A rajongólányok szerelmére

Amikor rajongólányokra gondolsz, mi jut eszedbe: rajongók hosszú sora (általában valamilyen fiúegyüttes miatt), túláradó érzelmek, könnyek, örömteli sikolyok? Talán csak elfintorodsz, és a szemedet forgatod. Ebben a szórakoztató, pergő előadásban Yve Blake drámaíró arra kér bennünket, hogy gondoljuk újra a rajongólányokkal és a szenvedélyükkel kapcsolatban kialakult előítéleteinket, és arra bátorít minket, hogy engedjük szabadjára a bennünk rejlő önfeledt lelkesedést.

Négy éve

egy tinilány egyetlen beszélgetéssel

megváltoztatta az életem.

Tizenhárom éves volt,

egy barátom unokahúga,

és azt mondta nekem csak úgy,

hogy ő már találkozott a férfival,
akihez feleségül megy majd.

Én azt feleltem: "Rendben, mesélj róla!"

Ő azt felelte, Harry Stylesnak hívják.

(Nevetés)

Nevettem, akárcsak ti, mire ő:

"Tudom, hogy nem veszel komolyan,

de én igenis hozzámegyek.

Mert annyira szeretem,

hogy elvágnám valaki torkát,
hogy vele lehessek."

(Nevetés)

Én ekkor váltam

a rajongók megszállottjává.

Akkor még nem tudtam,

hogy ez meghatározó pillanata életemnek,

ami megváltoztat majd mindent,

amit tudtam a felnőttlétről,

arról, mit jelent nőnek

és őszintén boldognak lenni.

De mielőtt elkezdenénk:

mi is egy rajongólány,

és mi egy Harry Styles?

A szótár szerint,
a Merriam-Webster szótár szerint,

a rajongólány olyan "lány vagy nő,

aki rendkívül vagy túlzottan lelkesedik

valaki vagy valami iránt."

Gyakorlatilag bárminek lehet rajongója,

de engem különösen
a fiúegyüttesek rajongói érdekeltek.

Viszonylagos hírhedtségük miatt.

Emlékszem, apám mesélt néhány
Beatles rajongóról a '60-as évekből,

akik darabokra szedtek egy parkoló BMW-t,

csak azért, mert a tagok
előtte állítólag benne ültek.

A '60-as években a Beatles volt
a legnagyobb fiúegyüttes a világon,

de 2015-ben,
mikor ezzel a lánnyal találkoztam,

a legnagyobb fiúegyüttes a világon
nem volt más, mint a One Direction.

Harry Styles pedig
a One Direction tagja volt.

Harry Styles jószívűsége

és tökéletes haja révén vált népszerűvé.

Ezt a róla írt több ezer tweetből
tudtam meg.

Azt is, hogy egy kis cukorborsó.

És hogy igazi angyal.

Megtudtam, hogy egyszer

a Kaliforniába tartó
autópálya szélén hányt,

és két óra leforgása alatt

a rajongók szentéllyé
változtatták a színhelyt.

(Nevetés)

Átgörgetek ...

(Nevetés)

Átgörgetek a rajongók által
Harryről készített festményeken,

a babaképeken,

a babaképekről készített festményeken.

Videókat nézek arról, hogyan lehet
szerelemtotemet készíteni Harryről,

például Harry képeiből
készített lámpabúrát

vagy kulcstartó karikát
születése pontos időpontjával.

Többórányi rajongói írást olvasok,

és beszippantanak a történetek,

melyek főhőse én vagyok és ő

számos elképzelt romantikus helyzetben.

Az egyik történetben elmondom neki,
hogy gyereket várok tőle.

A másikban rákbetegek vagyunk,
és egy kórházban találkozunk.

egy másikban pedig
annyira egymásba zúgunk,

hogy gyilkos szökevényekké válunk.

(Nevetés)

Aztán ...

megtörténik az elképzelhetetlen.

A One Direction,
a világ legmenőbb fiúegyüttese,

elveszíti egyik tagját,

Zayn Malik kiszáll a csapatból,

és az internet felrobban az érzelmektől.

A lányok fizikai fájdalomként
írnak a fiú elvesztéséről,

arról, hogy sem enni, sem aludni,
sem mozdulni nem tudnak.

Leírják, hogy Zayn
mennyit jelentett nekik.

Videókat nézek tízéves zokogó lányokról.

De úgy igazán zokognak.

Aztán az emberek újra megosztják ezeket,
de már olyan címekkel,

amelyekben a "bolond", a "félelmetes"
és az "őrült" jelzőket használják.

És hirtelen a YouTube-om
ilyenekkel van tele:

"Összeállítás:
Rajongók reakciói Zayn távozására.

Pszichopata riadó!"

Majd megfigyeltem, ahogy a legnagyobb
hírportálok lehozták a hírt.

Ahogy ezekről a fiatal,
sikítozó rajongókról írtak.

Egy újságíró így írt róluk:

"A Beatles kora óta
általánosan elfogadott tény,

hogy nincs félelmetesebb dolog a világon,

mint egy csapat izgatott tinilány."

(Nevetés)

Aztán egy vadiúj kérdés merült fel bennem.

Miért tekintünk egy popsztár láttán

izgatottan, teli tüdőből sikítozó lányokra

dilisként, pszichopataként?

Miért találjuk őket félelmetesnek,
túl soknak?

De ha a fiúk üvöltenek
teljes tüdejükből egy focista miatt,

az tökéletesen normális?

Ha fiúk sírnak a foci miatt,

az játékszeretet.

Ha lányok sírnak
egy Justin Bieber koncerten?

Az szánalmas.

Amint felismertem
ezt a kettős mércét, rájöttem,

hogy a rajongólányok iránti érdeklődésem

pont ugyanilyen ítéletekkel kezdődött.

Én is úgy sejtettem, hogy kissé dilisek.

Láttam képeket a Beatles,
a Backstreet Boys,

a One Direction miatt sikítozó lányokról,

és nem az izgatott szó jutott eszembe,

hanem a hisztéria.

Amit nem ismertem, az a szó története.

A 19. században

a hisztéria hivatalosan elismert
női mentális rendellenesség volt,

amit az orvosok akkor diagnosztizáltak,

ha a nők heves érzelmeket
vagy zavart viselkedést mutattak.

A hisztéria szó
a latin hystericus szóból ered,

jelentése "méhbeli",

mert úgy gondolták,

ezt az állapotot
a méh működési zavara okozta.

Ezért a hisztériát
hiszterektómiával kezelték.

Mai napig így nevezik a méheltávolítást.

Ezen a ponton úgy döntöttem,

újragondolom a megszállottságomat.

Mert most már nemcsak
a rajongólányok érdekelnek,

hanem az is, ahogyan
az egész világ beszél róluk,

és az, ahogy a fiatal nők
lelkesedésére tekintenek.

Mert érdekel,

hogy ha a lányok olyan világban nőnek fel,

ahol egyszerűen az "őrült", "pszichopata"
és "hisztérikus" szavakkal

minősítik a női lelkesedést,

az milyen hatással lesz arra,
ahogy ezek a lányok tekintenek magukra?

Ha a lányok úgy nőnek fel,
hogy a világ azt sugallja nekik,

hogy ők természetüknél fogva
őrültebbek, mint a fiúk,

az nem olyan, mintha azt mondanánk nekik,

hogy születésüktől fogva kevésbé képesek

az észszerű viselkedésre, az érvelésre,

és méltatlanok a fiútestvéreiket
megillető intellektuális elismerésre?

Ezen felül pedig a női sikítás
megszállottjává váltam.

Nem perverz értelemben.

Azokról a visításokról
és vijjogásokról beszélek,

amiket a koncerteken hallatnak.

Tudni akarom,
egyesek miért rándulnak össze

már a puszta említésüktől is,

mintha már a gondolat is
fájdalmat okozna.

Ezek után találkoztam Amy Hume-mal.

Amy hangtanár.

Odavagyok érte!

Azt mondta,

a 11 és 13 év közötti lányok
hangjának tanulmányozása

az egyik legérdekesebb dolog.

Hogy miért?

Mert Carol Gilligan kutatása szerint

ebben a korban kezdik a lányok

a hangjukkal való kísérletezést.

Például több levegőt eresztenek ki,
hogy felnőttesebb legyen a hangjuk,

vagy rekedtesen beszélnek,
hogy közömbösebbnek tűnjenek.

(Nevetés)

Azt mondjátok meg, mit gondoltok,

a kutatás szerint mikor kezdenek a fiúk
a hangjukkal játszadozni?

Én 18-ra tippeltem,

mert a fiúk később érnek, nem?

Rosszul tippeltem.

A helyes válasz: négyéves korban.

Mert a fiúk akkor tanulják meg,
hogy ne sírjanak és nyavalyogjanak.

Mert azok nem férfias hangok.

És ekkor jöttem rá,

hogy a rajongólányok visítása
amolyan szupererő.

(Nevetés)

Mert ez az öröm és az ünneplés

bátor és őszinte kifejezése,

egy olyan hang,

amiről nem feledkeztek meg.

Szerintem a rajongólányoknak
van még egy szupererejük,

mert képesek még valamire,

amire a legtöbb felnőtt ismerősöm nem.

A rajongólányok tudják, hogy kell feltétel
és félelem nélkül szeretni.

Többévnyi kutatómunka után

arra az elhatározásra jutottam,

hogy írok a rajongólányokról valamit,
ami ünnepli és igazolja őket.

Ezért készítettem egy zenés
thriller-vígjáték színdarabot,

ami olyan, mint egy templomi
Beyoncé koncert technóval megspékelve.

A "Rajongólányok" címet adtam neki,

és olyanra terveztem,
mint egy trójai falovat.

Olyan, mintha gúnyt űzne a lányokból,

és így lopja be őket a közönség szívébe.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)

A darabban ...

Köszi.

A darabban az egyik lány azt énekli:

"Miért takargassam az érzéseim?

Mert idegesítenek téged?

Vagy mert a fiúk nem így tesznek?"

És a rajongólányok volt kritikusaként

szeretném, ha ezen mind elgondolkodnátok.

Miért kéne visszafogniuk magukat?

Mert őrültek?

Vagy mert az "ésszerű" definícióját
arra alapozzuk,

hogy mi elfogadható a férfiak számára?

Mi lenne, ha újraértékelnénk

az izgalomtól sikítozó
fiatal nőkkel szembeni előítéleteinket?

Mi lenne, ha úgy döntenénk,

hogy más jelzőkkel illetjük ezt az örömöt,

és nem hagynánk, hogy olyan szavakkal
degradáljunk lányokat,

amelyek lekicsinylik
az intelligenciájukat,

az érdeklődésüket és a képességeiket?

Mert a kutatásaim szerint

képesek két óra leforgása alatt
szentélyt emelni Harry Styles hányásának

egy autópálya szélén.

(Nevetés)

Ehhez kiemelkedő logisztikai
és kommunikációs készségekre van szükség.

(Nevetés)

Ha ez nem hozzáértés,
akkor nem tudom, mi az.

(Taps)

Szerintem ahelyett, hogy elítéljük őket,
inkább tanulhatnánk tőlük.

Holnap mind meghalhatunk,

szóval miért ne szeressünk,
amíg még élünk és lélegzünk?

És akkor most szeretném,

ha kipróbálnátok velem valamit.

Felállnátok?

Ha tudtok, álljatok fel!

Akkor most a következőt fogjuk tenni:

Elszámolok háromig,

és mire háromhoz érek,

szeretném, ha megmutatnátok

a legjobb rajongólány-sikításotokat.

(Nevetés)

Rendben?

Azért kérlek erre benneteket,

mert ha mind a kb. ötezren
tényleg mindent beleadtok,

lehetőségünk lesz
ezt a bizonyos hangot hallani,

és rájönni, hogy ez nem egy őrült hang.

Ez egy reményteli hang.

Készen álltok?

Mondom, készen álltok?

(Közönség) Igen!

Jól van. Én csalni fogok,
és nem fogok mindent beleadni,

mert így mikrofonnal együtt
nem lenne kellemes.

De így mindenkinek
110 százalékot kell beleadnia.

Készen álltok? Mély levegő!

Gondoljatok valakire, akit szerettek,

egy, két, há'!

(A közönség sikít)

(Nevetés) (Taps)

Fantasztikusan hangzottatok,

és pont annyira épelméjűnek,
intelligensnek

és méltóságteljesnek,

mint amikor beléptetek ide.

(Nevetés)

Köszönöm.

(Taps)