Tegyük fel, ön traumatológus, éjszakai ügyeletben, valahol egy belvárosban. Eszméletlen fiatalembert tolnak be kerekes hordágyon. Meglőtték a lábán, erősen vérzik. A golyó behatolási és kilépési pontja és a vér mennyisége alapján ítélve a golyó feltehetőleg átütötte a combcsonti ütőeret, az emberi test egyik legnagyobb vérerét. Mit tegyen a fiatalember orvosaként? Pontosabban, mit tegyen legelőször? Ránéz a fiatalember ruhájára, ami réginek, viseltesnek tűnik. Talán munkanélküli, hajléktalan, iskolázatlan. Azzal kezdi a kezelést, hogy állást keres neki, lakhatást, vagy segít neki leérettségizni? Ugyanakkor ez a fiatalember részese volt egy konfliktusnak, és veszélyes lehet. Mielőtt magához tér, őrizetbe helyezteti talán, riasztja a kórház biztonságiját, hívja a 911-es segélyszámot? Legtöbbünk ezek egyikét sem tenné, hanem az egyetlen értelmes és emberi cselekedetet, ami akkor megtehető. Először, elállítanánk a vérzést. Mert ha nem állítjuk el, már semmi nem érdekes. Ami igaz az ügyeleten, igaz az ország városaira is. Ha a városi erőszakról van szó, első az emberélet védelme. Ugyanolyan sürgősen kezelni kell ezt az erőszakot is, ahogyan a golyó okozta sebet kezelnénk a sürgősségin. Miről is van szó, amikor azt mondjuk: városi erőszak? A városi erőszak utcán elkövetett erőszak, ami halállal végződik vagy végződhet. Mondják még utcai erőszaknak, fiatalok bandaháborújának, fegyveres erőszaknak is. A legnehezebb sorsúak és leginkább jogfosztottak között fordul elő. Ők többnyire reménytelen helyzetben lévő, lehetőségek nélküli fiatal férfiak. Több száz órát töltöttem ilyen fiatalok között. Washington DC-ben tanítottam őket középiskolában, ahol az egyik diákomat meggyilkolták. Szemben álltam velük New York város tárgyalótermeiben, ahol ügyészként dolgoztam. Végül városról városra jártam döntéselőkészítőként, kutatóként, találkozva ezekkel a fiatalokkal, együtt ötletelve, hogy miként tehetnénk biztonságosabbá közösségeinket. Miért kéne törődnünk ezekkel a fiatalokkal? Miért lényeges kérdés az utcai erőszak? Azért fontos kérdés, mert több áldozatot szed az Egyesült Államokban, mint az erőszak bármely más formája. Azért is lényeges kérdés, mert tehetünk ellene, kontroll alatt lehet tartani. Nem megoldhatatlan, mint ahogyan sokan hiszik. Sőt, mára a gyakorlatban bevált számos megoldás létezik a kezelésére. Egy közös elem lényeges mindegyikükben. Mindegyik felismeri, hogy a városi erőszak személyekhez és helyszínekhez kötődik, értve ezen, hogy meglepően kevés helyszín és ember között oszlik meg. Pédául New Orleansban 700-nál kevesebb egyén okolható a halálos cselekmények zöméért. Szokták őket forrófejűeknek nevezni. Itt, Bostonban a lövöldözések 70 százaléka a város mindössze 5%-át kitevő háztömbökre, utcasarkokra koncentrálódik. E helyeket szokták bűnügyi gócoknak nevezni. Városról városra igaz, hogy viszonylag kevés forrófejű és góc felel a halálos erőszak többségéért. Sőt, a jelenség olyannyira ismert, hogy mára a kutatók úgy emlegetik mint a bűn koncentrációjának szabályát. A tapasztalatok szerint az e kötődésekre építő megoldások működnek a legjobban. Hogy világos legyen, nem szüntethetjük úgy be a lövöldözést, hogy nem foglalkozunk a lövöldözőkkel. Nem lehet véget vetni a gyilkosságoknak, ha nem megyünk el oda, ahol embert ölnek. Négy éve munkatársaimmal nagy, módszeres áttekintést készítettünk az erőszakellenes stratégiákról, 1400-nál is több egyedi hatáselemzést összegezve. Újra és újra csak azt találtuk, hogy a legkoncentráltabb, legcélirányosabb, a kötődéseket leginkább kihasználó stratégiák voltak a legsikeresebbek. Ezt láttuk a kriminológiában, a bandabűnözés megelőzéséről és ismétlődéséről szóló rendőri munkákban. De ezt láttuk a közegészségügyben is, ahol a célirányos harmad- és másodlagos megelőzés jobban működött, mint az általánosabb elsődleges. Amikor a döntéshozók a legveszélyesebb emberekre és helyekre koncentrálnak, akkor jobb eredményeket érnek el. Kérdezhetjük, hogy mi a helyzet, ha valakit vagy egy helyszínt kiiktatnak? Kutatások azt mutatják, hogy ha egy drogdílert lecsuknak, újak állnak be a helyére. Van, aki attól tart, ha a rendőrség bizonyos helyeket megfigyelése alá von, úgy a bűnözés más helyszínre tolódik, odébb az utca mentén vagy a másik sarokra. Tudjuk már, hogy szerencsére épp a jelenség erős kötődése miatt az áthelyeződés vagy lecserélés veszélye minimális az ilyen bűnügyeknél. Egy egész élet traumája kell ahhoz, hogy valakiből lövöldöző legyen, és a fejlesztések évtizedes elmaradása, hogy egy hely góccá váljon. Tehát ezek az emberek és helyszínek nem cserélődnek olyan könnyen. És mi a helyzet a kiváltó okokkal? Vajon nem a szegénységnek, egyenlőtlenségnek, a lehetőségek hiányának néven nevezése a leghatásosabb az erőszak megelőzésére? Tudásunk szerint igen is, meg nem is. Igen, világos az összefüggés az erőszak magas aránya és a társadalmi, gazdasági hátrányok különféle formái között. Ugyanakkor az e tényezőkben beálló változás az erőszakban nem okvetlen hoz változást, különösen nem rövid távon. Vegyük például a szegénységet. Érdemleges haladást elérni a szegénység felszámolásában évtizedek alatt lehet, míg a szegényeket most kell megszabadítani az erőszaktól. A kiváltó okok nem magyarázat a jelenség helyhez és személyhez kötöttségére sem. Ha a szegénység mindig erőszakhoz vezetne, úgy azt várnánk, hogy az erőszak mindenütt jelen legyen a szegények között. De nem ezt látjuk, inkább azt, hogy a szegénység koncentrálódik ugyan, de a bűnözés ennél erősebben, és az erőszak még ennél is jobban. Ezért működnek a személyekhez és helyekhez köthető megoldások. Működnek, mert először az első dologgal foglalkoznak. Ez fontos, mert míg a szegénység erőszakhoz vezethet, a tények határozottan bizonyítják, hogy az erőszak konzerválja a nyomort. Csak egyetlen példa a hogyanra. Patrick Sharkey szociológus dokumentálta, hogy amikor szegény gyerekek erőszaknak vannak kitéve, az traumatizálja őket. Ez befolyásolja alvásukat, koncentrációs képességüket, viselkedésüket, hátráltatja tanulásukat. Ha a szegény gyerekek nem tudnak tanulni, rosszul teljesítenek az iskolában. Ez dönti el végül, hogy képesek lesznek-e később olyan fizetést elérni, amellyel kimenekülhetnek a szegénységből. Raj Chetty közgazdász egy sor mérföldkőnek számító tanulmányában pont ezt mutatja ki, amit tapasztaltunk. Az erőszaknak kitett szegény gyerekeknek jóval kisebb az esélyük a felemelkedésre, mint azoknak, akik nyugodt környezetben nőnek fel. Az erőszak szó szerint nem engedi kilábalni őket a szegénységből. Ezért lényeges a városi erőszak problémáját állandóan szem előtt tartani. Van itt két példa, hogy miként. Az 1990-es években itt, Bostonban a rendőrség és a lakosság együttműködésének eredményeként megdöbbentő 63%-kal csökkent az emberölések száma a fiatalok körében. Oaklandban ugyanez a stratégia mára 55%-os csökkenést hozott a nem halálos fegyveres támadások számában. Cincinnatiben, Indianapolisben és New Havenben több mint harmadával csökkent a fegyveres erőszak. A lényeg, hogy e stratégia egyszerűen azonosítja, kik azok, akik nagy eséllyel lőnek, és akikre lehet, hogy rálőnek. Szembesítjük őket egy dupla üzenettel: megértjük őket, és figyelmeztetünk felelősségre vonhatóságukra. "Tudjuk, hogy szokott lövöldözni. Abba kell hagyja. Ha engedi, segíteni fogunk. Máskülönben meg fogjuk állítani." Támogatást, segítséget ajánlunk azoknak, akik hajlandók a változásra. Törvényszék elé visszük azokat, akik ragaszkodnak az erőszakos viselkedéshez, célzottan használva a törvényes lehetőségeket. Chicagóban egy másik program kognitív viselkedésterápiával segíti a kamaszokat megküzdeni nyomasztó gondolataikkal és érzelmeikkel, megtanítja őket a konfliktusok kerülésére és mérséklésére. Ezzel a programmal felére csökkent az erőszakos cselekmények miatt letartóztatottak száma. Hasonló stratégiákkal 25–50%-kal csökkent a bűnismétlések száma. Chicago most kezdett bele egy új munkába ezeket a technikákat alkalmazva, de azokkal, akik leginkább kitettek a fegyveres erőszaknak. A program eddigi eredményei ígéretesek. Sőt mi több, mivel ezek a stratégiák koncentráltak, célirányosak, általában nem kerülnek sokba abszolut értelemben. E módszerhez nem kell új törvényeket sem hozni. Ez tehát jó hír. Nyugalom lehet városainkban, most, azonnal, nagy ráfordítások és új törvények nélkül. Miért nem történt meg ez már korábban? Miért korlátozódnak ezek a megoldások még mindig csak néhány városra? Miért kell harcolniuk a támogatásért, még akkor is, ha sikeresek? Igen, ezek a rossz hírek. Az az igazság, hogy nem voltunk eddig valami jók a helyhez és személyhez kötöttség kihasználásában. Legalább három oka van, hogy nem igazodunk a tapasztalatokhoz a városi erőszak csökkentésében. Az első, amire talán számítottak is, az a politika. A helyhez, személyhez kötődő megoldások jó része nem felel meg valamelyik oldalnak. Helyettük egyszerre kínálnak jutalmat és büntetést, egyensúlyozva a gondoskodás ígérete és a börtön fenyegetése között, a helyszín fejlesztését góckezeléssel kombinálva. Másként mondva, ezek a megoldások egyszerre kemények és finomak. Mivel ezek nem tartoznak bele sem a baloldal, sem a jobboldal tipikus tematikájába, a politikusok nem vonzódnak ezekhez a gondolatokhoz előképzettség és némi nyomásgyakorlás nélkül. Nem lesz könnyű, de tudunk változtatni a politika hozzáállásán, ha az erőszakot megoldandó problémaként, nem pedig megnyerendő vitaként tálaljuk. A tényeket kéne hangsúlyoznunk az ideológia ellenében, és azt, ami működik, szemben azzal, ami jól hangzik. A másik ok, amiért nem követjük mindig a tapasztalatot, e megoldások komplikált volta. Van ebben egy kis ellentmondás. Mi a legegyszerűbb módja az erőszak csökkentésének? Több rendőr. Több munkahely. Kevesebb fegyver. Könnyű ezt kimondani, de nem annyira működik a gyakorlatban. Míg másfelől kutatásokra alapozott megoldásokat nehezebb megmagyarázni, de jobb lesz a végeredmény. Vannak professzoraink, akik tudományos lapokban publikálnak az erőszakról. És vannak embereink, akik biztonságunkra ügyelnek az utcán. De ez a két csoport nem beszél eleget egymással. Hiányzik a híd a kutatás és a gyakorlat között. Amikor az elmélet valóban megszólítja a gyakorlatot, akkor ez a híd nem esetlegesen épül. Ez történik, amikor valaki időt szán rá, és gondosan elmagyarázza a kutatás eredményét, és hogy miért fontos ez, hogyan lehet változást elérni a területen. Rengeteg időt töltünk kutatással, de nem eleget ahhoz, hogy lebontsuk morzsányi darabokra, amelyek könnyen emészthetők egy elfoglalt rendőr vagy szociális munkás számára. Talán nehéz tudomásul venni vagy elfogadni, de a rassz a harmadik és végső ok, hogy nem történt több az erőszak csökkentéséért. A városi erőszak a színes bőrű szegények közösségeiben halmozódik. Ez nekünk, akik nem lakunk ilyen közösségben, könnyűvé teszi nem törődni vele, úgy tekinteni rá, mint ami nem érint minket. Ez persze rossz. A városi erőszak mindenki problémája. Közvetlenül vagy közvetve mindannyian megfizetjük az árát a városaink utcáin történő lövöldözéseknek és gyilkosságoknak. Ezért kell új utakat találni arra, hogy több embert bevonjunk, hogy osztálytól, bőrszíntől függetlenül csatlakozzanak ehhez a küzdelemhez. Mert ezek a stratégiák nem igényelnek hatalmas erőforrást, nincs szükség rá, hogy sok új szövetségest megnyerjünk, épp csak néhányat kell. És csak azért kellenek, hogy hangosak legyenek. Ha megbírkózunk ezekkel a feladatokkal, elterjesztjük e megoldásokat ott, ahol szüksége van a környéknek rájuk, életek ezreit menthetjük meg. Ha most, azonnal alkalmaznánk a stratégiát, amiről beszéltem, a negyven legerőszakosabb városban, 12 ezer életet menthetnénk meg az elkövetkezendő nyolc évben. Mennyibe kerülne ez? Évi 100 millióba. Talán soknak tűnik, de valójában az éves szövetségi költségvetés egy százalékának egy százalékánál is kevesebb. A Hadügyminisztérium nagyjából ennyit költ egyetlen F-35-ös harci repülőre. Egy analógiával élve ugyanaz a kezelés szükséges, ha egy fiatalt golyó ér, mint amikor egy közösséget lyuggatnak szitává, vagy egy nemzetben vannak ilyen közösségek. Mindegyik esetben az első és legfontosabb: megállítani a vérzést. Tudom, hogy ez működhet. Tudom, mert láttam. Láttam már lövöldözőket letenni a puskát, és arra tenni fel életüket, hogy másokat is erre bírjanak. Átmentem lövöldözésekről valaha hírhedt lakótelepeken, és láttam, hogy gyerekek játszanak az utcán. Leültem rendőrökkel és közösségek tagjaival, akik korábban utálták egymást, de ma együtt dolgoznak. És láttam legkülönfélébb embereket, olyanokat, mint önök is, akik végül rászánták magukat, hogy részt vegyenek a küzdelemben. Ezért tudom, hogy közösen véget tudunk és fogunk vetni ennek az értelmetlen mészárlásnak. Köszönöm. (Taps)