A poszméhektől a mikromúzeumok hálózatáig

Időnként a kis dolgok nagy hatást képesek kiváltani. Amanda Schochet ökológus megfigyelte, hogyan képesek a méhek városi környezetben kis zöldterületek között navigálva életben maradni. Ez adta az ötletet a MICRO-hoz, a bankautomata-méretű tudományos múzeumokból álló hálózat kialakításához. Az előadásból megtudhatjuk, hogyan telepítették e parányi múzeumokat könyvtárakba, közösségi központokba, forgalmas városi terekbe és más egyéb helyekre, széles tömegekhez eljuttatva a tudomány érdekességeit.

Ha öt évvel ezelőtt azt mondják nekem,

hogy az egyénekben rejlő erő
változtatási képességéről

fogok előadást tartani,

beleborzongtam volna.

Nagy, globális rendszerek
kutatásával foglalkoztam.

A NASA-nál műholdas adatok alapján
kutattam világszintű összefüggéseket.

Az űrből rengeteg minden látható.

Például hogy minden ökoszisztémát

minden irányból veszély fenyeget,

és hogy mekkorák a különbségek
levegő- és vízbiztonság tekintetében.

Ilyen dolgok foglalkoztattak éjjel-nappal.

A munkán kívül is
ezt a madártávlati nézetet alkalmaztam

az olyan nagy társadalmi rendszerek,

mint az oktatás, média
és egészségügy megértésére,

és azt láttam,
hogy ezek ugyanúgy küszködnek.

Úgy éreztem, a világ belekerült
egy önmagát erősítő folyamat csapdájába,

mely örvényhez hasonlóan
a megsemmisülés felé húzza.

Ez ellen természetesen
tenni akartam valamit,

de aprónak és erőtlennek éreztem magam.

Elkezdtem kicsit másként
közelíteni a témához:

a makroszinttől
a mikrokörnyezet felé fordultam.

Kezdtem a poszméhekkel.

Műholdképeket használtam,
és terepkutatást végeztem

e fantasztikus beporzó rovarok
tanulmányozására, hogy kiderítsem,

hogyan küzdenek meg
saját környezeti válságukkal

Dél-Kaliforniában.

Madártávlatból 22 sávos autópályákat,

végtelen kiterjedésű kertvárosokat,

és a sivatagi kertek táplálására
kitermelt víz miatt

kiszáradt folyómedreket láttam.

Hátborzongató volt.

Odalent viszont voltak parányi,

bizakodásra okot adó jelek,

ezek az apró kis szigetek,

ún. "szórványélőhelyek".

Ha a megfelelő növények élnének
a TESCO-parkolók körül,

és ha a környező területeken,

az emberek kertjeiben
őshonos növények lennének,

ha a mély kanyonokban,
ahova nem érnek el a kertvárosok,

fűfélék helyett őshonos növényzet élne,

akkor e köztes területek együttesen

szórványélőhelyek hálózatát alkotnák.

E hálózat révén a méhek keresztül
tudnának jutni a betonrengetegen,

táplálékul használva és egyúttal
beporozva e növényeket.

És ezek, a méhekkel kölcsönös
függésben élő növények létfontosságúak.

Ezek kötik meg a talajt
a meredek domboldalakon.

Ezek szolgálnak táplálékul és otthonul
ezernyi fantasztikus állatfajnak,

és, nem utolsó sorban, segítenek
a pusztító bozóttüzek megfékezésében,

megelőzve a sajnos mindannyiunk
számára ismerős,

és a gonosz lángokat tápláló
invazív fűfélék terjedését.

Ez létfontosságú
és szorosan összefüggő rendszer,

és néhányan már felismerték,
hogy mi is a részei vagyunk,

és elkezdtek szórványélőhelyek
kertészeiként tevékenykedni.

Honos növényeket ültettek udvarukba,

sőt, már a céges parkokra

és a közparkokra is kezdik
kiterjeszteni tevékenységüket.

Kutatásomban ténylegesen látom
azt az eredményt,

amit akár egyetlen szenvedélyes
kertész el tud érni.

Ha pedig sokan vannak egy területen,

akkor az általuk fenntartott élőhelyek
összeadódnak egy ellenálló rendszerré.

Nem, távolról sem
egy tökéletes rendszerré,

de legalábbis egy olyanná,
amit nem fenyeget folyton a veszély,

hogy összeomlik a civilizációs hatások
vagy aszályok miatt.

Tehát e szemüvegen keresztül
vizsgáltam a világot,

amikor egy brooklyni kórház
várójában találtam magam

partneremmel, Charlesszal.

Egy csapat fiatal közelében ültünk,

akik székükbe roskadva,

látványosan unatkoztak

és telefonjukat nyomkodták folyamatosan.

Egy olyan környéken,

ahol a városban a legalacsonyabb
a középiskolát végzettek aránya,

hirtelen úgy éreztem,
ez a váróterem csak arra vár,

szórványélőhellyé alakuljon.

Egy kutatás keretében megnéztük,

mivel tudnánk hozzájárulni

az ilyen helyek felfejlesztéséhez.

A múzeumokra esett a választásunk.

A múzeumok az ismeretterjesztés
legmegbízhatóbb forrásai:

megelőzik a médiát
és az állami csatornákat,

de elsősorban a gazdagabb
környékeken találhatók meg.

New Yorkban 85 van belőlük Manhattanben,

Bronxban nyolc,

bár e két kerület lakossága közel azonos.

A drága belépőjegyek miatt
sokan nem juthatnak be a múzeumokba

akkor sem, ha az a közelükben van.

Ezek az apró igazságtalanságok
aztán összeadódnak,

és kirívó egyenlőtlenségeket okoznak

a tudás és politikai jogok terén.

A teljes Egyesült Államokat tekintve,

a múzeumlátogatók mintegy 90%-a fehér,

és még a Smithsonian ingyenesen
látogatható múzeumaiban is

a felnőtt látogatók fele diplomás,

pedig ez az arány az összlakosságot
tekintve mindössze 10%.

Nyilvánvalóvá vált számunkra,

hogy bár a múzeumok oktatási
és közösségi szempontból igen fontosak,

nem érhetők el mindenki számára.

Ezt számos múzeum felismerte,
és elkezdtek tenni ellene,

de a szervezeti-szerkezeti akadályok
nehezítik az előrehaladást.

Ezért elkezdtük kialakítani

múzeumok szórványélőhely-hálózatát.

Egy adományként kapott konténerben

barátaink önkéntes segítségével

és a világ tucatnyi

nagylelkű tudósának támogatásával

elkészítettük az első prototípust:

a Puhatestűek Legkisebb Múzeumát.

(Nevetés)

A puhatestűek azok a csápos,
nyálkás, alakváltoztatós lények,

mint az osztrigák, polipok,
óriás tintahalak,

melyekről - esküszöm -
a filmeken látható

földönkívüli szörnyeket mintázták.

Nyálkás, sci-fibe illő kinézetük

igazán vicces tárlatvezetővé
teszi őket egy biológiai múzeum számára,

és sok mindent taníthatnak
nekünk a rendszerekről,

melyeknek mindannyian részei vagyunk.

Az 1500-as évek óta feljegyzett
összes fajkihalás

több mint 40%-ának barátaink,
a puhatestűek voltak áldozatai.

Városszerte teszteltük múzeumunkat,

hogy lássuk, felkelti-e
különféle látogatók érdeklődését,

és azt láttuk, hogy igen!

Az emberek örömmel jöttek,
hogy tanuljanak.

Építettünk hát egy kis flottát
tudományos múzeumokból,

melyek kellően kicsik ahhoz,
hogy beférjenek meglévő terekbe,

és információban kellően gazdagok ahhoz,
hogy elég ütősek legyenek.

Moduláris rendszerüknek köszönhetően
könnyen terjeszthetők,

és mindenkihez eljuttathatók.

Megkerestünk könyvtárakat,

közösségi házakat,
forgalmas városi központokat

és kórházakat,

hogy kihasználatlan tereiket

a közösségi tanulás
szórványélőhelyeivé alakíthassuk.

Múzeumflottánknak stílszerűen
a "MICRO" nevet adtuk.

Kis méretük ellenére
ezek a szórványélőhelyek

képesek átadni a lényeget.

Odavonzzák az embereket,
akik aztán együtt,

egymástól tanulva élhetik át
a felfedezés élményét.

A flotta mindenfelé szétszórt tagjaival

sikerült rengeteg embert bevonnunk

a tudományról szóló beszélgetésekbe.

Dél-Bronx egyik kórházával szövetkezve

mi lettünk Bronx első és egyetlen
tudományos múzeuma.

Igen, ez tényleg fura. (Nevet)

(Nevetés)

Aztán igen hamar

elkezdtek gyermekes családok jönni,

aztán iskolák tanulmányi
kirándulásokat szerveztek

a kórház előcsarnokában lévő
parányi kis múzeumhoz.

(Nevetés)

Aztán a múzeum olyan népszerű lett,

hogy elkezdtünk diákokat fölvenni
múzeumi munkatársnak,

akik vezetéseket és foglalkozásokat
szerveznek a tehetséges gyerekeknek.

A tudás minden kis lángja,
amit fel tudtunk lobbantani,

minden elsajátított ismeret,

a múzeumban kötődött minden barátság,

és minden gyermek, aki iskola után
értelmes és hasznos munkát talál,

mind-mind egy erősebb rendszer
kialakulását szolgálja.

Ma már e MICRO-szemlélet
határozza meg az életemet.

Azt keresem, hogyan lehetséges
sok mikroszintű dolog együttesével

látható léptékben is

igazi változást elérni.

És a helyzet az, hogy rengeteg
igazán jó dologgal találkozom.

Számtalan szórványélőhelyet
tartanak fenn tehetséges, szenvedélyes,

stratégiai szemléletű egyének csoportjai,

olyan célok érdekében,
mint az élelemhez jutás,

a foglalkoztatás, egészségügy, lakhatás,

politikai jogok, oktatás
és egészséges környezet.

Szépen egymás után, közösen

be tudjuk tölteni a hézagokat,

megerősítve a rendszert,
melynek mindannyian részei vagyunk.

Persze a nagy intézményeken is
dolgoznunk kell,

de az túlontúl lassú,

miközben a változások körülöttünk
rendkívül gyorsak.

Ez korunk meghatározó jellemzője.

Meglehet, hogy akcióink néha

csak tüneti kezelést jelentenek,
amíg az igazi gyógyítók megérkeznek.

De nélkülünk mire jutnának?

Még mindig félek a világtól?

Igen. (Nevet)

Ezért mesélek önöknek.

A világnak rengeteg
szórványélőhelyre van szüksége.

Ha tehát túlterheltnek
és erőtlennek érzik magukat,

próbálják meg kicsiben elkezdeni,

és lássuk, mire jutnak!

Első lépés: válasszanak egy részterületet.

Ez nem egyetlen hatalmas rendszer,

ami megállíthatatlanul halad
a megsemmisülés felé.

Számos, egymással átlapoló
rendszerünk van,

és ezek kölcsönhatásaitól függ minden.

Második lépés: keressék meg
az erőforráshiányos részeket,

mert azoknál érhetik el
a legnagyobb hatást.

Az elején végezzenek némi kutatást,
hogy lássák, hogyan viszonyulnak ötleteik

a már létező rendszerekhez.

Harmadik lépés: kutassák fel
a többi szórványélőhelyet.

Találják ki, hogyan tudnák
egymást kölcsönösen segíteni,

mert a hálózatot közösen építjük.

Negyedik lépés: alakítsák át
saját élőhelyüket.

Lehet, hogy nem tudnak egyszerre
több élőhelyet átalakítani,

de lehet egy csomó apró,
értelmes és távlati dolog,

amit ki-ki meg tud tenni.

És mivel sokan vagyunk,

ezek szépen összeadódnak.

Köszönöm!

(Taps)