Asztrodinamikus vagyok.
Tudják, mint az a pasas, Rich Purnell,
a Mentőexpedíció című filmben.
Az a munkám, hogy tanulmányozzam és
megjósoljam a tárgyak mozgását az űrben.
Jelenleg a keringő veszélyes objektumoknak
úgy egy százalékát követjük nyomon –
olyan szolgáltatásokra veszélyesek,
mint a helymeghatározás,
mezőgazdaság, bankszektor,
televízió és kommunikáció,
és nagyon-nagyon hamar
még az internetre is veszélyesek lesznek.
Ezeket a szolgáltatásokat semmi sem védi
a durván félmillió objektumtól,
melyek lehetnek festékfolt nagyságúak,
de akár iskolabusz méretűek is.
Ha egy festékpötty
megfelelő sebességgel haladva
becsapódik egy ilyen objektumba,
teljesen használhatatlanná teheti.
De nem tudunk nyomon követni
ennyire parányi tárgyakat.
Csak akkorákat, amelyek legalább
mobiltelefon-méretűek.
Ebből a mintegy félmillió tárgyból tehát,
melyek aggodalomra adnak okot,
hozzávetőlegesen 26 000 darabot
tudunk figyelemmel kísérni.
És ezek közül is csak úgy
2000 darab működik valójában.
Az összes többi
csupán szemét.
Rengeteg szemét.
Hogy még rosszabb képet fessek,
a földkörüli pályára indított objektumok
többsége sosem tér vissza.
Műholdat indítunk földkörüli pályára,
elromlik, kifogy belőle az üzemanyag,
hát újat lövünk fel helyette...
aztán megint egy újat...
aztán megint.
És időnként előfordul,
hogy két ilyen objektum összeütközik,
vagy valamelyik felrobban,
vagy ami még rosszabb,
valaki esetleg tönkre tesz
egy ilyen keringő műholdat,
ezer és ezer darabkára hullik,
ezek legtöbbje szintén
sosem tér vissza a Földre.
Ezek a dolgok nem csak
véletlenszerűen szóródnak szét a pályán.
A téridő-görbület adott,
vannak ideális helyzetek,
ahová beállíthatjuk ezeket a műholdakat –
mintha csak űrbéli autópályára tennénk.
Ezek az űrbéli autópályák
a földiekhez nagyon hasonlóan
csak bizonyos meghatározott mennyiségű
forgalmat bírnak el,
amivel fenntarthatók
az űrbiztonsági műveletek.
Viszont a földi autópályákkal ellentétben
az űrben nincsenek közlekedési szabályok.
Az égvilágon semmilyenek!
Hűha.
Na és akkor mi van?
(Nevetés)
Hát, igazán csodás lenne,
ha lenne valamiféle űrforgalmi térképünk,
olyan, mint a Waze,
felnéznék, és láthatnám
az aktuális forgalmi helyzetet az űrben,
sőt, talán még előre is tudnám jelezni.
Csak az a gond,
hogy ha megkérdezünk öt embert:
"Mi történik a földkörüli pályán?
Hová tartanak az objektumok?",
akkor valószínűleg
tíz különböző választ kapunk.
Hogy miért?
Mert azokról az objektumokról
általában nincs megosztva az információ.
Mi lenne tehát,
ha globálisan hozzáférhető,
nyitott és átlátható
űrforgalmi rendszerünk lenne,
ami közzétenné a keringő
objektumok pontos helyzetét,
így vigyázva az űrbiztonságra
és a fenntarthatóságra?
És mi lenne, ha a rendszer
arra is alkalmas lenne,
hogy bizonyítékon alapuló
viselkedési normákat alakítson ki –
azaz űrforgalmi szabályzatot?
Kifejlesztettem tehát az ASTRIAGraphot,
a világ első tömeges kiszervezésen alapuló
űrforgalmi figyelő rendszerét
az austini Texas Egyetemen.
Az ASTRIAGraph számos információforrást
ötvöz világszerte –
kormányokét, ipari
és tudományos forrásokat –
és mindezt egyszerű keretrendszerben
jeleníti meg, melyhez bárki hozzáférhet.
Itt láthatják a földkörüli pályán
keringő 26 000 objektumot,
többféle véleményt,
és szinte valós időben
frissülnek az adatok.
De térjünk vissza űrforgalmi
térképem problémájához:
Mi lenne, ha csak az Egyesült Államok
kormányától kapnánk információt?
Nos, ez esetben így nézne ki
űrforgalmi térképünk.
De mit gondolnak az oroszok?
Szemmel láthatóan teljesen mást.
Kinek van igaza? Ki téved?
Mit higgyek?
Miben bízzak?
Ez is része a problémának.
Ha nincs ez a keretrendszer,
ami figyeli az űrszereplők viselkedését
és az űrbéli aktivitást –
hogy hol helyezkednek el
ezek az objektumok –,
hogy összeegyeztesse
ezeket az ellentmondásokat,
és mindenki számára
elérhetővé tegye ezt a tudást,
akkor azt kockáztatjuk,
hogy elveszítjük a lehetőséget,
hogy az emberiség javára
használhassuk a világűrt.
Nagyon köszönöm.
(Taps és ujjongás)