A szocionauta színrelép – avagy miért szónokoljanak az introvertáltak | Dāvis Golds | TEDxRiga

Gyakran halljuk, hogy a szónoklás, azaz a képesség, hogy nagyobb közönségnek adjuk át mondanivalónkat, az extrovertáltak kiváltsága. Csakhogy sokszor az introvertáltak is rendelkeznek olyan ötletekkel és elképzelésekkel, amelyeket meg kell osztaniuk a világgal. Mindannyiunk számára kedvező lenne, ha több introvertált nyilvánítaná ki véleményét, hiszen az ő irányításuk alatt áll a modern társadalom egy fontos része – a technológia. Az alábbi előadás nemcsak arra mutat rá, hogy miért tartsanak nyilvános előadásokat az introvertáltak, de útmutatót nyújt azzal kapcsolatban is, hogyan segíthetnek visszahúzódóbb társaikon az extrovertáltak.

Davis Golds a világ legnagyobb nyilvános előadó szervezete, a Toastmasters International tagja. Jelenleg Európa-bajnok előadó és a Public Relations for the Riga Toastmasters Club alelnöke. Gyermekkora óta az írás és a történetmesélés szerelmese. Tinédzser korában kezdett el szónokolni, hogy a történetein keresztül fejezze ki magát. Bár még manapság is lámpaláz gyötri, bolondul a nyilvános beszédért. Úgy gondolja, hogy Lettország gazdag történetmesélő tradíciói háttérbe szorultak a népdalokkal és táncokkal szemben. Célja, hogy minél több embert ösztönözzön történetei megosztására, ezzel megtörve a csendes és zárkózott népként elkönyvelt lettekkel kapcsolatban kialakult sztereotípiákat.

Az előadás TEDx-rendezvényen hangzott el, TED-konferenciaformátumban, de helyi közösség független szervezésében. Bővebben: https://www.ted.com/tedx

Képzeljenek el egy hihetetlen történetet.

Egy nap valaki kopogtat az ajtón,

és ahogy kinyitják, egy csomó
egyenruhába öltözött hivatalnokot látnak,

akik közlik: önöket választották ki,

hogy képviseljék hazájukat
a következő bevetésen az űrben.

És még mielőtt megszólalhatnának,

begyömöszölik önöket egy autóba,
ami a rakétaindító állomásra tart,

majd egy szűk szkafanderbe
bújtatják, és kilövik az űrbe.

Hogyan éreznék magukat
abban a szűk űrruhában?

Szívesen töltenének el hónapokat
egy elhagyatott űrszondában?

Egyesek csapdában éreznék magukat
ilyen kis helyre bezárva,

mivel nem tudnának
kommunikálni a külvilággal.

Mások viszont teljesen
az ellenkezőjét élnék meg:

biztonságban éreznék magukat,
hiszen így senki nem bánthatná őket.

Az embereknek ezt a csoportját
manapság introvertáltnak hívjuk,

mert sok szempontból
szocionautáknak érzik magukat.

Akárhányszor beszélgetésbe
elegyednek valakivel,

úgy érzik, mintha valami
zord bolygón lennének,

és speciális űrruhát kell viselniük,

hogy így védekezhessenek
a külvilággal szemben.

Ha tényleg felvehetnének
egy igazi űrruhát,

csak hogy ne kelljen senkivel sem
beszélgetniük egy buliban,

akkor ezt tennék.

Sőt, ha választhatnának egy parti
és egy űrutazás között,

az utóbbit választanák.

Jómagam is csendes gyerek voltam,
és nyilván mérnök lett belőlem.

Így van, hölgyeim és uraim,

öt évet töltöttem el az egyetemen,
csak hogy sztereotípiává váljak.

De valahogy időközben megszerettem
a nyilvános beszédet

és a közszereplést is.

Szóval egy tipikus munkanapon
órákig csendben ülök a gép előtt,

majd este a közönséget kell
szórakoztatnom.

És amikor lehull a lepel
a kis titkos életemről,

meglepődnek, és őszintén szólva,
ezt kissé lekezelőnek találom.

Mintha azt mondanák:

"Jé, te néha kidugod az orrod
a kis vackodból,

és megosztod az ott
szövögetett ötleteidet?

Milyen bájos!"

De tudom, hogy nem úgy gondolják,

csak simán meglepőnek tartják,

hogy valaki egyaránt kedveli
az introvertáltakra

és az extrovertáltakra
jellemző tevékenységeket is.

De azt hiszem, itt tévednek:

azt hiszik, hogy a szónoklás
csak az extrovertáltaknak való.

Én vagyok az a tipikus, átlagos,

futószalagon gyártott srác,
maga a megtestesült introverzió.

Én vagyok a fickó, aki elmegy a bulikba,

majd rejtélyes körülmények
között felszívódik.

(Nevetés)

És nem mentegetődzöm azért, aki vagyok;
világéletemben ilyen voltam.

Bár szerettem focizni a haverokkal,

mindig kifogásokat kerestem,
hogy éppen miért nem tudok menni.

"Szia. Igen, bocsi... nem tudok menni,
meghalt a macskám...

Igen, megint."

(Nevetés)

Az a legjobb az egészben,
hogy soha nem is volt macskám.

Inkább otthon maradtam,
összeszedtem az összes játékomat,

és eljátszottam, hogy az ágyam
egy Mars állomás,

és hogyha kiszállok az ágyból,

a Mars mérgező légköre elpusztít.

De aztán jött a középiskola.

Mint általában a kamaszok,
én sem voltam elégedett magammal,

így hát belevágtam valamibe, amiről
azt hittem, a menő extrovertáltaknak való.

Nyilvános fellépésre adtam a fejem.

Az iskolánk előadóestet rendezett,
ahol a kreatívabb diákok

megcsillanthatták művészi képességeiket,
előadhatták dalaikat,

vagy történetet mesélhettek,
akárcsak én.

Emlékszem, mennyire remegtek a lábaim,
ahogy a színpadra léptem.

Emlékszem, hogy a szívem
majd kiugrott a helyéről.

Emlékszem a cipőmre,

mert egész időn át csak azt bámultam.

De amint befejeztem és felnéztem,

a félelmeim ellenére senki sem volt
dühös vagy ellenséges,

csak tapsoltak, én meg arra gondoltam:
nos, nem is volt ez olyan rossz.

És azóta is bolondulok a szereplésért.

Egyetem után csatlakoztam
a Toastmasters Internationalhoz.

Számos előadóversenyen vettem részt,

és én, a csendes introvertált,
még nyertem is néhányat.

De ami a legfontosabb,

nyilvános fellépéseim során

igazán érdekes és intelligens
embereket ismertem meg.

És igen, a legtöbbjük
társaságkedvelő extrovertált,

de azért alkalomadtán

találkozom hozzám hasonló
szocionautákkal is,

akik szintén csendesek,

és bár félnek, mégis kiállnak a színpadra.

De nem ez a jellemző.

Ha egy introvertáltat meghívnak

egy összejövetelre vagy
kapcsolatépítő rendezvényre,

ő többnyire csak lebeg az egyik sarokban.

Én már csak tudom. Én is ezt csinálom.

Ha azonban egy hozzám hasonlóval
találkozom az efféle eseményeken,

erőt veszek magamon, és odamegyek hozzá.

Ilyenkor az űrruhámban imbolyogva
bekapcsolom a rádiómat, és megkérdezem:

"H-helló, mit csinálsz?"

(Nevetés)

Gépies választ szoktam kapni:
"Hát, izé, semmi érdekeset."

(Nevetés)

Nem is gondolnák, mennyi minden
rejtőzik egy ilyen tömör válasz mögött.

Hallottam már néhány igen érdekes
tudományos ötletről,

meg olyan szakmákról, amelyek
létezéséről azelőtt nem is tudtam,

bonyolult fogalmakat értettem meg

olyan embereknek köszönhetően, akik
"nem csinálnak semmi érdekeset".

Gyakran a legszótlanabb embernek
van a legtöbb mondanivalója.

Megannyi nagyszerű introvertált

mesélte el itt a történetét ma is,

de a szívem szakad meg, ha rágondolok,
hogy még mennyien vannak,

akik az irodában, számítógép mellett
vagy a laborjaikban ülnek,

telis-tele sugárzó ötletekkel, amiket
soha nem mondanak el majd senkinek.

Jaj, igen, unalmas prezentációkat
mutatnak be a főnöküknek,

vonakodva vázolják fel
beszámolójukat munkatársaiknak,

de a többség nem fogja hallani
az igazán nagyszerű ötleteiket.

És mi a fenét ér egy ötlet,
ha megtartjuk magunknak?

Introvertált bajtársaim, látlak titeket,

(Nevetés)

...ahogy megnyugodva hátradőltök,

tudván, hogy nem lesz több szünet,
és nem kell senkivel szóba állnotok.

(Nevetés)

Könyörgöm, szólaljatok fel!

Igen, elég ijesztő, és idegesek lesztek,

de ezzel mindenki így van,

még a leginkább extrovertáltak is.

A különbség a következő.

Az extrovertáltak számára ez új érzés,

ellenben mi, introvertáltak,
hazai pályán játszunk,

hisz minden egyes alkalommal
ezt érezzük, amikor beszélgetni kell.

(Nevetés)

Előadást tartani viszont sokkal jobb.

Nézzétek csak:

a legközelebbi ember legalább
tíz méterre van tőlem.

(Nevetés)

Ez már nem is űrruha,
sokkal inkább űrállomás.

(Nevetés)

Sőt, a beszédemet órákig
fogalmazhattam, egyedül.

(Nevetés)

Mindenkihez egyszerre szólhatok,

így senkivel nem kell
külön-külön beszélgetnem.

(Nevetés)

Tizenöt perc –
tizenöt perc, és már kinn is vagyok.

(Nevetés)

Ja, és van itt még valami:
csak tizenöt percig kell beszélnem,

és utána nemhogy leléphetek,
le is kell lépnem!

(Nevetés)

(Taps)

Mintha csak az introvertáltak
találták volna ki a szónoklást!

(Nevetés)

Tudom, kedves extrovertáltak,

látom, ahogy fészkelődtök,
és alig várjátok,

hogy új ismeretségeket köthessetek
a kapcsolatépítő rendezvényeken.

Ne gondoljátok, hogy ez az előadás
csak a szűkszavúaknak szól.

Számotokra is van egy feladatom.

Rajtatok áll, hogy buzdítsátok
csendesebb társaitokat arra,

hogy színpadra álljanak, felszólaljanak,
tudósítsanak, ösztönözzenek.

Biztosan sok introvertáltat ismertek,
de tegyük fel, hogy nem,

viszont szívesen találkoznátok
egy vadon élő példánnyal.

(Nevetés)

Járjatok rendezvényekre, és így találtok
rájuk, így győzhetitek meg őket:

Első lépés: a célpont megtalálása.

(Nevetés)

Nem nehéz őket kiszúrni.

Ha egy üres szobában helyezed el őket,

természetüknél fogva
a sarkok felé sodródnak.

(Nevetés)

Fizika, 1. osztály.

(Nevetés)

(Taps)

Szintén árulkodó jel, hogy túl sok időt
töltenek a házigazda macskájával,

és a menekülési útvonalakat is
egyedül ők térképezik fel.

(Nevetés)

Második lépés: a célpont lekötése.

Ja, és ne közelítsük meg őket
rámenős magabiztosságunkkal,

mivel csendes, félénk lényekről van szó,

akiket könnyen elriaszthatunk.

Ehelyett kérjünk bocsánatot, hogy
megtörtük a csendet, és kérdezzünk rá:

"Elnézést, te mivel foglalkozol?"

Tegyünk fel további kérdéseket,
hallgassunk, biztassunk.

Harmadik lépés: ha érdekesnek
találjuk az introvertáltak ötleteit,

ösztönözzük őket arra, hogy megosszák.

"Gondolkodtál már azon, hogy belépsz
az előadók klubjába?

"Hallottál már a TEDxRigáról?"

Sok esetben

a csendes embereknek vannak
a leghangosabb gondolataik.

Így hát a küldetésemmé vált,

hogy minden félénk, kockafejű
introvertáltat felcipeljek a színpadra

azért, hogy hallassák a hangjukat.

Nem mindig könnyű,
ez kemény küzdelem,

de a szocionautákért megéri.

A kedvenc latin kifejezésem a következő:

"ex glande quercus."

Azt se tudom, mit jelent...

(Nevetés)

de latinul van, szóval valami
nagy okosságnak kell lennie.

Amúgy azt jelenti, hogy makkból
lesz a büszke égre törő tölgy.

És tök jó felnőtt
introvertáltakat tanítani,

de ne feledjük, hogy a tantermekben

sok-sok kis cuki űrhajós van,

akikből zárkózott felnőtt lesz.

Oktatási rendszerünkben egyre inkább
utat tör majd magának a technológia,

míg a kommunikáció unalmas
PowerPoint prezentációkban

merül majd ki.

Ezek az emberek irányítják ezt
az évszázadot, és a soron következőt is,

akik ügyesebben kommunikálnak
majd a számítógéppel,

de a társaikkal viszont nem.

És ha nem buzdítjuk őket arra,

hogy kitárják űrruhájukat
és beszéljenek,

akkor a túlnyomórészt introvertáltak
által betöltött szakmák,

mint például a mérnöki pálya,

kevésbé lesznek majd jelentősek,
érthetőek és népszerűek,

nekünk pedig végleg befellegzett.

De nem kell ennek így lennie.

Nézzék, a legfélénkebb embert is
rávehetjük, hogy felszólaljon,

és ezáltal az egész közös
tudásunk gyarapszik.

Márpedig ha valamit megtanulhattunk
a mai bátor előadóinktól,

az az, hogy a nyilvános fellépés
igazán emberi dolog.

Ahogy a történetmesélés
és a történetek meghallgatása is az,

és általuk mindannyian
kicsit jobbá válunk.

Kedves szocionauta társaim!

Tudom, hogy nehéz kiállni a színpadra.

Viszont nagyon fontos is.

Az ötleteiteket és történeteiteket
senki sem mondhatja el helyettetek,

nektek kell megtenni ezt az utat,

és egy csomó segítőkész
emberrel találkoztok majd.

Vegyetek példát azokról,

kik elég bátrak voltak ahhoz,
hogy színpadra lépjenek!

Maradjatok továbbra is introvertáltak!

Viseljétek azt az űrruhát büszkeséggel,
és soha ne vegyétek le!

Csak kapcsoljátok be a rádiótokat,
és szólítsátok meg a külvilágot!

A világ pedig majd megáll,
és figyelni fog.

Rátok.

(Taps)