Brexit: Hogyan léphetünk együtt előre? | James Craig | TEDxExeter

Az EU-népszavazás akár más fordulatot is vehetett volna, ha az Egyesült Királyságban több fiatal érzett volna késztetést a szavazásban való részvételre. Miért nem érdekli az embereket a politikai folyamatokba való bekapcsolódás? Hogyan változtathatnánk ezen? James Craig a brexit megszavazása óta foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.

James Craig az Exeteri Főiskola emelt szintű képzésének másodéves hallgatója. Eredetileg orvosnak készült, de egy ügyvédi irodánál eltöltött gyakorlata után érdeklődése új irányt vett, s ma már jogi egyetemre készül. Nagy izgalommal tölti el, hogy a TEDxExeter keretében is megoszthatja véleményét.

Ezt az előadást egy TEDx rendezvényen rögzítették, amelyet a TED konferenciák formájában, de tőlük függetlenül egy helyi közösség szervezett. Bővebben: http://ted.com/tedx

Tavaly júniusban az Egyesült Királyság
megszavazta az EU-ból való kilépést.

Ahogy sok más fiatal,

én is törhetetlen lelkesedéssel
kampányoltam a bennmaradás mellett,

de a szavazáshoz 17 évesen
sajnos még túl fiatal voltam.

Mindig is nagyon érdekelt a politika,

s ez a szavazás teremtette meg számomra
az egyik első nagy lehetőséget arra,

hogy komolyan belefolyjak –
mégpedig nemzetközi szinten.

Nagy sajnálatomra,

a népszavazás hangulata és kimenetele

elgondolkodtatott arról,

hogy nekünk, mai fiataloknak
van-e egyáltalán esélyünk azonosulni

napjaink megosztó politikájával.

Már az elejétől kezdve
figyeltem az uniós népszavazást,

és ahogyan már említettem,
ez volt az egyik első nagy lehetőségem,

hogy a való világban
valódi politikával foglalkozhassak.

A fiatalok számára

a politika sokszor távolinak,
és akár szükségtelennek is tűnhet

annak alapján, amit legtöbbünk tud róla,

vagy amit a történelemórákon tanulunk.

Emlékszem az iskolámban
2015-ben tartott próbaválasztásra,

amikor megpróbáltuk bevonni a diákokat,

de ők jobb esetben is csak ásítoztak.

A legrosszabb az volt,
amikor az egész terem fújolástól zengett.

Emlékszem, azon gondolkoztam:
''Nem lehet, hogy ilyen a politika!

Biztosan létezik jobb módszer
az igazán fontos ügyek megvitatására.''

Így az EU népszavazás kapcsán alig vártam,
hogy minél többet megtudhassak róla,

hogy megvitathassam azt
szavazóképes embertársaimmal,

még ha én nem is szavazhattam.

A fáradtságos kampányhónapok
előrehaladtával

egyre jobban izgatott
a szavazás kimenetele.

A barátaimat, családomat, minden ismerőst
és ismeretlent megpróbáltam meggyőzni,

hogy a maradás mellett voksoljon.

Szóval elképzelhetitek azt a sokkot,
amit június 24-én virradóra kaptam:

''Mi siklott ennyire félre?''

Őszintén úgy éreztem, hogy elárultak,

és óriási keserűséggel tekintettem
a kilépésre szavazókra,

beleértve egyes családtagjaimat is.

A nap folyamán,
a szavazási statisztikák kereszttüzében

egy kissé frusztrálónak ható kép
kezdett kirajzolódni előttem:

minél idősebb valaki, annál nagyobb
eséllyel voksol a kilépés mellett.

A fiatalok benntartottak volna minket,

ha elegen szavaztak volna közülük.

Nem tudtam eldönteni,

kire is kellene haragudnom:

azokra, akik a kilépésre szavaztak,
vagy akik egyáltalán nem szavaztak?

Néhány hét elteltével,
amikor a kezdeti sokk elmúlt,

és már rengeteg időm ráment
az online petíciók aláírattatására,

Facebook posztokra

és saját magam sajnáltatására.

Rájöttem, hogy azzal nem jutok előbbre,
ha a múlt kijavításával próbálkozom.

Előre kell tekintenem,

újra kapcsolatba kell kerülnöm azokkal,
akik továbbléptek,

mert elszigetelődtem, bebábozódtam
a liberális önelégültségem miatt.

(Nevetés)

Hátra kellett hagynom
a bulvárlapokat, a közösségi médiát,

és el kellett kezdenem
beszélgetni a körülöttem lévőkkel.

Meglepődtem a júniusi eredményen,

de még jobban meglepett
a környezetem reakciója,

miután elkezdtem velük
komolyabban beszélgetni.

Kiderült,

hogy mások véleményének meghallgatása
drámaian növeli az esélyt,

hogy ők is meghallgassanak minket!

(Moraj és nevetés)

Ráadásul,

(Taps)

Ráadásul,

ekkor azt is kezdtem megérteni,

hogy miért nem érdeklődnek
a politika iránt az emberek:

Nem érezzük, hogy a döntéshozók
figyelnének ránk.

Az emberek úgy gondolják,
hogy véleményük süket fülekre talál.

Ez okozta, hogy oly kevés
fiatal ment el szavazni.

Egyszerűen nem hittük,
hogy a szavunk számít valamit.

Ez nagy baj,

melyre muszáj megoldást találnunk.

Ki kell találnunk,
hogyan keltsük fel újra az érdeklődést,

hogy a fiatalság – jobb kifejezés híján –

fel akarja forgatni a világot.

Az is lehet, hogy a megoldást
épp a politikában kell keresnünk.

Lehet, hogy ha a politikusok felhagynának
a minden ciklusban visszatérő

kicsinyes nézeteltérésekkel
és populista terveikkel,

és helyette a valódi
ügyekkel foglalkoznának,

talán nekünk is sikerülne ugyanezt tenni.

Talán az elkövetkezendő néhány hétben,

az előrehozott általános választásoknál
már látnánk az eredményt.

Ez az út járható,

ha meghallgatjuk a másikat,
és a saját mondanivalónkat is megosztjuk.

Ha olyanokkal beszélgetünk,
akikkel egyébként eszünkbe sem jutna,

ha odafigyelünk a még soha
nem hallott véleményekre.

Ha lefolytatjuk ezeket a beszélgetéseket,

az emberek talán végre úgy érzik majd,
hogy meghallgatják őket.

Talán akkor majd úgy gondolják,
hogy ők is a megoldás részesei.

Végezetül:

mindannyiunk szavának van jelentősége,

nem csak az egyetértő vélemények
számítanak,

nem csak az 52%-é!

Legyen szó szétválásról vagy egyesülésről,
azt hiszem, hogy ez a mi döntésünk.

Mindannyian különbözünk,

de ez bizonyára azt jelenti,
hogy ha egyesítjük erőnket,

bárkinél vagy bármilyen csoportnál
erősebbek lehetünk!

Köszönöm!

(Taps)