselt, míg el nem hunyt a tárgyalás előtt alig pár hónappal. Nyakkendőt kötöttem: alkalomra illőt kaptam a mamámtól. Jegyzettömbömre ráírtam gyerekeim nevét, mert mindent értük tettem. Értük, hogy jobb országban éljenek, mint amilyen valaha rám várt. Odaértem a bíróságra; nyugodt voltam. A karkötő, a nyakkendő, a srácok neve tartást adott. Mint a szakadék fölé nyúló sziklamászó: ha szilárd fogást talál, eléri célját. Mivel a tárgyalás végcélja a meggyőzés, tudtam, hogy törekednem kell az érzelmek elkerülésére. Érzelmeim kimutatása kudarchoz vezet. Olyan lenne, mint az egész ímélt csupa vastaggal és nagybetűvel írni. Az senkit sem győz meg. Az csak a levélíróról árulkodik, nem a hallgatóról vagy a címzettről. Egyes esetben a megoldás érzelmi lehet. Ha szüleinkkel vitatkozunk, és érzelmeket vetünk be, az hat. Miért? Mivel szüleink szeretnek minket. De a bírák nem. Nem szeretnek úgy gondolni magukra, mint akiket érzelmek győznek meg. Visszájára fordítottam a következtetést, és csapdát állítottam ellenfelemnek, hogy érzelmet provokáljak ki belőle: így a törvény higgadt és és magabiztos hangjának mutathatom magam. Bevált! Emlékszem, ahogy a tárgyalóteremben ülve megtudtam, hogy győztünk, hogy a guantanamói bíróságoknak végük. A törvényszék lépcsőjére érve a média kereszttüzébe kerültem. 500 kamera, és mindenki azt kérdezte: "Mit jelent a döntés, hogy fogalmaz?" Az ítélet 185 oldalas volt, még elolvasni sem volt időm. De tudtam, mit jelent. A Legfelsőbb Bíróság lépcsőjén állva ezt feleltem: "Ma az történt, hogy a nyomorultak legnyomorultabbja, ez a csávó, akit azzal vádoltak, hogy bin Ladennek, ennek a szörnyű alaknak a sofőrje volt, ez a csávó nem mást perelt be, mint az országot, valójában a világ legnagyobb hatalmú emberét, az USA elnökét. A pert nem valami tingli-tangli közlekedési bíróságon indította, hanem az ország első törvényszékén, az USA Legfelsőbb Bíróságán. És nyer! Hazánk erről is nevezetes. Sok országban a sofőrt agyonlőtték volna pusztán a perindítás miatt, és ami engem érint, még az ügyvédjét is. De Amerika épp ettől más. Amerikát ez teszi különlegessé." Mert az ítélet azt mondja ki, hogy a Genfi egyezmények kiterjednek a terrorellenes küzdelemre is, ami világszerte véget vet a szellembörtönöknek, véget vet a vízzel kínzásnak, és véget vet a guantanamói haditörvényszékeknek. Az ügy módszeres felépítésével és a bírók fejével gondolkodással szó szerint megváltoztattuk a világot. Egyszerűnek hangzik? Csak sokat kell gyakorolni, elkerülni az érzelmek kimutatását, és bárki bármilyen pert megnyerhet. Sajnálattal közlöm, hogy ez nem ily egyszerű. Stratégiáim nem tévedhetetlen módszerek. Noha bárki másnál több pert nyertem a Legfelsőbb Bíróságon, de sokat is vesztettem. Donald Trump megválasztása után a törvényeket illetően megrémültem. Értsék meg: nem a bal- és a jobboldal harcáról van szó vagy valami efféléről. Nem arról beszélek. De az elnök hatalomra jutása előtti héten már emlékezetes jelenetek játszódtak le a reptereken. Trump ezzel az ígérettel kampányolt: "Én, Donald J. Trump síkraszállok minden muzulmánnak az USA-ba való beutazása teljes leállításáért." Hozzátette: "Azt hiszem, az iszlám gyűlöl minket." Be is váltotta az ígéretét, megtiltva hét, zömmel muzulmán lakosú ország állampolgára beutazását. Jogi irodám és mások is rögtön bíróságra mentünk, és bepereltük, és az első utazási tiltást hatályon kívül helyezték. Trump módosította. Megint bíróságra mentünk, azt is hatályon kívül helyezték. Ismét módosította, bevette Észak-Koreát, hiszen közismert, hogy az USA-nak rengeteg baja van észak-koreaiak beutazásával. De így jogászai a Legfelsőbb Bírósághoz fordulhattak: "Láthatják, hogy senki sem diszkriminálja a muszlimokat, mások is szerepelnek benne." Azt hittem, holtbiztos válaszunk van rá. Nem untatom önöket a részletekkel, de az a helyzet, hogy vesztettünk. Öt-négy arányban. Le voltam sújtva. Attól tartottam, hogy meggyőző erőm elapadt. Aztán két esemény történt. Az első, hogy az ítélet indoklásában észrevettem egy részt, amelyik az amerikai japánok internálását taglalta. Történelmünk szörnyű időszakában több mint 100 000 amerikai japánt táborokba internáltak. Kedvencem, aki kétségbe vonta az intézkedést, Gordon Hirabayashi, a Washingtoni Egyetem diákja. Önként jelentkezett az FBI-nál, ott azt mondták neki: "Ez az első kihágásod, hazamehetsz." De Gordon azt felelte: "Nem, kvéker vagyok; ellen kell szegülnöm az igazságtalan törvényeknek", erre letartóztatták és elítélték. Gordon ügye eljutott a Legfelsőbb Bíróságig. Nem feszítem tovább a húrt, inkább elmondom, mi történt. Gordon veszített. Egyszerű ok miatt. Mert a főállamügyész-helyettes, az államot képviselő csúcsjogász, azt közölte a Legfelsőbb Bírósággal, hogy az amerikai japánok internálása katonailag indokolt. Így történt, noha saját törzskara mutatta ki, hogy nem kell őket internálni, és ennek az FBI és a felderítőszervek is hitelt adtak. Álláspontját faji előítélet sugallta. Törzskara arra kérte, hogy mondjon igazat, ne hallgassa el a bizonyítékokat. Ehhez képest mit tett? Semmit. Megjelent és előadta a "katonailag indokolt" mesét. Ezért a Bíróság hatályban tartotta Hirabayashi elítéltetését. A következő évben Fred Korematsu internálását is hatályban tartotta. Miért jut ez eszembe? Mert alig 70 év múlva ugyanazt a hivatalt töltöttem be, a főállamügyész-helyettesét. Tisztázzunk valamit: a kormány elferdítette a tényeket a japánok internálása ügyében. Az utazási korlátozásról hozott legfelsőbb bírósági ítéletre gondolva egy valami világossá vált: A Legfelsőbb Bíróság az ítéletével annak idején mindent megtett, hogy elutasítsa Korematsu keresetét. Nemcsak az Igazságügyi Minisztérium állította, hogy a japánok internálása hiba, hanem a Legfelsőbb Bíróság is. Ez fontos tanulság az érveket illetően: az időzítés. Amikor valaki vitázik, bevetheti ezt a fontos eszközt. Mikor terjesszük elő érveinket? A helyes érv önmagában kevés, még jókor is kell előterjeszteni. Mikor lesz a legfogékonyabb rá a közönség, házastárs, főnök, gyerek? Néha nincs rá hatásunk. A késedelemnek túl nagy az ára. Nincs más hátra, mint küzdeni, de rossz időzítés önökkel is előfordulhat, mint velem a beutazási tilalom esetében. A Legfelsőbb Bíróság nem állt készen Trump hivatalba lépésekor gátat vetni az aláírási mániájának, mint ahogy az amerikai japánok Roosevelt elrendelte internálásának sem. Olykor-olykor kockáztatnunk kell. De hiszen oly fájdalmas, mikor vesztünk! Nehéz türelmesnek lenni. Ez eszembe juttatja a másik tanulságot. Még akkor is, ha a felmentés késik, tudatosult bennem a küzdés fontossága, mert ihletet ad és tanít. Olvastam Ann Coulter cikkét a muszlimok beutazási korlátozásáról. Azt írta: "Első generációs amerikai szállt vitába Trumppal, Neal Katyal. Rengeteg tizedik generációs Amerika-gyűlölő létezik. Önök ugye nem tartoznak közéjük, azt állítva, hogy a tömeges bevándorlás teszi tönkre hazánkat?" Ez az, mikor az érzelem, amely ellenjavallt a jó érveléshez, mégis fontos volt nekem. Tárgyalótermen kívüli érzelem kellett ahhoz, hogy visszajussak. Coulter írásától feldühödtem. Lázadozom a gondolat ellen, hogy első generációs mivoltom bármire alkalmatlanná tenne. Lázadozom a gondolat ellen, hogy a tömeges bevándorlás teszi tönkre az országot, ahelyett hogy elismernénk: jóformán erre a sziklára épült az ország. Coultert olvasva a múltamról sok minden eszembe jutott. Eszembe jutott apám, aki Indiából nyolc dollárral érkezett ide, és nem tudta, hogy a színeseknek vagy a fehéreknek fenntartott vécét használja. Első munkájára, a vágóhídra gondoltam. Hindunak nem a legjobb állás. Eszembe jutott, mikor Chicagóban új helyre költöztünk egy másik indiai családdal, a gyepükre kereszt volt égetve. Mert a rasszisták nemigen képesek megkülönböztetni az afroamerikaiakat a hinduktól. Eszembe jutott minden gyűlölködő levél, melyet a Guantanamo ügyben kaptam mint "muszlimbarát". A rasszisták nemigen képesek megkülönböztetni a hindukat sem a muszlimoktól. Ann Coulter azt hitte, hogy bevándorló gyerekének lenni gyengeség. A legnagyobb mértékben téved. Ez az erősségem, mert tudtam, hogy Amerika mit kell megtestesítsen. Tudtam, hogy Amerikában én, akinek az apja nyolc dollárral a zsebében érkezett ide, ott állhatok az USA Legfelsőbb Bíróságán egy gyűlölt külföldi, Osama bin Laden sofőrje képviseletében, és nyerek. Ebből megértettem, hogy még ha elvesztettem is az ügyet, a muszlimok kitiltása kérdésében igazam volt. Nem számít, hogy döntött a bíróság, az nem változtat a tényen, hogy a bevándorlók igenis erősítik az országot. Sok vonatkozásban a bevándorlók szeretik legjobban ezt az országot. Ann Coulter szavait olvasva Alkotmányunk pompás szavain töprengtem. Az Első módosításról. A Kongresszus nem alkot törvényt vallás hivatalossá tétele tárgyában. Nemzetünk krédója jutott eszembe: "E plurbis unum", azaz: "Sokból egy". De legfőképpen megértettem, hogy egyetlen módja a per elvesztésének, ha feladjuk. Ezért bekapcsolódtam az USA Kongresszusa indította perbe, melynek tárgya, hogy Trump bevenné az állampolgárságot a népszámlálásba. Nagy horderejű döntés. Nagyon bonyolult ügy volt. Sokan úgy hitték, hogy elveszítjük. De az a helyzet, hogy nyertünk. Öt-négy arányban. A Legfelsőbb Bíróság lényegében kimondta, hogy Trump és kabinetminisztere hazudott. Most visszatértem, és bekapcsolódtam a küzdelembe, és remélem, hogy önök közül is mindenki megteszi a magáét. Azért térek vissza, mert meggyőződésem, hogy a jó érvelés végül győzedelmeskedik. Az igazságosság íve hosszú, és gyakorta lassan kanyarog, de addig kanyarog, amíg hajlítjuk. De rájöttem, hogy nem az a kérdés, hogyan nyerjünk meg minden vitát, hanem az: vereség után hogyan álljunk föl. Mert hosszú távon a helyes érvek győzedelmeskednek. A helyes érvek ereje, hogy túlélnek minket, túlterjeszkednek rajtunk, hogy elérjék a jövendő elméket. Ezért oly fontosak e dolgok. Nem arról szólok, hogyan nyerjenek vitát pusztán a győzelem kedvéért. Ez nem játszma. Azért beszélek erről, mert ha azonnal nem győznek is, de ha helyesen érvelnek, a történelem bizonyítja: igazuk volt. Mindig az a gyakorló oktató jut eszembe. Rájöttem, hogy a kéz, melyet fogtam, az igazság keze volt. Az a kinyújtott kéz önöket is eléri. Önöktől függ, hogy eltaszítják maguktól, vagy szorosan belekapaszkodnak. Nagyon köszönöm, hogy meghallgattak.