Föl kell tennünk ezt a kérdést:

Mi sült el rosszul?

Nemcsak a világjárvánnyal,

hanem társadalmi életünkkel is.

Mi vezetett a szélsőségesen megosztott,
gyűlölködő politikai helyzethez?

Az utóbbi évtizedekben

a nyertesek és a vesztesek
közti megosztottság egyre mélyül,

mérgezi a politikánkat,

szétzilál bennünket.

A megosztottságot részben
az egyenlőtlenség okozza.

Hozzájárul a nyeréssel és vesztéssel
kapcsolatos attitűd is,

amely az egyenlőtlenség velejárója.

Akik a csúcsra kerültek, azt hiszik,

hogy sikerük nekik tulajdonítható,

érdemük mércéje,

és a sikertelenek csak
magukat hibáztathatják.

A sikerrel kapcsolatos efféle vélekedés

látszólag vonzó elvre épül.

Ha mindenkinek egyforma esélye van,

a nyertes megérdemli a nyereséget.

Ez az érdemeken alapuló eszmény,
a meritokrácia lényege.

De a gyakorlatban távol állunk ettől.

Nincs mindenkinek egyforma esélye.

A szegény családba született gyerekekből
többnyire szegény felnőttek lesznek.

A tehetős szülők továbbadhatják
előnyös helyzetüket gyerekeiknek.

Az elitegyetemek diákjai közt például

többen vannak a társadalom felső 1%-ából,

mint együttvéve az alsó 50%-ából.

De nem csak az a gond,

hogy nem az érdemeken alapuló
vallott eszmények szerint élünk.

Az eszménykép önmagában is hibás.

Megvan a sötét oldala.

A meritokrácia roncsolja a közjót.

A nyertesek gőgjéhez, hübriszéhez

és a vesztesek megszégyenüléséhez vezet.

A sikereseket a sikerüktől
való megittasulásra buzdítja,

és hogy ne vegyék figyelembe
az útjukon őket végigkísérő jó szerencsét.

Emiatt lenézik a kevésbé szerencséseket

és a kevésbé alkalmasakat.

Ez politikailag fontos.

Az emberek reakciójának
legerősebb kiváltója

a munkások tapasztalta érzés,
hogy az elit lenézi őket.

Panaszuk jogos.

Noha a globalizáció
mélyülő egyenlőtlenséget

és stagnáló béreket eredményezett,

a nézet szószólói üdítő tanáccsal
látták el a munkásokat:

"Ha versenyezni és győzni akartok
a világgazdaság körülményei között,

menjetek egyetemre!"

"A keresetetek tanulás függvénye."

"Ha megpróbáljátok, sikerülhet."

Az elit nem veszi észre
a tanácsaiban rejlő sértést.

Aki nem megy egyetemre,

aki nem virul az új gazdasági rendben,

az magára vessen.

Ez a következmény.

Nem csoda, hogy sok munkás
a meritokratikus elit ellen fordult.

Mi a teendőnk?

Társadalmi életünk három elemét
kell újragondolnunk:

az egyetem szerepét,

a munka méltóságát

és a siker jelentését.

Az újragondolást az egyetemmel

mint a lehetőség döntő tényezőjével
kell kezdenünk.

Aki közülünk diplomás,

könnyen megfeledkezik egy tényről:

a legtöbb embernek
nincs egyetemi végzettsége.

Az amerikaiak 2/3-ának nincs.

Ostobaság gazdaságot építeni,

ha egyetemi diploma a szükséges feltétele

a tisztességes munkának és méltó életnek.

Egyetemi tanulásra
helyes biztatni az embereket.

Azok lehetőségeinek bővítése,
akik nem engedhetik meg maguknak,

még helyesebb.

De ez nem oldja meg
az egyenlőtlenség ügyét.

Kevesebbet kell törődnünk a meritokratikus
harcra való felfegyverzéssel,

és többet azzal,

hogy javítsuk a diploma nélküliek életét,

mert társadalmunknak
ők is fontos tényezői.

Meg kell újítanunk a munka méltóságát,

és politikánk középpontjába kell kerülnie.

Észben kell tartanunk, hogy a munka
nemcsak a megélhetés eszköze,

hanem a közjóhoz való hozzájárulásé

és az elismerés elnyeréséé is.

Robert F. Kennedy fél évszázada
helyesen fogalmazott.

Szövetség, közösség, hazafiság.

E fontos értékek nem abból keletkeznek,

ha különféle árukat
vásárlunk és fogyasztunk,

hanem a tisztességes bérért végzett

méltó foglalkoztatásból.

Olyan foglalkoztatásból,
amelyről elmondhatjuk:

"Elősegítettem hazám építését,

részt veszek a nagyszerű
közös vállalkozásokban."

Manapság ez a közfelfogás

hiányzik a közéletünkből.

Gyakorta azt hisszük,

hogy a keresetükkel mérendő
az emberek közjóhoz való hozzájárulása.

Ám ez tévedés.

Ifj. Martin Luther King
rávilágított az okára.

A köztisztasági dolgozók
sztrájkjára reagálva,

amelyet a Tennessee állambeli
Memphisben tartottak

röviddel a merénylete előtt,

King kijelentette:

"Aki a szemetünket szedi,

végeredményben ugyanolyan fontos,
mint az orvos,

mert ha nem teszi a dolgát,

eluralkodnak a betegségek.

Minden munka tisztességes."

A mai világjárvány ezt nyomatékosítja.

Kimutatja, hogy milyen mélyen

rá vagyunk utalva a gyakran
észre sem vett munkásokra.

Szállítómunkásokra,

karbantartókra,

élelmiszerbolti eladókra,

raktári dolgozókra,

kamionosokra,

ápolónőkre,

gyermekgondozókra,

házi beteggondozókra.

Ők nem a legjobban fizetett
vagy legjobban megbecsült dolgozók.

De ma látjuk, mekkora szükség van rájuk.

Itt az idő, hogy nyilvánosan megvitassuk,

hogyan hozzuk jobban összhangba
fizetésüket és elismerésüket

munkájuk fontosságával.

Eljött az erkölcsi,
sőt szellemi fordulat ideje is,

amely megkérdőjelezi
a meritokratikus hübriszt.

Erkölcsileg vajon rászolgáltam-e
a tehetségre, amelytől jól megy a dolgom?

Vajon nekem tudható-e be,

hogy a társadalom megbecsüli

a véletlenül nekem jutó tehetségem?

Vagy ez jó szerencsémnek tulajdonítható?

Ha ragaszkodom hozzá,
hogy a siker jár nekem,

nehéz más helyébe képzelnem magam.

Ha elismerjük a szerencse
életünkben játszott szerepét,

az bizonyos alázatra sarkallhat.

Jó helyre születtem,
vagy Isten kegyelméből

vagy a sors szeszélye folytán

jutottam ide?

Éppen az alázat eme szelleme az az erény,

amelyre ma nagy szükségünk van.

Ez a visszaút kezdete

a siker bennünket szétválasztó
kegyetlen erkölcsiségétől.

Ez mutat utat az érdem zsarnokságán túli,

kevésbé gyűlölködő,
nemesebb lelkű közélet felé.