Mások segítése boldoggá tesz minket – de nem mindegy, hogyan csináljuk

A kutatások azt igazolják, hogy mások segítése boldoggá tesz minket. Azonban Elizabeth Dunn szociálpszichológus a nagylelkűségről és az örömről szóló úttörő kutatásából kiderül: nem mindegy, hogyan segítünk. Megtanulhatjuk, hogyan válthatunk ki nagyobb hatást – és hogyan fokozzuk közben a saját boldogságunkat –, ha jelentősen változtatunk segítésünk módján. "Ne úgy gondoljunk az adakozásra, mint erkölcsi kötelességre; kezdjünk el úgy gondolni rá, mint örömforrásra", mondja Dunn.

Nos, az én munkám elég jó móka:

kitalálni, mi teszi az embereket boldoggá.

Ez annyira mókás, talán egy picit
haszontalannak is tűnhet,

különösen ha olyan
címsorokkal kerülünk szembe,

amelyek elég lehangolóak.

De úgy tűnik, hogy a boldogság
kutatása kulcs lehet

a legdurvább problémákra,
amelyekkel szembesülünk.

Majdnem egy évtizedembe került,
hogy erre rájöjjek.

A karrierem kezdetén

megjelent egy cikkünk a Science-ben,

a következő címmel:
"A másokra költött pénz boldoggá tesz".

Nagyon biztos voltam ebben
a következtetésben,

egy dolgot leszámítva:

ez valahogy rám nem volt igaz.

(Nevetés)

Szinte soha nem adakoztam,

és ha mégis,

nem éreztem azt a melegséget,
amire számítottam.

Szóval elkezdtem azon tűnődni, hogy
talán valami gond van a kutatásommal,

vagy velem.

Az adakozásra adott fakó érzelmi reakcióm
különösen rejtélyes volt,

mivel az utánkövetéses
tanulmányaimból kiderült,

hogy még a legkisebbeknek is örömet okoz,
ha valamit adhatnak másoknak.

Egy kísérlet során a kollégáim,
Kiley Hamlin, Lara Aknin és én

2 év alatti gyerekeket vittünk a laborba.

Hát képzelhetik,

olyasvalamit kellett használnunk,
ami igazán fontos a kisgyerekeknek,

ami nekik aranyat ér:

az Aranyhal kekszet.

(Nevetés)

Odaadtunk egy rakás Aranyhalat
a gyerekeknek,

és lehetőséget kaptak,
hogy megkínálhassák belőle

a Majom nevű bábut.

(Videó) Kutató: Találtam még
falatkákat,

és mindet odaadom neked.

Kisgyerek: Ó, köszönöm.

Kutató: De tudod, már
nem látok több falatkát.

Adsz egyet Majomnak?

Kisgyerek: Igen.
Kutató: Igen?

Kisgyerek: Igen.

Tessék.

Kutató: Hmm, nyami! Mmmm!

Kisgyerek: Elfogyott, mind megette.

Elizabeth Dunn: Nos, kutatóasszisztenseket
tanítottunk be, hogy megnézzék a videókat,

és kódolják a kicsik érzelmi reakcióit.

Persze nem mondtuk el
a feltételezéseinket.

Az adatok kimutatták, hogy a gyerekek
nagyon boldogok voltak,

amikor megkapták a saját
Aranyhal-adagjukat,

de még boldogabbak voltak,

amikor odaajándékozhattak néhányat.

És az adakozás meleg fénye
folytatódik a felnőttkorban is.

Amikor több mint kétszázezer felnőttől
kapott kérdőíveket elemeztünk

szerte a világból,

azt láttuk, hogy a népesség
csaknem egyharmada

arról számolt be, hogy némi pénzt
jótékonyságra fordított a múlt hónapban.

Feltűnő, hogy a világ minden fő
régiójában boldogabbak voltak azok,

akik jótékonykodtak, mint azok, akik nem,

még az anyagi helyzetüket
figyelembe véve is.

És ez az összefüggés
nem volt jelentéktelen.

Úgy tűnt, hogy az adakozás

körülbelül ugyanannyi boldogságot jelent,

mint a kétszeres bevétel.

Ha tehát egy kutató elég szerencsés ahhoz,

hogy rábukkanjon egy olyan vonásra,

ami világszerte jelen van
mind gyerekekben, mind felnőttekben,

az tűnődni kezd:

Lehetséges, hogy ez az
emberi természet része?

Tudjuk, hogy az öröm megerősíti
az adaptív viselkedést,

például az evést vagy a szexet,

amik segítik a fajfenntartást.

És úgy tűnt nekem, hogy az adakozás is
egyike lehet ezeknek a viselkedésmódoknak.

Nagyon izgatottá tett ez az elgondolás,

írtam is róla a New York Timesban.

A cikk egyik olvasója

a könyvelőm volt.

(Nevetés)

Igen.

Az adóbevallás megírása idején
egymással szemben ültünk,

néztem, ahogy lassan kopog a tollával

a nyomtatványom adományozási rovatán

ezzel szinte alig leplezve jelezte,

mennyire elítél.

(Nevetés)

Bár a karrieremet arra építettem,
hogy megmutassam, milyen jó adni,

valójában nem sokat tettem ezért.

Szóval úgy döntöttem, többet fogok adni.

Akkoriban

a szíriai menekültválságról szóló
borzasztó történetek

keringtek mindenfelé.

Nagyon segíteni akartam,

szóval elővettem a bankkártyám.

Tudtam, hogy az adományaim valószínűleg
sokat fognak jelenteni valahol valakinek,

de úgy éreztem, még mindig nem elég

felmenni az adománygyűjtő weboldalra,

és beírni a Visa számomat.

Ekkor hallottam a Group of Five-ról.

A kanadai kormány lehetővé teszi,
hogy bármely öt kanadai polgár

személyesen támogasson
egy-egy menekült családot.

Elég pénzt kell gyűjteni
a család támogatásához

a Kanadában töltött első évük során,

aztán lényegében felülnek egy repülőre,
ami az adományozó városába tart.

Az egyik dolog, ami miatt szerintem
ez a program annyira klassz,

az az, hogy senki nem csinálhatja egyedül.

És egy öttagú csoport helyett

végül egy közösségi
szervezettel társultunk,

egy 25-tagú csoportot alkotva.

Majdnem két év papírmunka
és várakozás után megtudtuk,

hogy a családunk Vancouverbe érkezik,

alig hat héten belül.

Négy fiuk és egy lányuk volt,

szóval sietve kerestünk nekik lakhelyet.

Szerencsénkre találtunk nekik egy házat,

amire azonban ráfért egy kis munka.

Így a barátaim kijöttek
esténként és hétvégente,

festettünk, takarítottunk,
meg bútorokat szereltünk össze.

Amikor eljött a nagy nap,

megtöltöttük a hűtőjüket
tejjel és friss gyümölccsel,

majd a reptérre mentünk,
hogy találkozzunk a családdal.

Kicsit mindenkinek fárasztó volt,

különösen a négyévesnek.

Az édesanyja újra találkozhatott
a nővérével,

aki korábban érkezett Kanadába
ugyanezen a programon keresztül.

Nem látták egymást már 15 éve.

Mikor azt halljuk, hogy több mint
5,6 milló menekült hagyta el Szíriát,

szembesülünk ezzel a tragédiával,

amit az emberi agy
nem igazán képes megérteni.

Ez annyira megfoghatatlan.

Ha korábban megkértek volna minket,
hogy havi 15 órát szánjunk

a menekültválság kisegítésére,

valószínűleg nemet mondtunk volna.

De amint elvittük a családot
az új vancouveri otthonába,

mindannyian ráébredtünk:

meg fogunk tenni minden tőlünk telhetőt,
hogy boldogok legyenek.

Ez a tapasztalat kicsit mélyebben
elgondolkodtatott a kutatásomról.

A laboratóriumban láttuk,

hogy az adakozás örömtelibb volt
a résztvevők számára,

ha igazi kapcsolatban voltak
azokkal, akiknek segítettek,

így tisztán el tudták képzelni,

hogyan tették jobbá az életüket.

Egy kísérlet során például

lehetőséget adtunk a résztvevőknek,
hogy pénzt adományozzanak

az UNICEF-nek vagy a Spread the Netnek.

Szándékosan őket választottuk,

mert partnerek, és az a közös céljuk,

hogy gondoskodjanak
a gyerekek egészségéről.

De úgy gondolom, hogy az UNICEF
olyan nagy szervezet,

hogy kissé nehéz lehet átlátni,

mennyire fontos a mi kis adományunk.

Ezzel szemben a Spread the Net
konkrét ígéretet tesz az adakozóknak:

minden tíz adományozott dollárra

egy-egy szúnyoghálót ajánlanak fel,
ami megvéd egy gyermeket a maláriától.

Azt láttuk, hogy minél több pénzt
adtak az emberek a Spread the Netnek,

annál boldogabbak voltak.

Ezzel szemben a befektetésnek
ez az érzelmi visszatérülése

teljes mértékben hiányzott,
mikor az emberek az UNICEF-nek adakoztak.

Ez tehát azt sugallja, hogy pénzt adni
egy arra érdemes szervezetnek

nem mindig elég.

Látni kell a lelki szemeinkkel,

hogy a pénzünk pontosan hogyan fog
változtatni a helyzeten.

A Group of Give ezt az elképzelést
természetesen teljesen új szintre emeli.

Amikor elvállaltuk ezt a projektet,

arról beszéltünk, mikor érkeznek
meg a menekültek.

Most a családunkként említjük őket.

Nemrég elvittük a gyerekeket korcsolyázni,

és aznap később a hatéves kisfiam,
Oliver megkérdezte:

"Anyu, ki a legidősebb gyerek
a családunkban?"

Azt gondoltam, hogy a rengeteg
unokatestvéréről beszél,

és róluk beszélt,

de a szír családunkról is.

Amióta a családunk megérkezett,

annyi ember és szervezet
ajánlotta fel a segítségét,

biztosítva mindent,

a fogtöméstől a nyári táborokig.

Ezáltal megláttam
a közösségünkben rejlő jóságot.

Egy adománynak köszönhetően

a gyerekek elmehettek egy biciklitáborba,

és igyekeztünk, hogy minden nap ott legyen
valamelyikünk a csoportból,

hogy biztassa őket.

Én épp aznap voltam ott,

amikor le kellett venni a pótkerekeket,

és biztosíthatom önöket, hogy a négyéves
gyereknek nem tetszett az ötlet.

Szóval odamentem, és meséltem neki

a pótkerék nélküli biciklizés
hosszú távú előnyeiről.

(Nevetés)

Aztán eszembe jutott, hogy négyéves,
és alig beszél angolul.

Ezért leegyszerűsítettem két szóra,
amit biztosan ismert:

veszek fagyit.

Ha megpróbálod pótkerék nélkül,
veszek neked fagyit.

Utána ez történt:

(Videó) ED: Igen. Igen!

Gyerek: Megpróbálom.

ED: Istenem! Nézzenek oda!

(Sikítás) Nézzenek oda!
Már egyedül is megy!

(Közönség) (Nevetés)

(Videó) ED: Szép munka!

(Nevetés)

(Taps)

ED: Szóval ezt a fajta segítséget
boldogan végzik az emberek,

de negyven évig

Kanada volt a világon az egyetlen ország,

amelyik megengedte a lakosainak,
hogy menekülteket támogassanak.

Nos – Kanada!

(Nevetés)

Ez nagyszerű!

Már Ausztrália és az Egyesült Királyság is
hasonló programokat indít.

Képzeljék el, mennyire más lehetne
a menekültválság,

ha több ország tenné ezt lehetővé.

Ilyen jelentőségteljes kapcsolatok
kialakítása az egyének között

lehetőséget nyújt arra,
hogy olyan kihívásokat oldjunk meg,

amelyeket nyomasztónak érzünk.

Az egyik ilyen kihívás csak pár
háztömbnyire van innen,

a vancouveri belvárosi szegénynegyedben.

Egyes felmérések szerint ez Kanada
legszegényebb városrésze.

Igazából vitattuk, hogy telepítsünk-e
oda menekültcsaládot,

mivel már eleve olyan sokan
szenvednek ott.

A barátom, Evan elmondta,
hogy mikor gyerek volt,

és a szülei ezen a környéken hajtottak át,

ő mindig elbújt a hátsó ülésen.

De a szülei sosem gondolták volna,

hogy mikor Evan felnő,

megnyitja egy helyi étterem ajtaját,

és háromfogásos vacsorákra
hívja meg ezt a közösséget.

A program, amelyet Evan segített
kidolgozni, a "Temérdek tányér",

és a cél nemcsak az,
hogy ingyen ételt biztosítson,

hanem hogy kapcsolatot teremtsen
olyan emberek között,

akik egyébként egymásra sem néznének.

Egy helyi vállalkozás állja
a vacsora költségeit minden este,

és önkéntesek csapatját küldi ki,
akik segítenek

az étel elkészítésében
és felszolgálásában.

A maradékot ezután kiosztják
az utcán élő embereknek,

és ami a legfontosabb,
elég pénz marad

ezer ingyen ebéd biztosítására
a közösségnek

az ezt követő napokban is.

De a program előnyei
az ételen is túlmutatnak.

Az önkéntesek számára lehetőséget nyújt,
hogy kapcsolatba lépjenek emberekkel,

hogy leüljenek, és meghallgassák
a történeteiket.

E tapasztalat után az egyik önkéntes
megváltoztatta az útvonalát:

ahelyett, hogy elkerülné a környéket,

végigsétál rajta,

mosolyogva és szemkontaktust létesítve,
amint ismerős arcokat lát.

Mindannyian képesek vagyunk arra,
hogy örömöt leljünk az adakozásban.

De ne várjuk el, hogy ez
magától megtörténjen.

Az, hogy pénzt költünk mások segítésére,
még nem feltétlen okoz örömet.

Inkább az számít, hogyan csináljuk.

És ha azt akarjuk,
hogy az emberek többet adjanak,

másképp kell gondolkodnunk
az adakozásról.

Adakozásra való
lehetőségeket kell teremtetünk,

ami képessé tesz minket arra,
hogy megbecsüljük embertársainkat.

Ha bármelyikük is ilyen
szervezetnél dolgozik,

ne tollakkal vagy naptárakkal
jutalmazzák az adakozókat.

(Taps)

Jutalmazzák meg őket a lehetőséggel,

hogy láthassák a nagylelkűségük
speciális hatását,

és hogy kapcsolatba kerülhessenek
azokkal, akiken segítenek.

Úgy szoktunk gondolni az adakozásra,
mintha kötelességünk lenne.

És az is.

De ha így vélekedünk róla,

akkor lemaradunk az emberi lét
egyik legjobb részéről:

arra születtünk, hogy örömünket
leljük mások segítésében.

Ne úgy gondoljunk az adakozásra,
mint erkölcsi kötelességre,

kezdjünk el úgy gondolni rá,
mint örömforrásra.

Köszönöm.

(Taps)