1956-ban Jacques Cousteau egyik filmje Arany Pálma és Oscar-díjat is nyert A címe: "Le monde du silence", azaz: "A csend világa". A cím fő üzenete az volt, hogy a víz alatti világ a csend világa. Most, 60 évvel később, már tudjuk, hogy a víz alatti világ minden, csak nem csöndes. Bár hangjai a felszín fölött nem hallhatók, a helyszíntől és időponttól függően, a víz alatti világ olyan zajos lehet, mint egy őserdő vagy esőerdő. A gerinctelenek, mint a csattogó garnéla, a halak, tengeri emlősök hangot adnak ki. Hanggal térképezik fel élőhelyüket, tartják a kapcsolatot egymással, tájékozódnak, ismerik fel ellenségeiket és áldozataikat. Hangok révén szereznek ismereteket környezetükről. Nézzük például az Északi-sarkvidéket. Hatalmas, lakhatatlan területnek tartjuk, egyfajta sivatagnak, mert olyan zord és távoli, és szinte egész évben jég borítja. Ennek ellenére nem sok helyen lennék szívesebben, mint az Arktiszon. Különösen, amikor hosszabbodnak a nappalok és jön a tavasz. Számomra az Arktisz példázza azt az ellentétet, amit a felszínen látunk és ami a felszín alatt történik. Végignézve a jégtakarón - minden fehér, kék és hideg - nem látunk semmit. Ha viszont belehallgatunk a víz alatti világba, a hangok lenyűgöznek és elkápráztatnak bennünket. Miközben szemünk kilométeres jégmezőkön kívül semmit sem lát, fülünk érzékeli, hogy odalenn grönlandi bálnák, belugák, rozmárok és borjúfókák vannak. A jég maga is ad ki hangot: csikorog, reped, pattog és morog, ahogy egymásnak ütközik és dörzsölődik, ahogy a hőmérséklet, az áramlatok, vagy a széljárás változik. A teljesen befagyott, halott téli vízfelszín alatt grönlandi bálnák éneke hallatszik. Nekünk, embereknek, ez meglepő, mert mi többnyire a látásunkra hagyatkozunk. Többségünk, bár nem mindenki, látása segítségével tájékozódik a világban. A tengeri emlősök számára a víz alatt, ahová a kémiai jelek és a fény alig jutnak el, a hallás az elsődleges érzékszerv. A hang nagyon jól terjed a vízben, sokkal jobban, mint a levegőben. A jelek így nagyon messzire eljutnak. Az Arktiszon ez különösen fontos, mert a tengeri emlősöknek nemcsak egymást kell hallaniuk, hanem olyan környezeti jeleket is érzékelniük kell, melyek nagy jégtömegek vagy nyílt víz jelenlétét jelzik. Bár életük nagy része a víz alatt zajlik, ne felejtsük el, hogy ők emlősök, így levegőért fel kell jönniük a felszínre. Figyelik a vékony jéggel borított, vagy jégmentes területeket, vagy a közeli jégről érkező visszhangot. Az északi-tengeri emlősök gazdag és színes víz alatti hangképet érzékelnek. Tavasszal hangok kavalkádja tölti be. (Kerregő, süvítő, nyikorgó, fütyülő, búgó hangok) Viszont amikor a jég megszilárdul, és a hőmérséklet és az áramlatok többé-kevésbé állandósulnak, az Arktisz víz alatti világa lesz a legcsöndesebb terület a világ óceánjai közül. Ez azonban változik. Az éghajlat és a tengeri jég kiterjedésének változása az Arktisz víz alatti hangképét is alakítja, ami az üvegházgázok kibocsátásának közvetlen hatása. A klímaváltozással tehát nyilvánvalóan egy teljesen kontrollálatlan kísérletet folytatunk a bolygónkkal. Az elmúlt 30 évben az északi-sarkköri területen az időszakos jégtakaró területe hat héttől négy hónapig terjedő ideig csökken. A tengeri jégnek ezt az összehúzódását szokás a nyíltvizes időszak kiterjedésével kifejezni . Ez az az időszak, amikor a sarkköri vizek hajózhatók. Nemcsak a jég kiterjedése változik, hanem a jég kora és vastagsága is. Hallhattunk már a szezonális tengeri jég csökkenéséről, ami a jeget igénylő állatok, például fókák, rozmárok, jegesmedvék élőhelyének megszűnését okozza. A tengeri jég mennyiségének csökkenése fokozza az eróziót a parti településeken, és megváltoztatja a tengeri madarak és emlősök táplálékforrásait. A klímaváltozás és a jég mennyiségének csökkenése a Sarkvidék víz alatti hangképére is hatással van. Mit értek hangkép alatt? Mi, akik hivatásszerűen hallgatózunk az óceánokban, ún. hidrofonokat, víz alatti mikrofonokat használunk. Rögzítjük a bennünket körülvevő környezeti zajokat. A hangkép ennek a hangmezőnek a különböző lakóit, a zajok okozóit írja le. A hidrofonokon keresztül hallható hangok a klímaváltozás valóságának hangjai. Ezek a változások három területen érzékelhetők: a levegőben, a vízben, és a szárazföldön. Kezdjük a levegővel. A szél a vízen hullámokat kelt. A hullámok buborékokat, a buborékok pedig kipukkadnak. Ezáltal hangot keltenek, és ez a hang egy állandó, susogó háttérzajként érzékelhető. Amikor a sarkköri területet jég borítja, a szélzaj nem megy át a vízoszlopba, mert a jég ütközőként viselkedik a légkör és a víz között. Ez az egyik ok, amiért az Arktisz zajszintje nagyon alacsony tud lenni. A szezonális jégtakaró csökkenése azonban nemcsak azt jelenti, hogy az Arktisz most már ki van téve ennek a hullámzajnak, hanem azt is, hogy a viharok száma és erőssége is növekszik az Arktiszon. Ezek együttesen okozzák a korábban csöndes óceán zajszintjének emelkedését. Aztán itt van a víz. Mivel csökken a jégtakaró, a szubarktikus fajok északra húzódnak, és elfoglalják a szabad vízfelület teremtette újabb élőhelyeket. A sarki bálnáknak, mint a grönlandi bálnának, nincs hátúszójuk, mert alkalmazkodtak a jéggel borított vízben való élethez és úszáshoz. Egy hátból kiálló testrész nem igazán praktikus a jégtáblák közti vándorláshoz, és az állatot gyakorlatilag kizárná a jégtáblák közül. De mindenfelé, ahol csak hallgatóztunk, hallottuk óriásbálnák, hosszúszárnyú bálnák és kardszárnyú delfinek hangját, egyre északabbra, és az évszakon belül egyre később. Valójában a hangokból ítélve, az Arktiszt elárasztják a szubarktikus fajok, és még nem tudjuk, ez mit jelent. Táplálékverseny fog kialakulni az arktikus és szubarktikus fajok között? Vagy a szubarktikus fajok betegségeket vagy kórokozókat hurcolnak az Arktiszra? Milyen hatásuk lesz az általuk keltett zajoknak a víz alatti hangképre? Végül pedig a szárazföld. A szárazföld alatt az embereket értem. A nyílt vízfelület növekedése növekvő emberi aktivitást okoz. Az elmúlt nyáron már egy hatalmas óceánjáró átkelt az Észak-nyugati Átjárón, az Európa és a Csendes-óceán közti, egykor legendás útvonalon. A jégtakaró csökkenése lehetővé teszi újabb sarkvidéki területek elfoglalását, az olaj- és gázkutatás és kitermelés növelését, a kereskedelmi hajózás kiterjesztését, valamint a turizmus felfuttatását. Tudjuk, hogy a hajók által keltett zaj emeli a bálnák stresszhormon-szintjét, és káros táplálkozási viselkedésükre. A légfegyverek által keltett hangos, 10-20 másodpercenkénti, alacsony frekvenciájú durranások megváltoztatják a bálnák úszási és hangképzési szokásait. Ezek a hangforrások együttesen szűkítik az akusztikus teret, melyet a sarki tengeri emlősök kommunikációra használhatnak. Az északi-sarki tengeri emlősök az év bizonyos szakában hozzá vannak szokva a magas zajszinthez, de ennek okozói elsősorban más állatok vagy a tengeri jég. Ezek olyan hangok, melyek között felnőnek, és melyek nélkülözhetetlenek a túlélésükhöz. Az új hangok viszont hangosak és idegenek számukra. Ezeknek a környezetre gyakorolt hatását úgy hisszük, hogy részben értjük, másrészt viszont nem. Ne feledjük, hogy ezen állatoknak a hallás a legfontosabb érzékszervük; és nemcsak az Arktisz fizikai élőhelyeit érinti a gyors változás, hanem az akusztikus élőhelyeket is. Olyan ez, mintha ezeket az állatokat csöndes falusi lakóhelyükről kiszakítva, csúcsforgalom idején bedobtuk volna egy nagyváros kellős közepébe. Nem menekülhetnek innen. De akkor mit tehetünk? Nem csökkenthetjük a szél sebességét, és nem gátolhatjuk meg a szubarktikus állatok északra vándorlását. Helyi megoldásokkal azonban csökkenthetjük az ember okozta víz alatti zajokat. Az egyik lehetséges megoldás a sarkvidéket átszelő hajók sebességének csökkentése, mert a lassabb hajó egyben csöndesebb is. Évszakonként és területenként korlátozhatjuk a forgalmat, az állatok szaporodási, táplálkozási vagy vándorlási ciklusához igazodva. Ügyes módszerekkel csöndesebb hajókat készíthetünk, és javíthatjuk az óceánfenék kutatásának technikáit. A jó hír, hogy már most is dolgoznak ezen emberek. Végső soron azonban nekünk, embereknek kell a nehezét, az ember okozta légköri változások megfordítását, vagy legalábbis csökkentését elvégeznünk. Térjünk vissza a csöndes víz alatti világ ideájához. Könnyen meglehet, hogy az Északi-sarkvidéken úszkáló bálnák közül sokan, különösen a hosszú életű fajok, mint a grönlandi bálna - melyek, ahogy az inuitok mondják: két emberöltőig élnek - lehetséges, hogy 1956-ban, Jacques Cousteau idejében már a világon voltak. Figyelembe véve az óceánokat jelenleg szennyező zajmennyiséget, talán ez régen tényleg "A csend világa" volt. Köszönöm. (Taps)