Utazás a veszteség és a gyász birodalmában

Keményen őszinte, ironikusan humoros és széles körben olvasott gondolatok a halálról: "Lehet, hogy hozzá akarsz menni a férjemhez," az elhunyt szerző és filmes Amy Krouse Rosenthal nyilvánosan felhatalmazta férjét, Jasont, hogy továbblépjen, és újra boldog legyen. Egy évvel Amy halála után Jason ragyogó felismeréseket oszt meg velünk a veszteségfeldolgozás gyakran kínzó folyamatáról – ugyanakkor csendes bölcsességet is tanulhat tőle bárki, aki átél olyan gyászt, ami teljesen megváltoztatja az életét.

Három szó világít rá,
miért vagyok most itt.

"Amy Krouse Rosenthal."

Amy élete utolsó szakaszát

hospice-gondozásban töltötte otthon,
és morfiumon élt.

2017. március harmadikán
a New York Times közölte egy cikkét,

a Modern szerelem rovatban.

Több mint ötmillióan olvasták
a világ minden táján.

Gyötrelmesen szomorú írás volt,

kicsit gunyorosan vicces,

és brutálisan őszinte.

Bár kétségtelenül közös életünkről szólt,

én álltam a középpontjában.

A címe az volt: "Lehet, hogy
hozzá akarsz menni a férjemhez."

Leleményes ötlet volt,
személyes reklám nekem.

Amy szó szerint űrt hagyott maga után,

azért, hogy betölthessem
egy új szerelmi történettel.

Életem felében ő volt a feleségem.

Társam volt három, ma már felnőtt,
csodálatos gyermekünk felnevelésében,

és tényleg ő volt a csajom, értik?

Annyi sok közös volt bennünk.

Ugyanazt a művészetet szerettük,

ugyanazokat a dokumentumfilmeket,
ugyanazt a zenét.

A zene hatalmas szerepet játszott
közös életünkben.

Közös volt az értékrendünk.

Szerelmesek voltunk,

és szerelmünk egyre erősödött
élete utolsó napjáig.

Amy termékeny író volt.

Két formabontó emlékiratán kívül

több mint harminc gyerekkönyve jelent meg.

Halála után adták ki azt a könyvet,
amit lányunkkal, Parissal együtt írt:

a Dear girlt [Kedves lány].

Ez felkerült a New York Times
bestseller-listájának első helyére.

"Picike filmesnek" tartotta magát.

154 cm magas volt, vagyis alig 5 láb
– a filmjei ennél is rövidebbek voltak.

(Nevetés)

Filmjeiben megnyilvánul az a képessége,
ahogy össze tudta gyűjteni az embereket.

Félelmetes előadó is volt,

mindenféle korú gyerekekkel
és felnőttekkel beszélgetett

a világ minden táján.

Gyásztörténetem csak annyiban más,
hogy nyilvánosság elé tárom.

Gyászfeldolgozásom ugyanakkor
nem egyedül az én történetem.

Amy felhatalmazott rá, hogy továbblépjek,
és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.

Alig több mint egy éve élem új életemet,

megtanultam pár dolgot.

Azért jöttem ma ide,
hogy meséljek önöknek

gyászom folyamatának egy részéről.

De mielőtt belekezdenék,
úgy gondolom, fontos lenne

pár szót szólni az élet végéről,

mert ez meghatározza,
hogyan formálódtam azóta érzelmileg.

A halál tabutéma, igaz?

Amy 2017. január 9-én evett utoljára.

Szilárd étel nélkül valahogy

még két hónapig élt.

Orvosai azt mondták:
vagy otthon, vagy kórházban

intézzünk hospice-ellátást.

Azt nem mondták, hogy Amy
testsúlya felére fog zsugorodni,

hogy soha többé nem fekhet
a férje mellé,

és hogy hamarosan maratoni futásnak
érzi a hálószobáig megtett pár métert.

Az otthoni hospice gyönyörű
környezetet nyújt a meghaláshoz.

Annyira jó, hogy nem zúgnak
körülöttünk gépek,

nincs ki-bekapcsolgatás egyfolytában,

nem zaklat senki a kötelező
gyógyszeradagolásokkal,

otthon, családi körben lehet meghalni.

Mindent megtettünk, hogy igazán
tartalmas legyen az a néhány hét.

Gyakran beszéltünk a halálról.

Persze mindenki tudja,
hogy egyszer vele is megtörténik,

de felszabadító érzés volt,
hogy nyíltan beszélhettünk róla.

Beszélgettünk például a nevelésről is.

Megkérdeztem Amyt, hogyan lehetnék
a legjobb szülő, ha ő már nem lesz velünk.

Beszélgetéseink során megerősítette,
mennyire bízik bennem,

hangsúlyozta, milyen jó a kapcsolatom
mindegyik gyerekünkkel,

és hogy képes leszek rá.

Tudom, nagyon sokszor előfordul majd,

hogy arra fogok vágyni:
bárcsak együtt dönthetnénk.

Mindig annyira szinkronban voltunk.

Hadd legyek olyan vakmerő,
hogy azt javaslom önöknek:

folytassák le ezeket a beszélgetéseket

addig, amíg egészségesek.

Ne várjanak, kérem.

Hospice-tapasztalataink részeként
látogatói csoportokat szerveztünk.

Amy annyira hősiesen fogadta őket,
akkor is, mikor már egyre rosszabbul volt.

Rendeztünk egy Krouse-estet

a szüleivel és három testvérével.

Aztán jöttek a barátok és a rokonok.

Mindenki csodás történeteket
mesélt Amyről és kettőnkről.

Amy mérhetetlen hatást tett
hűséges barátaira.

De a házi hospice nem igazán szép
a túlélő családtagoknak.

Szeretnék önökkel megosztani
egy kis személyes emléket,

hadd mondjam el, hogy máig kísért
az utolsó hetek emléke.

Emlékszem, ahogy mentünk
a fürdőszobába,

ahogy támogattam Amyt
lépésről lépésre.

Olyan erősnek éreztem magam.

Nem vagyok valami nagydarab fickó,

de Amy törékeny teste mellett erősnek tűnt
a karom, és annak is éreztem.

És az a test az otthonunkban omlott össze.

Tavaly március 13-án

az ágyunkban halt meg a feleségem,
petefészekrákban.

Levittem élettelen testét

a lépcsőn,

végig az ebédlőn,

végig a nappalin,

ott várta őt egy hordágy,

hogy elvihessék a krematóriumba.

Azt a képet soha nem fogom elfelejteni.

Ha ismernek bárkit, aki már
megtapasztalta a hospice-t,

az tudja, miről beszélek.

Mondjuk, meghallgatták
ezt a Jason nevű fickót,

aki elmondja, milyen nehéz
ilyen emlékekkel együtt élni,

és meghallgatnak másokat is,
ha akarnak erről beszélni.

Lehet, hogy nem akarnak,

de jó érzés kapcsolatot teremteni azokkal,
akikben ugyanilyen emlékek élnek.

Tudom, hihetetlennek hangzik,
de ezt soha senki nem kérdezte meg tőlem.

Amy esszéje miatt nyilvánosan kellett
átélnem a gyászt.

Sok olvasó felkeresett engem, és gyönyörű
szavakkal fejezték ki gondolataikat.

Amy hatása mélyebb és gazdagabb lett,

mint azt mi és a családja gondoltuk volna.

Kaptam olyan olvasói leveleket,
amik humorral segítettek

intenzív gyászmunkámban,

mint például az alábbi,
amit egy hölgytől kaptam,

aki a cikk elolvasása után kijelentette:

"Magához megyek, amint készen áll, –

(Nevetés)

feltéve, hogy abbahagyja az ivást.

Más feltételem nincs.

Ígérem, túlélem önt.

Köszönettel."

Tény, hogy szeretem a jó tequilát,
de az iváshoz igazán semmi közöm.

Mégis hogyan mondhatnék nemet
egy ilyen ajánlatra?

(Nevetés)

Könnyekkel a szememben nevettem,
egy családi barátunk sorait olvasva:

"Emlékszem a sabbat vacsorákra nálatok:

ahogy Amy tanította,
hogyan készítsünk csipetkét.

Egyedül Amy szerint kreatív móka
a csipetkegyúrás."

(Nevetés)

Alig néhány hónappal Amy halála után,
július 27-én apám is meghalt

a Parkinson-kórral vívott

több évtizedes küzdelem
komplikációinak következtében.

Muszáj megkérdeznem:
Mennyi terhet bír el az ember?

Mi tesz képessé minket arra,
hogy ezt a megrázó veszteséget kibírjuk,

és tovább tudjunk élni?

Ez valami próbatétel volt?

Miért a családom,
miért az elbűvölő gyermekeim?

Sajnos, azt kell mondanom:
a válaszkeresés élethosszig tartó feladat,

de az ad erőt a folytatáshoz,

hogy Amy kifejezetten és nyilvánosan
úgy rendelkezett,

hogy folytatnom kell.

Egész évben ezt tettem.

Igyekeztem kimozdulni,
kerestem az örömet és szépséget,

hisz tudom, ez élet ezeket is nyújtja.

De az az igazság,

hogy a családi összejöveteleket,

esküvőket és az Amynek
szervezett megemlékezéseket,

bármilyen szeretetteljesek is voltak,

rettenetesen nehéz volt kibírni.

Mondják, hogy milyen nagyszerű vagyok.

"Hogy tudtad úgy tartani magad
azokban a nehéz időkben?"

"Olyan méltóságteljesen teszed!"

Mondjam, mi az igazság?

Sokszor igenis szomorú vagyok.

Gyakran érzem úgy,
hogy minden összezavarodik,

és tudom, hogy ugyanígy
éreznek más özvegyek is,

a túlélő gyerekek, szülők

és minden családtag.

A japán zenben van egy kifejezés,
a sódzsi.

úgy fordíthatjuk: "élet és halál."

Nem különül el az élet a haláltól,

csak egy vékony szál köti össze őket.

Egyformán szembe kell néznünk

az élet örömteli, gyönyörű,
eleven részével és a halállal,

mindazzal, amitől meg akarunk szabadulni.

Az új életemben, amibe kerültem,

igyekszem teljes mértékben azonosulni
ezzel az alapelvvel gyászom során.

Habár az Amy halála utáni első hónapokban

biztos voltam benne, hogy kétségbeesésem
soha nem fog elmúlni,

hogy teljesen fel fog emészteni.

Szerencsémre nemsokára
kaptam pár ígéretes jó tanácsot.

Sokan felkerestek

az özvegyek klubja tagjai közül.

Egyik barátnőm, aki szintén
elvesztette a párját, azt hajtogatta:

"Jason, rá fogsz találni az örömre."

Fogalmam sem volt, miről beszél.

Hogy lenne ez lehetséges?

De mivel Amy nagy nyilvánosság előtt
felhatalmazott arra is,

hogy rátaláljak a boldogságra,

ma már időnként tudok örülni is.

Egyszer áttáncoltunk egy éjszakát
egy LCD Soundsystem-koncerten.

Pasis utazásra mentünk a bátyámmal,
a legjobb barátommal

vagy főiskolai haverommal,
és remek fickókkal ismerkedtünk össze.

Egyszer egy hideg napon észrevettem,
hogy odasüt a nap a teraszra,

kimentem és lefeküdtem,

jóleső meleg járta át a testemet.

Három elbűvölő gyermekem is
annyi sok örömet okoz.

Ott volt a fiam, Justin,

átküldött egy képet magáról,
egy idősebb úriemberrel pózolt,

akinek vastag, izmos volt a karja,
annyit írt: "Épp összefutottam Popey-jel",

fülig ért a szája.

(Nevetés)

Aztán az öccse, Miles,
amikor már diplomásan

az első munkanapján ment a vonathoz,

megtorpant, visszanézett rám,
és azt kérdezte:

"Mit felejtek el?"

Sietve megnyugtattam őt:
"Tökéletesen készen állsz. Nyugi!"

És a lányom, Paris,

együtt sétáltunk át
a londoni Battersea parkon,

a lehullott levelek kupacokban álltak,

a kora reggeli nap hunyorgó fényében
jógázni mentünk.

Hadd tegyem hozzá:
ott a szépség, csak észre kell venni,

úgy értem: mulandó, vabi-szabi szépség,

de akkor is, mégis szépség.

Egyrészt, mikor észreveszek valami ilyet,
szeretném feltenni a kérdést:

"Amy, láttad? Hallottad ezt?

Túl szép ahhoz, hogy ne oszd meg velem!"

Másrészt ma már

teljesen másképp élem át

ezeket a pillanatokat.

Volt olyan szépség,
amit a zenében találtam meg,

mint az a pillanat a legújabb
Manchester Orchestra albumon,

amikor a "The Alien" című szám

finoman átúszik a "The Sunshine"-ba,

vagy Luke Sital-Singh-től a "Killing Me"
elbűvölő szépsége,

amikor a kórus előadja:

"És megöl engem, hogy nem vagy itt velem.

Boldogan élek, de bűntudat gyötör."

Az élet egyszerű pillanatai is
szépséget kínálnak,

és úgy nézek a világra, ami
egykor Amy DNS-ének része volt,

hogy például a reggeli indulásaimkor

nézem a Michigan-tóban tükröződő napfényt,

vagy megállok, és csak arra figyelek:
hogyan változik a fény

a különböző napszakokban

a házban, amit együtt építettünk;

még egy chicagói vihar után is,
figyeltem, ahogy lerakódik a hó

az egész környéken;

vagy bekukucskálok a lányom szobájába,

miközben basszusgitáron gyakorol.

Szeretném megértetni önökkel,
hogy mennyire szerencsés vagyok.

Csodálatos családom van,
szeretnek és támogatnak.

Gyászom során megvan minden erőforrásom
ahhoz, hogy tovább fejlődjek.

De akár válás,

akár olyan munkahely elvesztése,
ahol keményen dolgoztunk,

vagy ha meghal egy családtagunk,

akár hirtelen, akár lassú,
gyötrelmes haldoklás után,

mindenképp hadd ajánljam önöknek

azt, amit én is kaptam:

egy üres papírlapot.

Mihez kezdenek azzal az ürességgel,
amit akaratlanul megkaptak,

most, hogy elölről kell kezdeni?

Köszönöm.

(Taps)