Miért az egyéneket hibáztatjuk a gazdasági válságért?

A 2008-as pénzügyi válság megtizedelte Lettországot. A munkanélküliség az egekbe szökött, a kormány lefaragta a közkiadásokat, fölemelte az adókat,
miközben enyhítette a gazdagok és a nagytőkések terheit; de mindez nem váltotta ki a küszködő állampolgárok reakcióját vagy tiltakozását. Liene Ozoliņa szociológus megvizsgálja, a lett államigazgatás miként győzte meg a népet, hogy vegye magára a felelősséget az ország gyengélkedő gazdaságáért. Fölhívja a figyelmet, hogy a hasonló szociálpolitika elterjedése világszerte fenntartja az egyenlőtlenséget.

Hideg, verőfényes márciusi nap volt.

A rigai utcán sétáltam.

A tél lassan már az utolsókat rúgta.

Imitt-amott még hófoltok látszottak,

de a járda már tiszta és száraz volt.

A Rigában élők ismerik
a megkönnyebbülés érzését,

amelyet a tavasz első jele vált ki,

mikor már nem kell
sáros latyakban caplatnunk

az utcákon.

Élveztem a sétát,

mikor hirtelen felirat ötlött
a szemembe a járdán,

egy graffiti:

sötétszürke alapon fehér betűk.

Ez állt ott:

"Hová tűnt a felelősséged?"

A kérdéstől visszahőköltem.

A fölirat jelentésén töprengve rájöttem,

hogy a Rigai Önkormányzat
szociális osztálya előtt állok.

Úgy látszik, a graffiti szerzője,
bárki volt is,

a segélyért folyamodókhoz
intézte kérdését.

Akkor télen

a lettországi pénzügyi válság
utóhatását kutattam.

A 2008-ban kitört pénzügyi világválság

a nyílt gazdaságú kis Lettországot
erősen megviselte.

A költségvetés egyenesbe hozására

a lett kormány a belső leértékelés
stratégiáját választotta.

Ez lényegében a közkiadások
drasztikus csökkentését jelentette:

a közszférában dolgozók
bérének lefaragását,

a köztisztviselői kar apasztását,

a munkanélküli járadékok és más
szociális segélyek visszafogását,

adóemelést.

Anyám egész életében
történelemtanárként dolgozott.

A megszorítások miatt fizetése

hirtelen 30%-kal lett kevesebb.

Sokan kerültek hasonló
vagy még rosszabb helyzetbe.

A válság költségeit
az egyszerű lettekre terhelték.

A válság és a megszorítások hatására

a lett gazdaság két év alatt
25%-kal zsugorodott.

Hasonló gazdasági visszaesést

csak Görögország szenvedett.

Noha a görögök hónapokon át
utcára vonultak Athénban,

folyamatosan – olykor
erőszakosan – tiltakozva,

Rigában minden csendes volt.

Kiváló közgazdászok vitatkoztak
a The New York Times hasábjain

a megszorítások lett rezsimjének

furcsa és szélsőséges kísérletéről.

Hitetlenkedve figyelték,

hogy a lett társadalom ezt mennyire tűri.

Akkoriban Londonban tanultam,

és jól emlékszem az Elfoglaló mozgalomra,

és arra, hogyan terjedt városról városra:

Madridtól New Yorkig és Londonig

a "Mi vagyunk a 99%!" jelszó.

Ismerik a történetet.

Rigába érve viszont

nem volt visszhangja
az Elfoglaló mozgalomnak.

A lettek csak tűrtek.

Lenyelték a békát – ahogy mondani szokás.

A doktori kutatásomhoz
tanulmányozni akartam,

hogyan változtak a posztszovjet időszakban

a lett állam és polgárai
közti kapcsolatok.

Kutatási helyszínnek

a munkanélküli hivatalt választottam.

Amikor 2011 őszén odaérkeztem,

arra jöttem rá, hogy szemtanúja vagyok

a válság hatásainak,

és annak is, hogyan reagálnak rá
a válsággal leginkább sújtottak,

akik munkanélkülivé váltak.

Nekiláttam kikérdezni azokat,
akikkel a hivatalban találkoztam.

Álláskeresőként voltak nyilvántartva,
és az államtól reméltek segítséget.

Hamarosan beláttam,
hogy ez sajátságos segítség volt.

Kaptak némi pénzsegélyt,

de az állami segítség többnyire
szociális programokban érkezett.

Az egyik ilyen programot

versenyképesség-növelőnek hívták.

Ez szemináriumok sorozatából állt,

melyen a részvételt
minden munkanélkülinek ajánlották.

Én is beültem, a többiekkel együtt.

Számos ellentmondás megdöbbentett.

Képzeljék el:

a válság még tart,

a lett gazdaság zsugorodik,

alig van állásokba fölvétel,

mi pedig itt,

ebben a jól megvilágított termecskében,

a 15 fős csoport tagjai

erős és gyenge oldalukat listázzák,
és belső démonjaikat veszik sorra,

melyekről azt mondták nekik,
hogy miattuk nem elég sikeresek

a munkaerőpiacon.

Miközben a legnagyobb helyi bankot
éppen megmentik a csődtől,

és a költségeit a lakosságra terhelik,

mi körbeülve azt tanuljuk,

hogyan lélegezzünk mélyet,
mikor stresszelünk.

(Mély belégzés)

Miközben otthonokat foglalnak le
nemfizetés miatt,

és ezrek vándorolnak ki,

nekünk azt mondják, hogy álmodjunk
nagyot, és kövessük álmainkat.

Szociológusként tudom,

hogy a szociálpolitika fontos formája

az állam és polgárai közti párbeszédnek.

A program jelszava ez volt,

ahogy az egyik oktató megfogalmazta:

"Csak csináld!"

Ő persze a Nike jelszavát idézte.

Az állam képletesen
jelszót küldött a munkanélkülieknek:

legyetek tevékenyebbek,
dolgozzatok szorgalmasabban,

dolgoznotok kell magatokon,
le kell győznötök belső démonjaitokat,

magabiztosabbaknak kell lennetek:

tehát az, hogy munkanélküliek,
valahogy az ő kudarcuk.

A válság okozta szenvedéseket
az állam úgy kezelte

mint egyéni stressz tapasztalatát,

amellyel testileg úgy kell megbirkózni,

hogy tudatosan mélyet lélegzünk.

Az egyéni felelősséget hangsúlyozó
effajta szociális programok

egyre gyakoribbá váltak a világon.

Ezek részei annak a jelenségnek,
amit Loïc Wacquant szociológus

"neoliberális kentaurállam"-nak nevez.

A görög mitológiából ismert kentaur,

mint tán tudják,

félig ember, félig állat.

Felső fele ember, az alsó fele ló.

A kentaurállam olyan,

hogy társadalmi ranglétra tetején állóknak
emberi arcát mutatja,

de akik a ranglétra aljára szorulnak,

azokat eltiporja.

Így a legnagyobb jövedelműek
és a nagytőkések

élvezhetik az adócsökkentéseket
és más támogatásokat,

miközben a munkanélküliek, a szegények

csak bizonyítsák be,
hogy méltók az állami támogatásra,

erkölcsös életűek;

és felelőtlennek, tunyának, lustának

vagy bűnözőnek bélyegzik őket.

Ilyen kentaurállam létezik

Lettországban az 1990-es évek óta.

Említhetem az egykulcsos jövedelemadót,
amely 2019-ig volt érvényben,

hiszen a csúcsjövedelműeket
hozta kedvező helyzetbe,

miközben a népesség negyede
továbbra is szegénységben él.

A válság és a megszorítások csak tovább
rontották a társadalmi egyenlőtlenséget.

Miközben a banktőkét
és a tehetősöket védték,

a leginkább kárvallottaknak

az egyéni felelősségükről papoltak.

Mikor a szemináriumokon
résztvevőkkel beszélgettem,

arra számítottam, hogy dühösek lesznek.

Azt vártam, hogy szembeszegülnek

az egyéni felelősségről papolással.

A válság végtére is nem az ő hibájuk,
mégis ők isszák a levét.

Ahogy elmondták a történeteiket,

lépten-nyomon megdöbbentem,

mennyire hatásos a felelősség fölvetése.

Az egyikük, Žanete,

23 éven át tanított varrást

és egyéb szakmákat
a rigai szakmunkásképzőben.

Mikor a válság beütött,

a megszorítások keretében
bezárták az iskolát.

Az oktatási rendszer átalakítása
a közpénz-megtakarítás része volt.

Az országban 10 000 tanár
vesztette el állását,

köztük Žanete is.

Elmondta, hogy állása elvesztése

kétségbeejtő helyzetbe hozta;

elvált, két tizenéves gyerekét
egyedül tartja el.

Ennek ellenére,
beszélgetésünkben úgy értékelte,

hogy a válság igazi lehetőséget nyújt.

"Idén töltöm be az ötvenet.

Az élet esélyt nyújtott, hogy szétnézzek,

mert a korábbi években megállás nélkül,

látástól vakulásig csak dolgoztam.

Most megálltam,

megvan a lehetőségem, hogy körülnézzek,

és eldöntsem, mit szeretnék,

és mit nem szeretnék.

Mindig csak a varrás; az kimerítő."

Žanetet 23 év után elbocsátották.

De nem készül tiltakozni.

Nem emlegeti,
hogy a 99% áll szemben az 1%-kal.

Önmagát elemzi.

Pragmatikusan gondolkodik.

Hálószobájában kisvállalkozást indít:

ajándékbabákat készít turistáknak.

Aivarsszal is találkoztam
a munkaközvetítőben.

Aivars közel jár az ötvenhez.

Útépítés-felügyelő volt állami cégnél
elbocsátása előtt.

Egyik találkozónkra elhozta
az éppen olvasott könyvét:

"Stressz elleni védőoltás,
avagy a pszicho-energetikai aikidó".

Tán tudják, hogy az aikidó
harcművészeti sport,

így a pszicho-energetikai aikidó is.

Aivars elmondta, hogy mióta munkanélküli,

a hónapokig tartó olvasás, töprengés
és mérlegelés után megértette,

hogy mostani nehézségeit ő maga okozza.

Így fogalmaz:

"Magam okoztam.

Olyan lelki állapotban voltam,
ami nem tett jót nekem.

Ha valaki attól fél,
hogy elveszti pénzét, állását,

attól egyre stresszesebb,
bizonytalanabb, félénkebb lesz.

Ez a vég."

Amikor arra kértem, világítsa ezt meg,

gondolatait költőien a szanaszét
futó vadlovakhoz hasonlította,

és intett: "Légy gondolataid pásztora!

Hogy az anyagi világban
dolgainkat rendbe hozzuk,

gondolataink pásztora kell legyünk,

mert mindent gondolatainkkal
hozhatunk rendbe.

Később világossá vált,

hogy környezetem, ami velem történik,

hogy kit engedek közel magamhoz,
mindez teljesen tőlem függ."

Ahogy Lettország átvészeli
ezt a szélsőséges gazdasági kísérletet,

Aivars szerint az ő gondolkodásmódjának
meg kell változnia.

Saját magát hibáztatja
a mostani nehézségeiért.

A felelősségvállalás jó dolog, nem?

Különös jelentősége
és erkölcsi tartalma van

posztszovjet társadalmakban,

ahol az államban bizakodás

a szovjet múlt sajnálatos öröksége.

Ám amikor Žanetet, Aivarst
és másokat hallgatom,

az jár a fejemben,
milyen kegyetlen a kérdés:

"Hová tűnt a felelősséged?",

mennyire elítélő.

Mert azokat hibáztatja és csitítja,

akiket a válság a legjobban sújtott.

Mikor a görögök utcára vonultak,
a lettek lenyelték a békát,

és tízezrek kivándoroltak;

de az is felelősségvállalás.

A nyelv, az egyéni felelősség nyelve

vált az együttes elutasítás formájává.

Amíg szociálpolitikánk a munkanélküliséget

egyéni kudarcként kezeli,

de nincs elég pénzünk az embereknek
valódi szakmát nyújtó programokra

vagy állások létrehozására,

addig nem látjuk
a döntéshozói felelősséget.

Amíg a szegényeket tunyának
vagy lustának bélyegezzük,

de nem adunk nekik eszközöket,
hogy kilábaljanak a szegénységből,

csupán a kivándorlást,

addig letagadjuk a szegénység igazi okait.

Eközben mindnyájan szenvedünk,

mert társadalomkutatók

részletes statisztikai adatokkal
mutatták ki,

hogy a gazdaságilag
egyenlőtlenebb társadalmakban

sokkal többen küzdenek
szellemi és egyúttal testi bajokkal.

A társadalmi egyenlőtlenség nyilván
nemcsak a szegényeknek hátrányos,

hanem mindannyiunknak is,

mert erősen egyenlőtlen társadalomban élni

annyit tesz, mint alacsony társadalmi
bizalomban és erős szorongásban élni.

Itt tartunk.

Mind olvasunk „segíts magadon” könyveket,

igyekszünk szokásainkon erőt venni,

agyunkat áthuzalozni,

meditálni szoktunk.

Ezek valamelyest segítenek.

A „segíts magadon” könyvek földobnak.

A meditálás által jobban
kötődünk lelkileg másokhoz.

Arra van szükségünk,
hogy tudatosuljon bennünk,

társadalmilag mi kapcsol
minket össze egymással,

mert a társadalmi egyenlőtlenség
valamennyiünknek ártalmas.

Több részvétteli szociálpolitikára
van szükségünk,

amely nem annyira az erkölcsi oktatásra,

mint inkább a társadalmi igazságosság
és egyenlőség előmozdítására irányul.

Köszönöm.

(Taps)