A kényszerbetegséggel kapcsolatos tévhitek eloszlatása

Általános tévhit, hogy ha valaki szereti gondosan elrendezni a dolgait, tisztán tartani a kezét, vagy a hétvégéjét a legapróbb részletekig megtervezni, akkor OCD-je van. Valójában az OCD (obszesszív-kompulzív zavar), vagyis a kényszerbetegség egy komoly pszichés probléma, melyet a társadalom és a mentálhigiénés szakemberek is gyakran félreértelmeznek. Natascha M. Santos eloszlatja az OCD körüli tévhiteket.
Rendezte: Zedem Media
Narrátor: Addison Anderson

Általános tévhit,

hogy ha valaki szereti
gondosan elrendezni a dolgait,

tisztán tartani a kezét,

vagy a hétvégéjét a legapróbb
részletekig megtervezni,

akkor OCD-je van.

Valójában az OCD, az obszesszív-kompulzív
zavar, vagyis a kényszerbetegség

komoly pszichés probléma,

melyet a társadalom
és a mentálhigiénés szakemberek is

gyakran félreértelmeznek.

Először is oszlassunk el pár tévhitet.

Első tévhit: az ismétlődő vagy rituális
viselkedés egyenlő az OCD-vel.

Ahogy az elnevezés is sugallja,

az obszesszív-kompulzív
zavarnak két aspektusa van:

tolakodó gondolatok, képek és késztetések,
más néven kényszergondolatok,

és kényszercselekvések,
melyeket az érintett azért végez,

hogy enyhítse a szorongást,
melyet a kényszergondolatok okoznak.

Az OCD-hez gyakran kapcsolt cselekvések,

mint például a túlzott kézmosás
vagy a többszöri ellenőrzés,

obsszeszív vagy kompulzív
hajlam jelei lehetnek,

mely sokunkra jellemző időnként.

De maga a betegség jóval ritkább,
és elég gyötrelmes lehet.

Az érintettek kevéssé vagy egyáltalán nem
tudják befolyásolni a kényszergondolatokat

és kényszercselekvéseket,

melyek sokszor időigényesek,

kihatnak a munkavégzésre,
az iskolai és szociális életre,

és jelentős szorongást okoznak.

Ezek a diagnosztikai kritériumok
különböztetik meg

az OCD-ben szenvedőket azoktól,
akik az átlagnál pedánsabbak,

vagy jobban adnak a higiéniára.

Második tévhit: az OCD fő tünete
a túlzott kézmosás.

Bár a köztudatban legtöbbször a kézmosás
képe jelenik meg az OCD kapcsán,

a kényszergondolatok és -cselekvések
sokféle formát ölthetnek.

A kényszergondolat lehet
fertőzéstől és betegségtől való félelem,

aggodalom amiatt, hogy ártunk másoknak,
vagy egyéb megszállottság

számokkal, mintákkal, erkölccsel
vagy szexuális identitással kapcsolatban.

A kényszercselekvés pedig a túlzott
tisztogatástól és újraellenőrzéstől

a tárgyak kényes elrendezéséig

vagy előre meghatározott mintázatban
megtett sétákig terjedhet.

Harmadik tévhit:

az OCD-vel élők nem tudják,
hogy irracionálisan cselekednek.

A legtöbb OCD-ben szenvedő
valójában nagyon is jól látja

a kényszergondolatai
és kényszercselekvései közti kapcsolatot.

Azért is olyan kellemetlen az OCD,

mert nem képesek elkerülni ezeket
a gondolatokat és cselekvéseket

annak ellenére,
hogy tudják, irracionálisak.

Az OCD-ben szenvedők arról számolnak be,

hogy megőrülnek az irracionális
gondolatok miatti szorongástól,

és nehezen tudják irányítani,
hogyan reagálnak rájuk.

Szóval mi okozza pontosan az OCD-t?

A kiábrándító válasz az,
hogy nem igazán tudjuk.

Viszont van pár fontos támpont.

Az OCD neurobiológiai betegség.

Vagyis a kutatások szerint
az OCD-ben szenvedők agya

valójában egy bizonyos fajta
működésre van beprogramozva.

A kutatások szerint
az agy három területe érintett,

melyek különféle módon részt vesznek
a szociális viselkedésben,

az összetett tervezésben,
az akaratlagos mozgásban

és az érzelmi és motivációs válaszadásban.

A kirakós másik darabja,

hogy az OCD alacsony
szerotoninszinttel jár:

ez a neurotranszmitter segíti az agyi
struktúrák közötti kommunikációt,

és segít szabályozni
olyan fontos folyamatokat,

mint pl. a kedv, az agresszió,
az önszabályozás,

az alvás, az étvágy,
a testhőmérséklet és a fájdalom.

De vajon a szerotoninszint és ezen
agyi területek aktivitása az OCD forrása,

vagy ezek csak a betegség
ismeretlen okának tünetei?

Valószínű nem fogjuk megtudni,

míg meg nem értjük jobban az agyat.

A jó hír, hogy léteznek
hatásos kezelések az OCD-re,

például olyan gyógyszerek, melyek
azzal növelik az agy szerotoninszintjét,

hogy meggátolják az agysejtek
szerotonin-visszavételét,

viselkedésterápiák, melyek fokozatosan
csökkentik a betegek szorongását,

és néhány esetben az elektrosokk-terápia

vagy a műtét, ha az OCD
nem reagál más kezelésre.

Gyötrelmes lehet tudni,
hogy az agyunk becsap,

miközben nem tudunk
nem engedelmeskedni parancsainak.

De a tudás és a megértés erőt ad,
hogy segítséget kérjünk,

és a jövő agykutatói

végül megadhatják a keresett válaszokat.