Tízezrek nevében | Noor Tagouri | TEDxFoggyBottom

Miután a közösségi médiában indított kampánya nemzetközi figyelmet kapott, Noor elhatározta, hogy megvalósítja az álmát, és ő lesz az Egyesült Államok első híradósa, aki hidzsábot visel. Noor Tagouri ledönti a megszokott korlátokat, és mindenkit erre bíztat abban a reményben, hogy belső fényünk így mindent bevilágíthasson.

Miután 2012-ben #LetNoorShine címmel útnak indította virtuális kampányát, Noor Tagouri nemzetközi figyelmet kapott, mint országa legismertebb pályakezdő újságírója.
Pályáját a washingtoni CBS rádióban kezdte, mint újságíró gyakornok. 20 évesen diplomázott az ország egyik leghíresebb újságíró iskolájában, majd a Washingon környéki CTV Híradóban kezdett dolgozni riporterként, emellett a világ különböző részein motivációs előadásokat is tart.
Noor széles körben kapott támogatást abban a küzdelmében, hogy ledönthesse a sztereotípiákat, és erőt adjon másoknak is, hogy a bennük rejlő lehetőségeket felszínre hozhassák.
Első generációs líbiai-amerikaiként a történetek iránti szeretetének fő mozgatórugója, hogy rávilágítson kulturális igazságtalanságokra, és harcoljon a nőket terhelő kihívások ellen.
Tagouri kezdő újságíróként elért rendkívüli népszerűsége és kultúrája képviselőjeként betöltött szerepe bizonyítja, mennyire fontos, hogy legyen bátorságunk feltenni a megfelelő kérdéseket.

Ez az előadás egy helyi közösség által a TED-konferenciák mintájára rendezett, de azoktól független TEDx rendezvényen hangzott el.
Lásd még: http://ted.com/tedx

Noor Tagouri vagyok.

Megszoktam, hogy bárhová megyek,
mindenhol felfigyelnek rám:

én vagyok az arab nő,

aki hidzsábot visel,

aki műsorvezető akar lenni,

akinek valószínűleg
elég kendője van ahhoz,

hogy túléljen 17 Északi-sarki telet.

(Nevetés)

Ma viszont az a megtiszteltetés ért,
hogy olyanokkal lehetek együtt,

akik hisznek abban, hogy fontos
teret adnunk lázadó szellemünknek.

A történetem elsős koromban kezdődik.

Bementem az osztályterembe,

és láttam, hogy rajtam kívül
csak egy sötét hajú lány van.

Leültem mellé, és odasúgtam neki:

"Te is muszlim vagy?"

(Nevetés)

Kissé furcsán nézett rám,
majd így válaszolt:

"Hogy mi?"

Innentől kezdve tíz éven át

ez a bénító identitáskrízis
uralta az életem.

Ha valamilyen iskolai
nyomtatványra be kellett írni,

hogy beszélünk-e otthon más nyelveket,

a papíromat a kupac aljára tettem,

hogy senki ne tudja meg,
hogy beszélek arabul.

Mikor a barátaim megkérdezték,
miért van anyukám fején "az az izé",

azt válaszoltam: "Nem tudom."

És mikor megkezdődött az Eid,
a muszlimok szent ünnepe,

az ajándékokat csak téli szünet után
vittem be a suliba,

mert azt akartam,

hogy a barátaim azt higgyék,
én is kaptam karácsonyra ajándékot.

Mikor ez eszembe jut,

szeretnék visszamenni, és megrázni magam:

"Mégis mit akartál ezzel?"

De nem akartam semmit.

Vagyis ezt nem én akartam.

Csak sodródtam.

Mert tudtam,

milyen következménye lehet,
ha lázadozik az ember.

A lázadásra legtöbben úgy gondolunk,

hogy vannak, akik természetüknél
fogva lázadó szelleműek,

mások életét pedig inkább
a passzív elfogadás jellemzi.

Gyakran azonosítjuk
a lázadást az ellenállással,

az ellenkezéssel:

zöldre festjük a hajunkat vagy
elégetjük a melltartónkat. (Nevetés)

De ez így nem teljesen igaz.

Úgy gondolom, a lázadás
az őszinteség egy formája.

Ha önmagunk akarunk lenni,

lázadnunk kell.

Kérem, képzeljék el most egy pillanatra,

milyenek lennének legjobb formájukban.

Milyen lenne ez az álom-én?

A legigazibb én.

Nevezzük, mondjuk mesebeli énnek.

Ismerjük már egy ideje
ezt a mesebeli énünket:

mindig is ilyenek szerettünk volna lenni,

mindig is ide szerettünk volna eljutni.

És tudjuk, hogy mesebeli
énünk valóra váltása

az egyetlen mód arra,

hogy elégedetten éljünk.

Próbáljuk ki akkor most ezt együtt.

Forduljanak oda a szomszédjukhoz,
és szánjanak pár másodpercet arra –,

tényleg csak párat, mert szorít az idő –,

hogy elmeséljék egymásnak,
milyen ez a mesebeli énjük.

Rendben. Mehet!

(A közönség beszélget)

Rendben, rendben, elég lesz!

Mesebeli énünkről beszélgetünk.

(A közönség beszélget)

Saját mesebeli énemmel

körülbelül nyolcévesen
találkoztam először.

Mikor hazaértem a suliból,

ledobtam a táskám a padlóra,

és rohantam a nappaliba, hogy
anyukámmal nézzem az Oprah Show-t.

Minden délután pontban négykor.

(A közönségből: "Rajta, kislány!")
(Noor és a közönség nevet.)

Tudom, hogy mindenki imádja Oprah-t,

ahogy ön is,

de én mindenkinél jobban imádtam:

ahogy kérdezett,

ahogy segítette a beszélgetőtársait,
hogy féltett történeteiket is megosszák,

ahogy elérte, hogy mindenki fesztelenül
érezze magát a társaságában.

Én is ezt akartam.

Ő akartam lenni.

Égő vágy támadt bennem, hogy kérdéseket
tegyek fel, történeteket meséljek el.

A szüleim szerencsére észrevették ezt.

Anyukám elvitt írótáborba,
gyakornoki munkát keresett,

apukám leült velem
és elmagyarázta a híreket,

találkozót szervezett olyan
újságírókkal, akiket csodáltam.

Mikor kisvárosban éltünk,

egy percig sem gondoltam volna,

hogy valaha is hidzsábot fogok hordani.

Mikor viszont 15 évesen
elköltöztünk a kisvárosból

Washington egyik külvárosába,

egy hirtelen ötlettől vezérelve
felvettem a hidzsábot,

hogy a bennem feszülő
önazonosság problémát feloldjam.

Végeztem egy kis kutatómunkát,
és megtudtam, hogy az Egyesült Államokban

nem volt még olyan nő, akik hidzsábban
vezetett volna műsort

kereskedelmi tévé riportereként.

Eldöntöttem, hogy én leszek az első.

Ki akartam használni
ezt a helyzeti előnyt,

ezért elszegődtem egy helyi laphoz.

Magántanulóként
végeztem el a középiskolát,

16 évesen főiskolára mentem,

a Huff Post Live állandó vendége lettem,

majd A Huffington Postban vezettem blogot.

Aztán később a főiskolán
valami fantasztikus dolog történt.

Egyik legjobb barátomnak és mentoromnak,
Jenahinak köszönhetően

beleszerettem a slam poetry-be.

Néhány nappal azután,
hogy betöltöttem a tizennyolcat,

elmondtam az isztikhárát,

a muszlimok útmutatást kérő imáját,

és kértem Istent, segítsen
a választott hivatásom felé vezető úton.

Másnap miután az imát elmondtam,

költői versenyt rendeztek
az AIDS világnapja alkalmából.

Az előadás után
egy nő feljött a színpadra,

kivette a mikrofont a kezemből,
és ott, mindenki előtt azt mondta:

"Noor, televíziós újságíró szakos vagy?"

"Igen, miért?"

"A nevem Justine Love.

A CBS kommunikációs igazgatója vagyok,

szeretnék neked felajánlani egy gyakornoki
állást a CBS rádióban, Washingtonban."

(Taps)

Igen. El sem tudom mondani, mit éreztem.

Ez a gyakornoki munka sorsfordító volt.

Hamarosan rádiós műsorvezető lettem,

majd újságíró gyakornok.

A Maryland Egyetem
újságírói iskolájába jártam.

Eközben rendszeresen találkoztam
újságírókkal és figyeltem a munkájukat.

A találkozások végén mindig
feltettem nekik a kérdést:

"Valóban úgy gondolja,
hogy valóra válthatom az álmom?"

Néhányan azt mondták:

"Ja, persze!"

Néhányan meg hogy:

"Nem, nem igazán. Biztos,
ragaszkodsz ehhez a kendőhöz?"

Mások pedig azt:

"Hogy a csudába ne sikerülne!
Sikerülnie kell!"

(Taps)

Egy nap egy helyi televíziós riporter,
Jummy Olabanji mellett dolgoztam,

aki nagyon jó barátja Sunny-nak,
akinél a CBS-ben gyakornokoskodtam.

Ekkor történt, hogy beültem
a műsorvezetői székbe;

csak ki akartam próbálni, milyen érzés.

Jummy elővette a telefonját,
és készített egy fotót.

És itt be is igazolódott számomra
a vonzás törvénye.

Hiszek abban, hogy ha jó gondolatokat
sugárzunk magunkból,

az univerzális erők segítenek abban,
hogy mesebeli énünket megvalósíthassuk.

Ezt az őszinte hitemet
azzal is megerősítettem,

hogy a képet megosztottam a Facebookon.

(Nevetés)

Annyit írtam csak hozzá: "Ez az álmom."

El voltam szánva, hogy
megvalósítsam ezt az álmot.

Egy reggel, mikor felkeltem,
mindenhol ez a kép jött elő az interneten.

Több tízezren osztották meg világszerte.

Emlékszem, hogy az anyukámmal
épp erről beszéltünk,

újra és újra frissítettük az oldalt,

a nézettség egyre magasabbra szökött,

és csak néztünk: "Mi folyik itt?"

Hihetetlen volt az egész.

Ez volt az a pillanat,

mikor megértettem, milyen ereje van,
ha minden erőnkkel azon vagyunk,

hogy álmunkat, célunkat,

mesebeli énünket megvalósítsuk.

Leültem a családommal;

szerettünk volna másokat is bevonni ebbe.

Az unokatestvérem,
Danya ötlete volt a név:

"Ragyogj, Noor!"

A nevem "Noor". A szó jelentése "fény".

Elhatároztuk, hogy ezzel a fénnyel
mások lámpását is meggyújtjuk.

A "Ragyogj, Noor!" mozgalom
hatalmasra nőtt.

Az emberek megosztották az álmaikat,

az útkeresést, a küzdelmeket –

szerte a világból.

Így alakult meg

a finom lelkűek és szenvedélytől
égők közössége.

És egyre csak nőtt,

világméretekben.

Ekkor értettem meg igazán

a közösségi média erejét:

hogy mindegy hol élünk,
kapcsolatba léphetünk egymással,

megfoghatjuk egymás kezét,
ha csak virtuálisan is.

Ez már önmagában is egy mozgalom, egy erő.

Ennek a történetnek köszönhetően
bejártam az egész világot,

olyanokkal oszthattam meg,
akikkel egyébként nem találkoztam volna,

És olyan történeteket hallottam
és adtam tovább,

ami máshogy nem lett volna lehetséges.

Fogtam a kamerát, az összes felszerelést,
és csodálatos mentorom, Manny kérésére,

gyakoroltam kicsit a riporterkedést is.

Riportokat készítettem ezekhez
a hihetetlen történetekhez.

Így közvetíthettem

a pápa első miséjéről
Olaszországból, a Vatikánból,

Mekka bővítéséről Szaúd-Arábiából,

a Murfreesboro mecset körül
kialakult feszültségről Tennessee-ből,

a bennszülöttek küzdelméről Indonéziából

és a szex-kereskedelemről Washingtonból.

Nem sokkal az után, hogy megkaptam
a diplomám a Maryland Egyetemen,

egy helyi kábeltévénél
kaptam riporteri állást.

Megértettem, hogy a munkám
itt és a rádióban –

és egyáltalán, muszlim-arab amerikai
újságíróként vállalt feladatom –

messze túlmutat azon, hogy kijavítsam
a közel-keleti nevek ejtését.

(Nevetés)

Én vagyok az a hang,
ami megmagyarázhatja a vallásunkat,

ami tisztázhat helyzeteket,
kulturális finomságokat,

ami biztosíthatja, hogy mikor
olyan terrorista csoportokról tudósítunk,

mint az ISIS,

ezt úgy tehessük,

hogy a hallottakat, ne vonatkoztassák
a muszlim közösség egészére,

hogy ne vegyék egy kalap alá őket
ezekkel a borzalmas csoportokkal.

Lehetőség arra is, hogy bebizonyítsam,
hogy ez a kendő a fejemen

nem azt jelenti, hogy azt
csinálom, amit mondanak,

hogy elnyomásban élek,

hanem esély arra,
hogy megingassam az előítéleteket,

melyek a muszlim nőket övezik.

(Taps) (Éljenzés)

A hátterem olyan új szemléletet ad,

melyre nagy szükség van ma
a híradóstúdiókban.

Olyan országban élünk, ahol olyan
sokféle etnikai hátterű ember él,

amennyit csak el tudunk képzelni.

Ezt azonban sajnos nem tükrözi a média –

a híradók különösen nem.

A helyzet a következő:

mi újságírók, történeteket mesélünk.

Hogyan is engedhetnénk, hogy ezeket
a történeteket csak olyanok meséljék el,

akik nem ismerik azoknak az embereknek
a kultúráját és hátterét,

akikről a történetek szólnak.

Lehet, hogy az én hangom egy aprócska
hang egy kis helyi hírstúdióból,

de rám pont itt van szükség.

A Stanford Egyetemen készült
egy interjú Oprah-val,

aki Maya Angelout idézve ezt mondta:

"Én csak egy vagyok,
de tízezrek nevében szólok."

Mikor ezt először hallottam,
könnyek szöktek a szemembe,

mert végre megértettem,

hogy nemcsak egy test vagyok,

nemcsak egy nő,

nemcsak egy muszlim vagy arab,

nem csak egy mesemondó.

Megértettem, hogy mindannyiunk
erkölcsi felelőssége,

hogy ne csak önmagunkért éljünk.

(Taps) Egy vagyunk a tízezerből.

(Taps)

Egy vagyunk a tízezerből,

de mi képviseljük

az őseinket,

a hazánkat,

a nemünket,

és faji hovatartozásunkat.

Azt kérem ma önöktől is,
hogy jussanak eszükbe a tízezrek,

és a mesebeli-én, ami idehozta önöket.

Jussanak eszükbe az őseik.

Jussanak eszükbe a nők,
akik az utunkat egyengették.

Használják az erőt,
amit ebből merítenek,

legynek hűek önmagukhoz.

Imádkozni fogok azért,

hogy miután ma kilépnek ebből a teremből,

ezt az erőt arra használhassák,

hogy tovább építsék mesebeli énjüket,

és egyre közelebb kerülhessenek hozzá.

(Taps)

Insallah vagyis, ha Isten is úgy akarja,
bátor lázadást kívánok mindannyiunknak.

Köszönöm.

(Taps)