Az egyenlőtlenség és a politikai megosztottság pszichológiája

"Ha javítani akarunk a politikánkon, valamit tennünk kell az egyenlőtlenség ellen" – mondja Keith Payne szociálpszichológus. Miközben bemutatja, hogy a gazdasági egyenlőtlenség miként változtatja meg, milyennek látják egymást az emberek, és hogyan viselkednek egymással, Payne segít megértetni a társadalmat részekre bontó politikai megosztottság növekedését. Arra szólít föl, hogy legközelebb jól gondoljuk meg, ha a politika kedvéért valakit elutasítunk.

Valószínűleg már tudják,

hogy a gazdasági egyenlőtlenség
történelmi léptékben magas,

hogy az USA leggazdagabbjai
egy ezrelékének vagyona ugyanannyi,

mint összesen az alsó 90%-nak,

vagy hogy a világ nyolc leggazdagabb
emberének vagyona

ugyanakkora,

mint a Föld 3,5 milliárd
legszegényebb lakójának együttvéve.

De tudják-e, hogy a gazdasági
egyenlőtlenség a rövidebb élettel,

kevesebb boldogsággal,

több bűnténnyel

és több drogozással társul?

Ezek szegénységi bajoknak látszanak,

ám gazdag, fejlett országokban

ezek az egészségügyi és társadalmi gondok

szorosabban kötődnek
a jövedelmi egyenlőtlenséghez,

mint a névleges jövedelmekhez.

Emiatt

az USA-ban,

a leggazdagabb
és legegyenlőtlenebb országban

a helyzet rosszabb,
mint bármely fejlett országban.

Kutatások igazolják,
hogy az amerikaiak zöme,

mind demokraták, mind republikánusok

az egyenlőtlenséget túl nagynak vélik,
és egyenlőbb fizetést szeretnének,

Társadalomként mégsem sikerül
közös nevezőre,

egyetértésre jutnunk, hiányzik
a politikai akarat az ügy rendbe tételére.

Azért, mert az utóbbi évtizedekben
az egyenlőtlenséggel együtt

megnőtt a politikai megosztottság is.

A velünk egyet nem értőket
idiótának vagy erkölcstelennek ítéljük.

A demokraták és republikánusok közel fele

úgy gondolja, hogy a másik oldal
nem csupán téved,

hanem a nemzetet is fenyegeti.

Az ellenségeskedés akadályozza,
hogy közös nevezőre jussunk,

hogy változtassunk a dolgainkon.

Társadalompszichológiát adok elő
az Észak-Karolinai Egyetemen.

Az egyenlőtlenség emberi gondolkodásra
s cselekvésre gyakorolt hatását vizsgálom.

Azt állítom, hogy nem csupán
szerencsétlen egybeesés,

hogy az egyenlőtlenség és a politikai
megosztottság párhuzamosan nő.

Jó lélektani okai vannak,

hogy az egyenlőtlenség
éket ver a politikánkba.

Azaz jó lélektani módszerek vannak

a két jelenség egyidejű kezelésére.

Hogy megértsük,
miért oly erős az egyenlőtlenség,

előbb meg kell értenünk,

hogy állandóan másokkal
vetjük össze magunkat.

Eközben

szeretünk az élre kerülni,

és fájlaljuk, ha a sor végére szorulunk.

Pszichológusok ezt
"átlag feletti hatás"-nak hívják.

Az emberek zöme azt hiszi magáról,
hogy jobb az átlagnál,

bármiről legyen is szó,

de ez az átlag definíciója szerint
teljesen lehetetlen.

(Nevetés)

Ám az emberek így érzik.

A legtöbben azt hiszik,
hogy az átlagnál okosabbak,

szorgalmasabban dolgoznak az átlagnál,

szociális készségeik átlag felettiek.

Zömük azt hiszi,
hogy az átlagnál jobban vezet.

(Nevetés)

Ez még akkor is igaz,

ha általuk okozott autóbaleset miatt
kórházba kerülteken végezzük a kísérletet.

(Nevetés)

Az átlagnál tényleg
jobbnak akarjuk magunkat látni,

és ha kiderül az ellenkezője,

azt fájdalmas földolgoznunk.

Úgy dolgozzuk föl,
hogy módosítjuk világképünket.

Hogy megértsük a folyamatot,

munkatársaimmal együtt
kísérletet végeztünk.

Megkértük a résztvevőket, némi pénzért
hozzanak meg bizonyos döntéseket,

de valójában mindenki
ugyanannyit keresett.

Ám találomra két csoportra osztottuk őket;

az egyikkel közöltük, hogy az átlagnál
jobb eredményt ért el,

a másikkal meg azt,
hogy az átlagnál gyengébbet.

Az egyik csoportunk tehát gazdagabbnak,
a másik szegényebbnek érezte magát,

bár erre objektív okuk nem volt.

Majd pár kérdést tettünk föl nekik.

Arra, hogy "Milyen jók
a döntéshozatalban?",

az "átlag fölöttiek" közölték,
hogy hozzáértőbbek,

mint az "átlag alattiak".

Az "átlag fölöttiek" közölték,

hogy sikerük a teljesítményelvűség
igazságos végeredményéből adódik.

Az "átlag alattiak" szerint
a rendszer meg van bundázva,

és esetünkben igazuk is volt.

(Nevetés)

Noha a két csoportnak
ugyanannyi pénze volt,

a magát gazdagabbnak hívő csoport
csökkentené a vagyonadót

és a szegények kedvezményeit.

Dolgozzanak többet, és legyenek
felelősek maguk iránt! – mondták.

Általában föltesszük,

hogy eme attitűdök mély értékrendünkben
és élettapasztalatunkban gyökereznek,

de egy tízperces feladat,

mely gazdagabbá vagy szegényebbé
tette a résztvevőket,

elég volt nézeteik módosítására.

Fontos különbség, hogy valaki gazdag
vagy szegény, avagy annak hiszi magát,

mert a kettő nem mindig esik egybe.

Gyakran hallunk nosztalgiázva effélét:

"Szegények voltunk, de nem is tudtuk."

Gyerekkoromban ebben a helyzetben voltam,

mígnem egy szép nap

a negyedikesek ebédjekor sorban állva

az új pénztárosnőnk,
aki nem ismerve a dörgést

1,25 dollárt kért tőlem az ebédemért.

Elképedtem, mert addig még
sosem kellett fizetnem az ebédemért.

Szóhoz sem jutottam,
mert egy fillérem sem volt.

Hirtelen rádöbbentem, hogy mi,

ingyenebédes gyerekek, szegények vagyunk.

Az a kínos pillanat az iskolai menzán

sok mindent megváltoztatott bennem,

mert először éreztem, hogy szegény vagyok.

A pénzünk nem lett kevesebb,
mint előző nap volt,

de attól kezdve

már más szemmel néztem a dolgokat.

Megváltozott a világképem.

Észrevettem, hogy az ebédjükért
fizető gyerekek jobban öltözöttek,

mint az ingyenebédesek.

Észrevettem az ajtónk előtt megjelenő

nagy sárga állami sajttömböket

és az élelmiszerjegyeket,
melyeket anyám vett elő a boltban.

Mindig is félénk srác voltam,

de az után alig mertem
megmukkanni az iskolában.

Hogy jövök én ahhoz,
hogy hallassam a hangom?

Társadalomkutatók évtizedeken át
bizonyítékot kerestek rá,

hogy a másokhoz képest
elnyomottak politikai cselekvését

ösztönzi az elnyomottság érzése.

Úgy vélték,

hogy az tiltakozást, sztrájkot,
esetleg forradalmat vált ki.

De ismételten csak azt találták,
hogy megbénítja az embereket,

mert az az igazság,

hogy akit másnál kevesebbre tartanak,

az szégyelli magát.

Ezért az emberek elfordulnak,

megundorodnak a rendszertől.

Aki másnál jobbnak érzi magát,

igen, az ösztönző!

Ösztönöz, hogy megóvjuk helyzetünket,

és politikánkra nézve ennek
fontos következményei vannak.

A miértre másik kísérlet derít fényt.

Ismét megkértük az alanyokat, némi pénzért
hozzanak meg bizonyos döntéseket.

Az egyik csoporttal közöltük,
hogy az átlagnál jobb eredményt ért el,

a másikkal, hogy az átlagnál rosszabbat.

Az átlagnál jobbak szerint sikerük oka
ismét az igazságos teljesítményelvűség,

csökkenteni kell a vagyonadót

és a szegények kedvezményeit.

De ezúttal azt is megkérdeztük,
mit gondolnak a többiekről,

akik véleménye e kérdésekben

eltér az övékétől.

Okosak vagy hozzá nem értők?

Észszerűen vagy elfogultan gondolkodnak?

Az átlagosnál jobbak szerint
az egyet nem értők

biztosan nem értenek hozzá, elfogultak,

önzésük elvakította őket.

Az átlag alatti csoport

ezt nem föltételezte az ellenlábasairól.

Sok pszichológiai kutatás kimutatta,

hogy a velünk egyetértőkről azt tartjuk,

hogy éles eszűek,

és az egyet nem értőket

hajlunk idiótának tartani.

(Nevetés)

De ez új, mert kiderítettük,

hogy ez teljesen a magát az átlagnál
jobbnak tartó csoport hatása,

amely úgy érezte, hogy joga van
elsöpörni a más véleményen lévőket.

Gondoljunk arra,
mi a hatása ennek a politikánkra,

ahogy a gazdagok
és a szegények közti olló nyílik.

Igen, sokan gondoljuk,
hogy a másik oldal idióta,

de a politikailag eléggé elkötelezettek,
hogy egymásra ordítsanak a politika miatt,

valójában leginkább a jómódúak.

Ahogy az utóbbi évtizedekben
az egyenlőtlenség nőtt,

a szegények politikai érdeklődése
és részvétele meredeken zuhant.

Ismét azt látjuk, hogy a magukat
kiszolgáltatottnak érzők

tiltakozásul nem vonulnak az utcára,
és nem iratkoznak föl szavazni.

Gyakorta még csak nem is szavaznak.

Inkább hátat fordítanak, s lemorzsolódnak.

Ha valamit kezdeni akarunk
a szörnyű egyenlőtlenséggel,

javítanunk kell a politikánkon.

Ha javítani akarunk rajta,

valamit tennünk kell
az egyenlőtlenség ellen.

Mi a teendő?

A spirálisokban az a csodálatos,

hogy bármely pontban megszakíthatók.

Azt hiszem, a legjobb azokkal kezdeni,

akik a legnagyobb hasznot húzták
az egyenlőtlenség növekedéséből,

akik az átlagnál jobban jártak.

Aki sikeres,

az sikerét természetesen
szorgos munkájának tulajdonítja.

De az ismertetett kutatások jelzik,

hogy mindenki ezt teszi,

függetlenül attól, hogy szorgos
munkájának volt-e jelentősége.

Aki szerencséset ismerek,

mindnek eszébe jut, mikor szorgosan
dolgozott, és küzdött a sikerért.

Mindnek az is eszébe jut,

mikor rájuk mosolygott a szerencse,
vagy kinyúlt egy segítő kéz,

de ez már nehezebben megy.

Shai Davidai s Tom Gilovich pszichológusok

ezt szembeszél-hátszél
aszimmetriának hívják.

Amikor a szembeszéllel küzdünk,

csak az akadályokat látjuk.

Észleljük és megjegyezzük őket.

ám ha hátszelünk van,
és minden a kezünkre játszik,

csak magunkat

és elképesztő tehetségünket látjuk.

Álljunk meg,

és egy pillanatra
gondoljunk a segítő hátszélre.

Sokkal könnyebb azt látni,

mi a baj a velünk egyet nem értőkkel.

Valaki önök közül már
az első percekben idiótának minősített,

mert azt mondtam: az egyenlőtlenség káros.

(Nevetés)

Nehéz beismerni,

hogy fordított helyzetben

tán másként látnánk a dolgokat,

akárcsak kísérleti alanyaink.

Ha önök az életben az átlag
fölötti csoport tagjai,

és mivel TED-előadást néznek,
valószínűleg ez a helyzet...

(Nevetés)

akkor búcsúzóul
ezt a leckét adom önöknek:

ha legközelebb kísértést éreznek
valaki ellenkező véleményen lévőt

idiótának minősíteni,

jusson eszükbe az önöket támogató hátszél,
amely segített idáig jutniuk.

Miféle mázlijuk volt,

amely másként is alakulhatott volna?

Miféle segítő kéznek legyenek hálásak?

A hátszél elismerése
megadja a kellő alázatot,

hogy meglássuk: aki nem ért egyet
velünk, attól még nem idióta.

Az igazán nehéz feladat
a közös nevező meglelése,

mert a gazdagoké a hatalom,

és ők viselik a felelősséget
a dolgok megváltoztatásáért.

Köszönöm.

(Taps)