Tűzzel táncolva léptem ki a gyászból

Miután alig hatéves korában elveszítette édesanyját egy háztűzben, Danielle Torley két utat látott maga előtt: egy félelemmel teli vagy egy felépülést ígérő életet. Ebben a lelkesítő beszédben elmondja, hogyan változtatta gyászát szépséggé a legváratlanabb módon: tűzzel táncolva.

Amikor hatéves voltam,

a házunk kigyulladt,

és az édesanyám meghalt.

Hideg februári éjszaka volt Michiganben.

A kéményünket nemrégiben hozták rendbe,

ezért melengető tüzet
raktunk a kandallóba.

Húgom meg én a kutyánk mellett ültünk,

és egy vadonatúj doboz színes
ceruzával kifestőztünk,

mikor anya azt mondta: ideje lefeküdni.

Aznap estére északi utat terveztünk,

szánozós hétvégét,

de már besötétedett, és havazott odakint,

ezért úgy döntöttünk,
inkább másnap reggel indulunk.

Felmentünk, fogat mostunk,
és bemásztunk az ágyunkba.

Húgom szobája a lépcső mellett volt,

az enyém pedig a folyosó legvégén.

A szüleink betakargattak,
jóéjtpuszit adtak,

aztán résnyire hagyták az ajtót,

a folyosó lámpáját pedig égve,
ahogy mindig szokták.

Az éjszaka közepén izzadtan,
összezavarodottan ébredtem,

mert nem láttam a lámpa fényét.

Szüleim után kiáltottam,

míg végül olyan szavakat hallottam,
amelyeket sosem fogok elfelejteni:

"Dave, tűz van!"

Utólag megtudtuk,
hogy a korábban rakott tűz

átjutott a kémény
javítatlanul maradt repedésén

ez a kandallóajtók
kirobbanásához vezetett,

és a tűz beözönlött a nappaliba.

Emlékszem, hogy anyukám átszaladt
a húgom szobájába,

eszeveszetten kereste őt,

és végül rátalált a földön.

Négykézláb kúsztam utána,

közben próbáltam nem belélegezni a füstöt.

Emlékszem, hogy ott álltam
a húgom szobája mellett,

és próbáltam felkapcsolni
a folyosói lámpát,

de az már égett,

csak nem láttam a sűrű füst miatt.

Emlékszem, éreztem
a tűz forróságát a bőrömön,

és hallottam a hangját,
ahogy gomolygott fel a lépcsőknél.

Apám odarohant a hálószobám ablakához
menekülési útvonalat keresve,

de február lévén az ablak be volt fagyva.

Végül betörte az ablakot, és kifeszítette,

a karját és a kezét üvegdarabok
és vágások borították.

Kiemelt engem és húgomat
az ablak alatti ponyvatetőre,

és azt mondta, kiabáljunk segítségért.

Mivel nem látta anyukámat,

arra gondolt, hogy visszamegy
érte a tűzbe,

de miután ránk nézett,
ahogy összebújtunk a tetőn,

felismerte, hogy talán egyikük sem jut ki,

velünk maradt,

és inkább anya nevét kiabálta az ablakból.

Egy pár perc elteltével,

egy elhaladó autós
észrevette a füstöt és a tüzet,

felhajtott a pázsitunkra,

felmászott az autója tetejére,

és azt mondta: ugorjunk a karjába.

Sosem láttuk azelőtt,

és bár megmentette az életünket,

soha többé nem láttuk viszont.

Átvittek minket a szomszéd házába,

míg apa továbbra is várta anyát a tetőn,

karját kinyújtva

az ablakon át a tűzbe,

szólongatva újra és újra.

Később elmondta, hogy mikor
a tűzoltóság odaért,

levitték a létrán, épp akkor,

mikor egy lenti ablak szilánkokra tört,
és lángra kapott.

A tűzoltók nehezen találták meg anyukámat.

Végig a hálószobám padlóján feküdt

egy lábára zuhant komód alá szorulva.

Szerintünk a kutyánkért ment vissza,

de mire a tűzoltók megtalálták,
már túl késő volt.

Meghalt a kórház fele vezető úton.

Apa válságos állapotban volt,

füstmérgezés, égések és vágások
borították teste egyharmadát.

Közel egy hónapot töltött a kórházban,

nem tudott részt venni anya temetésén,

és többszörös, gyötrelmes
bőrátültetésen esett át.

Húgommal az utca túloldalán
lakó szomszédnál maradtunk,

de órákig üldögéltünk
a nappalijuk ablakánál,

és csak bámultuk leégett
otthonunk maradványait.

Néhány nap múlva nyilvánvalóvá vált,

hogy családi barátokhoz kell költözzünk.

Az elkövetkezendő évek kemények voltak.

Egyedülálló szülőként,

apa mindent megtett két kislányáért,

miközben mindannyian próbáltunk
gyászolni és felépülni.

Új valóságban folytattuk életünk.

Apa új, kandalló nélküli
házat vett az utcánkban,

és végül újra megnősült.

Húgommal remekeltünk az iskolában.

Én pompomlány voltam,

ő pedig lovagolt, és zenekarban játszott.

De semmi sem akadályozhatta meg a görcsös
rémálmokat, melyek kísértettek.

Tűzről álmodtam,

arról, hogy benne rekedtem,
és nincs menekvés.

Emlékszem, és még most is érzem

a teljes pánikot
és a nyomást a mellkasomban.

Még rosszabbak voltak az álmok,
amikor kintről néztem a tüzet,

és próbáltam menteni a bent rekedteket.

Lélegzet után kapkodva,

könnyes szemmel, zokogva ébredtem.

Amikor 15 éves voltam,

egy nagyon tehetséges művész barátom

két absztrakt portrét festett rólam.

Egyik fekete-fehér volt,

és szoba sarkában kuporgó,
ijedt lányt ábrázolt,

árnyékokkal körülvéve.

A másik egy kirobbanó színkavalkád volt:

a lány a lap közepén állt,

kitárt karokkal,

telve örömmel és boldogsággal.

Barátom ismerte a múltamat,

és tudta, hogy ellentmondásos érzések
kavarognak bennem,

de ugyanakkor lehetőséget látott bennem,

és meg akarta ezt mutatni nekem.

Néhány év elteltével rájöttem,
hogy a két portré

két teljesen különböző utat
mutatott nekem:

félelemmel teli életet,

vagy a gyógyulás ígéretét és lehetőségét.

Mindig is a világosabb,
színesebb festmény vonzott,

de nem igazán tudtam, mit jelent számomra,

vagy hogyan alakíthatom át jelenlegi
mentalitásom örömmé és boldogsággá.

Látszólag folytattam az életem,

elvégeztem a középiskolát,
egyetemre mentem,

míg legbelül

továbbra is ingáztam a csúcsok

és mélypontok között,

mint egy pingponglabda
a két portré között.

2004-ben egy barátommal
bejártam Közép-Amerikát.

Az első hetünket Roatán
szigetén töltöttük,

Honduras partjainál.

Egy pár nap elteltével rájöttünk,

hogy az egyik új,
helyi barátunk tűztáncos.

Egyikünk sem látott még tűztáncot,

ezért egyik este úgy döntöttünk,
hogy megnézzük a műsort.

Megigézve néztük,

ahogy két barátjával meggyújtották,

a levegőbe röpítették,

és körbeforgatták testük körül
ezeket a kellékeket.

Mozdulataik megfontoltak
és irányítottak voltak,

mégis kecsesek és összhangban a zenével.

Teljesen el voltam bűvölve.

Másnap felajánlotta, hogy megtanít
minket tűztáncolni vagy "pörgetni",

természetesen, tűz nélkül.

Megmutatta nekünk a különbséget
a kontaktbot -

ami egy hosszú fa vagy alumínium darab,
két kevlár kanóccal -

és a tüzes meteorok között, melyek kevlár
kanócok láncokkal és ujjhurkokkal.

Miután először pörgettem a meteort,

tudtam, hogy ez olyan hobbi,
amelyet még jobban meg akarok tanulni,

annak reményében, hogy egyszer talán

elég bátor leszek kipróbálni tűzzel.

Talán erre gondolhatnak az emberek:

Hogyhogy nem rémültem meg,
és rohantam az ellenkező irányba?

Őszintén, nem tudom.

Gyermekkoromban a pompomlánykodás,
gimnasztika és zongorázás

olyan tevékenységek voltak,

amelyeket kötelezően előírtak.

De ez efféle tűztánc flow artnak,
egyfajta meditációnak tűnt,

csak épp a tűz volt a lényege,

melytől egész életemben
mélységesen rettegtem.

Az első gyakorlás után

a barátommal összetákoltunk
egy házi készítésű, saját meteorkészletet,

zoknik, cipőfűzők és teniszlabdák
felhasználásával.

Nem gyújtottuk meg
a cipőfűzőket és a zoknikat,

csak gyakorláshoz használtuk őket.

De miután hazatértünk Michiganbe

úgy döntöttünk, hogy saját, igazi tüzes
meteorkészletet veszünk magunknak.

Néhány hónap elteltével úgy gondoltuk,

készen állunk arra, hogy meggyújtsuk őket.

Bevontuk magunkat több réteg pamuttal,

szereztünk egy tűzoltókészüléket,

megnedvesítettünk egy törölközőt,

előkészítettük az üzemanyagot,

nagyon erőteljes lelkesítő beszédet
tartottunk egymásnak, és lepacsiztunk,

aztán meggyújtottuk a meteorokat.

Rémisztő volt.

Az egyik felem ki volt borulva,

és azt gondolta: "Oké, várj.
Talán át kéne ezt gondolnunk.

Valószínűleg abba kellene hagynunk."

A tűz, amint elsüvített a fülem mellett,

rettenetesen hangos volt,

és azonnal felidéztette
bennem a gyerekkoromat.

De ugyanakkor hihetetlenül
felpezsdítő volt.

A másik, kreatív felem azt gondolta:

"Nem hiszem el! Tűztáncos vagyok."

Bárki, aki pörget,

kap egy kis adrenalinlöketet,

vagy érzi a tűztánc izgalmát.

Mivel életemre
olyan nagy hatással volt a tűz,

óriási hatalomérzet töltött el,

hogy irányítom és bánok vele.

Azt a tudatos döntést hoztam,
hogy kilépek a gyászból.

Nem volt könnyű.

"Hiányzik a szomorúság kényelme" –
szól a Nirvána szövege,

és pontosan ezt éreztem.

Irányítottam a szomorúságomat.

Tudtam, mit hoz majd számomra,
és tudtam, mire számítsak,

de legbelül azt is tudtam,
hogy végül kemény munka árán,

meg kell próbálnom felépülni a múltamból.

Így hát folytattam a gyakorlást.

Vettem egy műanyag bevásárlószatyrot,
csíkokra vágtam,

és a meteorok végeihez kötöttem,

hogy utánozzam vele a tűz hangját
amint elhalad a fejem mellett.

És folyamatosan gyújtottam a meteorokat.

Egy adott ponton valami megváltozott.

Megváltozott a szemléletem a tűztáncról:

amitől tartottam,

megnyugvást hozott számomra.

Észre sem vettem,

és elkezdtem a saját
expozíciós terápiámat,

valódi pszichoterápiát,

ahol szándékosan olyasminek tesszük
ki magunkat, ami traumát okozott nekünk,

vagy megrémített.

Ezen az egyedi módon
tűznek tettem ki magam,

és megváltoztattam a jelentését.

Rémálmaim ritkábbak lettek,

és most már, évekkel később,
szinte teljesen megszűntek.

Nemcsak magamért tűztáncoltam,
rendezvényeken, előadásokon is felléptem.

Tűztáncos csapatot indítottam
barátaimmal, míg Dubaiban éltem,

gyönyörű műalkotásokat hoztam létre
húgommal, akiből fényképész lett,

gyerekeket tanítottam pörgetésre
születésnapi partikon,

színpadon és fesztiválokon léptem fel,

és még a saját gyermekeimnek is
megtanítottam a pörgetés alapjait.

Ez korántsem jelenti azt,

hogy már nem félek a tűztől.

Milliószor gyakorolhatok egy mozdulatot,

de amikor tűzzel próbálom,

érzem a már ismert pánikot,
és a mellkasom összeszorul.

Még mindig tartok attól,
hogy kétszintes házban éljek,

vagy hogy kandallóm legyen.

Minden este, mielőtt aludni mennék,

szabaddá teszem az utat gyerekeim
szobáinak ajtaja közt,

a mi szobánk ajtaja

és minden kijárati ajtó közti utat,

ha netán menekülnünk kellene.

És hosszú időmbe telt,

mire megbarátkoztam a gondolattal,
hogy éjszakára becsukjuk az ajtókat,

hogy lelassítsunk egy esetleges tüzet,

mert ha becsukom hálószobájuk ajtaját,

akkor talán nem hallom meg őket,
ahogy anyukám meghallott engem.

És természetesen, ez az én történetem.

Nem adhatok megoldást annak,

aki másfajta traumát élt át.

Fordított esetben,

ha én veszítettem volna el
tűzben a gyerekem,

nem hiszem, hogy a tűztánc
lenne a megoldás,

vagy hogy valaha is képes lennék újra
tűz közelébe merészkedni.

De amit a saját tapasztalatom
alapján elmondhatok,

hogy egy trauma vagy egy
megpróbáltatás átélése után

két út áll előttünk.

Az egyik út félelemmel
és sötétséggel teli élethez vezet,

mint a korábban említett
fekete-fehér festmény.

Lehet, hogy folytatjuk az életünk,

de ragaszkodunk majd
a vigaszt nyújtó szomorúsághoz.

A másik út, a gyászból való kilépés,

nem változtat meg,
és nem hoz helyre semmit.

Nehéz lesz.

És nehéz is marad,

magas hegyekkel és mély, sötét völgyekkel.

De ez az út előre mutat és előre halad.

Amikor megtanultam tűzzel táncolni,

megtanultam összehangolni
sérült oldalam az egész életemmel,

amelyik még kialakulóban volt.

A tűz nem csupán traumát
jelentett számomra,

hanem szépséget és művészetet is,

mindet egyszerre, akárcsak az élet,

ami pislákoló és parázsló,

ugyanakkor égő és káprázatos,

és valahol a kettő között,
módot találtam, hogy táncoljak:

én.

Köszönöm.