A legelképesztőbb hely, ahol eddig jártam, a hondurasi "La Mosquitia" esőerdő. Világszerte végeztem már régészeti kutatásokat, így azt hittem, tudom, mire vállalkozom, ám tévedtem. Életemben először – tenném hozzá. (Nevetés) Először is: majd megfagytam. 30 fok van, ám a párától csuromvizes az ember, és a fák lombkoronája olyan szövevényes, hogy a napfény képtelen áthatolni rajta. Képtelenség megszárítkozni. Rögtön tudtam: nincs nálam elég ruha. Az első éjszaka végig mozgolódást éreztem a függőágyam alatt, ismeretlen teremtmények böködték, súrolták a nejlonszövetet. A zajoktól alig tudtam aludni. A dzsungel hangos. Döbbenetesen hangos. Mint egy nyüzsgő nagyváros belvárosa. Az éj előrehaladtával egyre jobban frusztrált a kialvatlanságom, tudva, hogy egész nap talpon leszek. Amikor végül hajnalban felkeltem, a láthatatlan dolgok túl valósnak érződtek. Pata- és mancsnyomok, hosszirányú kígyónyomok mindenütt. Ami ennél is döbbenetesebb: ha fényes nappal összefutottunk ezen állatokkal, egyáltalán nem féltek tőlünk. Nem találkoztak még emberrel, így nem volt okuk félni sem. A felfedezésre váró város felé tartva, amely itt-tartózkodásom célja volt, rájöttem, ez volt az egyetlen hely eddigi életem során, ahol egy darabka műanyagot sem láttam. Ennyire távol esett mindentől. Meglepő lehet, hogy vannak még bolygónkon helyek, amelyek ilyen mértékben érintetlenek, ám igaz. Világszerte több száz ilyen hely létezik, ahová az ember évszázadok óta, vagy sosem tette be a lábát. Manapság csodálatos régésznek lenni. Az elérhető eszközök és technológiák révén úgy érthetjük meg bolygónkat, ahogy azelőtt soha. Ugyanakkor kifutunk az időből. A klímaváltozás pusztulással fenyegeti ökológiai és kulturális örökségünket. Valamiféle sürgetést érzek a munkámban, amit nem éreztem 20 évvel ezelőtt. Hogyan dokumentálhatnánk mindent, mielőtt még túl késő lenne? Hagyományos régészképzésben részesültem, az '50-es évek óta alkalmazott módszerekkel dolgoztam. Mindez 2009 júliusában, a mexikói Michoacánban változott meg. Az ősi purépecha népet tanulmányoztam, az aztékok kortársait, akik ugyan kevéssé ismertek, ám hasonlóan fontosak. Két héttel korábban a csapatom egy ismeretlen települést tárt fel, így épületalapok százait térképeztük fel rendkívüli aprólékossággal, manuálisan. Az alapvető régészeti protokoll szerint meg kell találnunk a település határait, hogy tudjuk, mivel van dolgunk, és végzős diákjaim meggyőztek, hogy magam is így járjak el. Fogtam pár energiaszeletet, némi vizet, egy adóvevőt, és egymagam nekivágtam abban a hitben, hogy pár perc alatt rábukkanok a település határára. Eltelt pár perc. Aztán egy óra. Végül elértem a kopár fennsík túloldalát. Végig ősi épületek alapjai rajzolódtak ki. Ez egy város? A francba. (Nevetés) Ez egy város. Kiderült, hogy a látszólag kis település valójában egy ősi megapolisz, amely 26 négyzetkilométeren terül el, és annyi épületalapzatot foglal magába, mint a mai Manhattan – egy olyan óriási régészeti lelőhely, hogy a teljes felfedezése évtizedekbe telhet, teljes hátralévő pályafutásomba, én pedig pont nem akartam pályafutásom hátralévő részét... (Nevetés) izzadtan, fáradtan, feszült diákok kiengesztelésével... (Nevetés) kóbor kutyák mogyoróvajas-lekváros szendvicsmaradékkal való etetésével tölteni, ami egyébként haszontalan tevékenység, mivel a mexikói kutyák nem igazán szeretik a mogyoróvajat. (Nevetés) Már a gondolattól is halálra untam magam. Hazatérve Coloradóba, bedugtam a fejem egy kollégám irodájába. "Haver, kell legyen valami jobb megoldás." Megkérdezte, hallottam-e már a LiDAR nevű új fényérzékelő és távolságmérő technológiáról. Utánanéztem. A LiDAR alkalmazásakor egy repülőről sűrű hálóban lézerfényt vetítenek a földfelszínre. Így végső soron nagy felbontásban leképezzük a földfelszínt és mindent, ami rajta található. Nem képet kapunk, hanem nagy sűrűségű, háromdimenziós pontfelhőt. Elég pénzünk volt az eszközben, így ezzel indultunk tovább. A cég Mexikóba ment, megreptették a LiDAR-t, majd elküldték nekünk az adatokat. Az ezt követő hónapokban a digitális erdőirtást gyakoroltam, kiszűrve a fákat, bokrokat és egyéb növényzetet, hogy felfedjem az alattuk rejtőző ősi kultúra nyomait. Amikor az első képet megláttam, elsírtam magam, ami elég sokkoló lehet, tekintve, milyen férfiasnak tűnhetek. (Nevetés) Mindösszesen 45 percnyi repülés alatt a LiDAR ugyanannyi adatot gyűjtött be, amennyit manuálisan évtizedekbe telt volna: minden alapzatról, minden épületről, útról, piramisról hihetetlen részletességű adatot, megelevenítve több ezer ember életét, akik ezen a helyen éltek, szerettek és haltak meg. Mi több, az adatok minőségét nem lehetett összevetni a hagyományos régészeti kutatásokéval. Sokkal-sokkal jobb volt. Rögtön tudtam, ez a technológia teljesen átalakítja majd a régészetet az elkövetkező években – és így is lett. A munkánk felkeltette egy filmes csapat figyelmét, akik egy legendás elveszett várost kutattak Hondurasban. Kutatásuk nem járt sikerrel, ám a LiDAR segítségével feltártak egy ismeretlen, az esőerdő mélyén rejlő kultúrát. Segítettem nekik az adatok elemzésében, így kerültem a "La Mosquitia" dzsungel mélyére, ahol műanyaghulladék nem, kíváncsi állatok viszont előfordultak. A célunk az volt, hogy megerősítsük: azon régészeti jellemzők, amelyeket a LiDAR odafentről "látott", valóban odalent vannak – és ott voltak. Tizenegy hónappal később egy remek régészcsapattal tértem vissza, támogatott minket a National Geographic Society és a hondurasi kormány is. Egy hónap alatt 400 objektumot tártunk fel, ezeket "City of the Jaguar"-ként ismerjük ma. Etikai és morális okokból is eredeti állapotában kívántuk megőrizni a helyet, ám a rövid idő alatt, amit ott töltöttünk, a dolgok drasztikusan megváltoztak. Eltűnt a keskeny földcsík, ahol először szálltunk le a helikopterünkkel. A bokrokat és fákat kiirtották, hogy egyszerre több helikopter számára alkalmas leszállópályát alakítsanak ki. A növényzet hiányában, csupán egyetlen esős évszak után, a LiDAR által feltérképezett ősi csatornák megsérültek vagy tönkrementek. A korábban leírt édenkertet eltakarították: központi tábor, világítás, szabadtéri kápolna. Vagyis hiába igyekeztünk minden erőnkkel megvédeni a terepet eredeti állapotában, a dolgok megváltoztak. A "City of the Jaguar" pár évvel korábbi állapota már csak az első LiDAR felvételeinken létezett. Ez a régészek egy általános problémája. Nem tanulmányozhatunk egy területet annak megváltoztatása nélkül, és ettől függetlenül is: a Föld állandóan változik. Régészeti lelőhelyek pusztulnak el. A történelem eltűnik. Idén történt, hogy szörnyülködve figyeltük, ahogy a Notre-Dame-székesegyházat lángok emésztik. Leomlott az ikonikus torony, a tetőszerkezet elpusztult. Csodával határos módon Andrew Tallon történész és csapata 2010-ben leképezte a katedrálist LiDAR segítségével. Akkoriban azzal a céllal, hogy megértsék, hogyan épült a katedrális. Jelenleg a LiDAR felvétele a legátfogóbb képünk a katedrálisról, amely felbecsülhetetlen lesz a felújítás során. A tűzzel senki sem számolt, ahogy azzal sem, a LiDAR képe mire lesz jó, de szerencsére birtokunkban van. Biztosra vesszük, hogy kulturális és ökológiai örökségünk örökké tart. Ám ez nem igaz. Az olyan szervezetek, mint a SCI-Arc és a Virtual Wonders hihetetlen munkával rögzítik a világ történelmi épületeit, ám a Föld különböző tájegységeiről nincs hasonlónk. Őserdeink 50 százaléka eltűnt. Évente 18 millió holdnyi esőerdő pusztul el. Az emelkedő tengerszint teljesen felismerhetetlenné tesz majd városokat, országokat és kontinenseket. Ha nem dokumentáljuk e helyeket, a jövőben azt sem fogják tudni: léteztek. Ha a Föld a Titanic, már nekiütköztünk a jéghegynek, a fedélzeten vagyunk, a zenekar játszik. A klímaválság azzal fenyeget, hogy kulturális és ökológiai örökségünk évtizedek alatt elpusztul. Nem ülhetünk ölbe tett kézzel. Nem kellene mindent magunkkal vinnünk a mentőcsónakokba? (Taps) Mexikói és hondurasi felvételeimet elnézve egyértelmű, hogy több ilyen felvételre van szükségünk, olyan sokra, amennyi csak lehet, amíg még van mit rögzíteni. Ez inspirálta az Earth Archive-ot, egy példátlan tudományos kezdeményezést, hogy LiDAR-ral leszkenneljük az egész bolygót, a legveszélyeztetettebb területekkel kezdve. Az egész projektnek három célja van. Az első: rendelkezzünk alapadatokkal a Föld jelenlegi állapotáról, hogy hatékonyabban csökkenthessük a klímaválság hatásait. A változás méréséhez kétféle adat szükséges: egy az előtte, egy az utána állapotról. Jelenleg alig áll rendelkezésünkre adat arról, hogyan nézett ki bolygónk "előtte", így a változás nem mérhető, és nem tudjuk felmérni, hogy jelenlegi tevékenységeink közül melyiknek van pozitív hatása a klímaválság elleni harcban. A második: rendelkezzünk bolygónk virtuális képével, lehetőséget adva minden tudósnak, hogy Földünket tanulmányozhassák. Régésztársaim a feltáratlan települések nyomait kutathatják. Az ökológusok tanulmányozhatják a fák méreteit, az erdők összetételét és korát. A geológusok víztani megfigyeléseket végezhetnek, törésvonalak után kutathatnak. A lehetőségek száma végtelen. A harmadik: megőrizzük a bolygó képét, hogy a jövőben unokáink unokái is rekonstruálhassák és tanulmányozhassák letűnt kulturális örökségüket. A tudomány és technológia fejlődésével új eszközök, algoritmusok születnek, akár mesterséges intelligencia is alkalmazható a LiDAR-felmérésekhez, és olyan kérdéseket tehet fel, amelyek ma elképzelhetetlenek. Ahogy a Notre-Dame-nál is történt, el sem tudjuk képzelni, mire lesznek még e felvételek jók. Azt viszont tudjuk, hogy igen fontosak lesznek. Az Earth Archive a végső ajándék a jövő generációinak, mert az igazat megvallva, én már nem élhetem meg a kiteljesedését, ahogy önök sem. Pontosan ezért éri meg foglalkozni vele. Az Earth Archive az emberiség jövőjére fogad. Arra tesz tétet, hogy együtt, közösen, mi, emberek, mi, tudósok, együtt nézünk szembe a klímaválsággal, és a helyes döntéseket hozzuk meg, nemcsak ma, önmagunkért, ám elődeink tiszteletére is, és hogy továbbadhassuk az eljövendő generációknak, akik továbbviszik örökségünket. Köszönöm. (Taps)