Japánban minden második este kilépek a lakásomból, 15 percen át sétálok egy dombra felfelé, aztán megérkezem a helyi fitneszklubba, ahol három pingpongasztalt állítottak fel egy stúdióban. Szűkös a hely, ezért minden asztalnál egy páros tenyerest gyakorol, egy másik fonákot, a labdák pedig néha-néha összeütköznek a levegőben, és mindenki azt mondja: "Hűha!" Később sorsolással partnert választunk, és páros játszmába kezdünk. De őszintén szólva nem tudnám megmondani, ki a győztes, mert ötpercenként partnert cserélünk. Mindenki nagyon igyekszik pontot szerezni, de senki nem tartja számon, ki nyeri a játszmákat. Őszintén mondhatom, egyórányi heves erőfeszítés után a legnagyobb diadallal ér fel, hogy nem tudjuk, ki győzött. Japánban azt mondják, náluk alakult ki a versengés nélküli versenyszellem. Köztudott, hogy a geopolitika követésének legjobb módja pingpongmeccseket nézni. (Nevetés) A világ két legnagyobb hatalma egymás ádáz ellensége volt, mígnem 1972-ben egy amerikai pingpongcsapat engedélyt kapott arra, hogy a kommunista Kínába látogasson. Amint a korábbi ellenfelek összegyűltek néhány zöld asztalka körül, mindkét oldal elkönyvelhetett egy-egy győzelmet, és nagy kő gördült le az egész világ szívéről. Kína vezetője, Mao Ce-tung egy egész kézikönyvet írt a pingpongról, és a sportot "spirituális atomfegyver"-nek nevezte. Azt mondják, az USA asztalitenisz-szövetségének egyetlen tiszteletbeli örökös tagja az akkori elnök, Richard Nixon, aki a pingpongdiplomácia révén segített kialakítani ezt a mindenki számára előnyös helyzetet. De a pattogó fehér labda már jóval korábban is fontos szerepet játszott a világtörténelemben. A "pingpong" szó úgy hangzik, mintha a "jin-jang" távoli rokona lenne, valami keleti dolog, de vélhetően valójában a brit társadalmi elit találta fel a játékot a viktoriánus korban, amikor vacsora után borosdugókat kezdtek ütögetni könyvekből emelt falak felett. (Nevetés) Nem túlzok. (Nevetés) Az első világháború végére a korábbi Osztrák-Magyar Monarchiából származó játékosok uralták a sportot: az első kilenc világbajnoki cím közül nyolcat Magyarország hódított el. A kelet-európaiak olyan ügyesen ütöttek vissza mindent, amit feléjük ütöttek, hogy kis híján az egész sportág megfeneklett miattuk. Az 1936-os prágai világbajnokság egyik mérkőzésén az első labdamenet állítólag 2 órán és 12 percen át tartott. Az első labdamenet! Hosszabb volt, mint egy Mad Max-film. Az egyik játékos szerint a bírónak megfájdult a nyaka, ezért visszalépett, mielőtt a labdamenet véget ért volna. (Nevetés) Ez a játékos elkezdte bal kézzel visszaütni a labdát és sakklépéseket diktálni az ütések között. (Nevetés) Természetesen a közönség soraiból sokan távoztak, hiszen az az egy labdamenet talán 12 000 ütésen át tartott. Akkor és ott, a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetségnek sürgős ülést kellett összehívnia, a szabályokat pedig hamarosan megváltoztatták, hogy egyetlen játszma se tarthasson tovább 20 percnél. (Nevetés) Tizenhat évvel később belépett a képbe Japán, amikor egy Szató Hirodzsi nevű, alig ismert órakészítő felbukkant Bombay-ben az 1952-es világbajnokságon. Szató nem volt nagy termetű, nem tartották sokra, pápaszemet viselt, de az ütője nem szemcsés felületű volt, mint más ütők, hanem vastag, szivacsos gumiréteg borította. Ennek a hangtompítós titkos fegyvernek köszönhetően az alig ismert Szató aranyérmet szerzett. Egymillió ember vonult Tokió utcáira köszönteni őt hazatérésekor, és megkezdődött Japán háború utáni újjáéledése. Azonban, amit rendszeres játszmáim során Japánban megtanultam, azt sokkal inkább nevezhetnénk úgy, hogy a belső világunk uralásának sportja, más néven maga az élet. A klubban sosem játszunk egyesben, csak párosban, és mivel, ahogy mondtam, ötpercenként partnert cserélünk, ha valaki esetleg veszít is, nagy eséllyel győz majd hat perc múlva. Ezenfelül két szettet játszunk, tehát gyakran egyáltalán nincs vesztes. Pingpongdiplomácia. Gyakran eszembe jut, hogy kisfiúként Angliában azt tanították nekem, hogy a játék célja a győzelem. De úgy vélem, Japánban a játék célja elérni, hogy körülöttünk minél több ember érezze magát győztesnek. Tehát nem száguldozunk ide-oda egyénileg, hanem egy kiegyensúlyozott, szabályos kórus tagjai vagyunk. A klubunkban a legjobb játékosok minden tudásukat bevetik, hogy a 9-1-es vezetést 9-9-es állássá alakítsák, mert akkor mindenki élénken részt vesz a játékban. A barátom, aki magas, ívelt labdákat üt, amelyeket a kisebb termetű játékosok nem érnek el, hiába kapkodnak utánuk... Nos, ő sok pontot szerez, de azt hiszem, vesztesként gondolnak rá. Japánban a pingpongmeccs a szeretet megnyilvánulásának egy formája. Megtanulunk valakivel játszani, ahelyett, hogy ellene játszanánk. Be kell vallanom, először úgy láttam, hogy ez kiöli a szórakozást a sportból. Nem tudtam ujjongani, ha váratlanul legyőztük a legjobb játékosokat, mert hat perccel később, egy új partnerrel, ismét hátrányban voltam. Viszont sosem éreztem magam vigasztalhatatlannak sem. Amikor elrepültem Japánból, és újra egyesben kezdtem játszani a régi angol ellenfelemmel, arra lettem figyelmes, hogy minden vereség után reményvesztett voltam. De a győzelmek után sem tudtam aludni, mert tudtam, hogy innen csak lefelé vezet az út. Ha Japánban próbálnék üzletet kötni, ez rengeteg feszültséghez vezetne. Japánban, más országokkal ellentétben, ha a csapatok négy óra után is egyenlő pontokkal állnak, a baseballmeccs döntetlennel ér véget, és mivel a csapatokat győzelmi arány szerint rangsorolják a tabellán, egy sok döntetlent játszó csapat megelőzhet egy másikat, amely több győzelmet ér el. Az egyik első amerikai, akit Japánba vittek egy profi japán baseballcsapatot vezetni, Bobby Valentine volt 1995-ben, aki egy meglehetősen középszerű kerettel lenyűgöző módon második helyen végzett, aztán azonnal kirúgták. Miért? "Nos – mondta a csapat szóvivője –, mert túlságosan a győzelemre összpontosított." (Nevetés) Japán hivatalos arca olyannak tűnhet, mint az a bizonyos labdamenet, amely 2 órán és 12 percen át tartott, a vereség elkerülésére törekvő játék pedig kiölheti a fantáziát, a bátorságot és az izgalmat a dolgokból. Ugyanakkor Japánban a pingpongozás emlékeztetett arra, miért élvezetesebb kórusban énekelni, mint szólóban. Egy kórusban csak annyi a dolgunk, hogy a saját kis részünket tökéletesen adjuk elő, hogy átéléssel énekeljük ki a ránk eső hangokat, ezáltal hozzájárulva egy csodás harmónia létrejöttéhez, ami sokkal többet jelent, mint az egyes részeinek összege. Igen, minden kórusnak szüksége van karmesterre, de úgy gondolom, a kórus felszabadít a gyermeki "vagy-vagy" világértelmezés alól. Ráébreszt, hogy a győzelem ellentéte nem a vereség, hanem az, ha nem látjuk az összképet. Ahogy élem az életem, rémülten tapasztalom, hogy egyetlen esemény fontossága csak évekkel a történtek után ítélhető meg pontosan. Egyszer egy tűzvészben elveszítettem mindenemet, mindent, amim volt. De idővel ráébredtem, hogy ez a látszólagos veszteség tette lehetővé, hogy nyugodtabban éljek a világban, hogy jegyzetek nélkül írjak, hogy elköltözzek Japánba, és hogy belső békére leljek a pingpongasztalnál állva. Ellenben egyszer rábukkantam a tökéletes munkára, és rádöbbentem, hogy a látszólagos boldogság nagyobb akadálya lehet a valódi örömnek, mint a boldogtalanság. Japánban a páros játék megszabadít a szorongástól, és az este végén azt látom, hogy mindenki nagyjából ugyanolyan boldogan távozik. Minden ilyen este emlékeztet arra, hogy az előrelépés hiánya csak annyira egyenlő a lemaradással, mint amennyire a lelkesedés hiánya egyenlő a halállal. Rájöttem, miért kínálnak állítólag pingpongdiplomákat a kínai egyetemeken, és miért segít a pingpong a kutatók szerint az enyhe pszichés rendellenességgel vagy autizmussal élőkön. De amikor a 2020-as tokiói olimpiát nézem majd, nagyon is tudatában leszek, hogy hosszú ideig nem lehet majd eldönteni, ki győzött és ki veszített. Emlékeznek még a labdamenetre, amelyet említettem, amely állítólag 2 órán és 12 percen át tartott? Nos, hat évvel később, annak a mérkőzésnek az egyik résztvevője megjárta az auschwitzi és dachaui koncentrációs táborokat is. De túlélte. Miért? Egyszerűen azért, mert a gázkamra egyik őre felismerte őt abból az időszakból, amikor pingpongozott. Vajon ő volt annak a legendás mérkőzésnek a győztese? Nem számított igazán. Ahogy elmondtam, sok néző távozott még az első labdamenet vége előtt. Egyedül az mentette meg, hogy részt vett a mérkőzésen. Japán minden este azt tanítja nekem, hogy egy játszma megnyerésének legjobb módja, ha soha, de soha nem gondolunk az állásra. Köszönöm. (Taps)