Amit elmondunk az Y generációról -- és akikről hallgatunk

Az ezredforduló tájékán született nemzedék a legnagyobb és legösszetettebb társadalmi csoport az Egyesült Államokban, de túl gyakran illetjük őket dohos jelzőkkel: lusták, kivagyiak, avokadókrémes pirítós-imádók -- vallja Renuiqua Allen könyvíró. Ebben a szókimondó előadásban Ms Allen felvázolja előttünk az Y-generáció színes bőrű tagjainak homályba vesző életélményét, miáltal teljesebb képet kapunk erről a nemzedékről. "Az ezredfordulósok nem arcnélküliek" -- hangzik a fő üzenet.

A felszínen Troy olyan fiatal,

aki megtestesíti az Y generáció
jellemző vonásait.

Arrogáns, énközpontú,

hiszi, hogy okosabb,
mint amilyennek látszik.

Szívesen beszélget lányokról,
sportcipőkről és autókról,

ami nem meglepő, ha belegondolunk,
hogy néhány éve még tini volt.

A felszín alatt azonban

kirajzolódik egy ijedt, zavart,

a jövőjében bizonytalan fiú képe.

De Troyban megvan sok jó tulajdonság is,

ami nemzedékét jellemzi:

vállalkozó szellem,

függetlenségre való törekvés,

a szülei iránt tanúsított elkötelezettség.

Hisz a kemény munka erejében,

kipróbálta magát a törvényes
és a fekete gazdaságban,

eddig nem sok szerencsével,

keresi önmagát,

átmeneti zónában ragadva.

Mikor pár éve találkoztam Troy-jal,

golfkocsikat vezetett
egy helyi golfklubban,

gazdag emberek golfütőit cipelte,

akik gyakran keresztülnéztek rajta.

Előtte sportcipőket árult a Facebookon.

Próbált eladni csokit
és vizespalackokat is,

de nem keresett annyit,
hogy segíthesse a szüleit,

vagy összespóroljon
egy saját autóra valót.

Troy látta, milyen sokat dolgozik
jamaikai származású édesanyja,

de milyen keservesen
keresi meg a betevőt,

és Troy megfogadta,

hogy máshogy él majd.

Drogot kezdett el árulni.

Elkapták,

és most el kell döntenie,
mihez kezdjen magával.

Egy olyan országban,
ahol a pénz hatalom,

a könnyű pénz, ideig-óráig
a Troyhoz hasonló fiatalokat

abba a hitbe ringatja,
urai saját életüknek,

bár Troy azt mondta,
ő főleg a biztonságot kereste.

"Csak jól akartam élni – mesélte –,

de túl nagyot akartam
szakítani és elkaptak."

Fantasztikus, hogy Troy még mindig hisz

az amerikai álomban.

Még mindig hisz benne,
hogy kemény munkával,

a priusza ellenére,

egyről a kettőre jut majd.

Nem tudom, Troy álmai valóra váltak-e.

Eltűnt a hátrányos
fiatalokat segítő programból,

kámforrá vált.

De aznap, amikor találkoztunk,

meg voltam győződve,

hogy Troy hálás volt,
hogy elmondhatta, mire vágyik,

mit akar elérni a jövőben.

Mindig Troy és az optimizmusa
jár az eszemben, mikor látom,

mi vár sok fekete fiatalra a valóságban,

mikor álmaik valóra váltásáról van szó.

Eszembe jutnak a nehézségek,

ami oly sokukra vár,

egy olyan világban, ami azt üzeni:
bármit elérhetsz, amit akarsz,

ha megdolgozol érte,

de sosem hallgatja meg,
mire vágynak valójában,

nem hallgatja meg küzdelmeik történetét.

Meg kell hallgatnunk ezt a nemzedéket,

ha egészséges és polgári
társadalmi fejlődésben bízunk,

mert a színes bőrű ezredfordulósok

az amerikai társadalom
és a világ lakosságának fontos részei.

Az Y generációról szólva,

a gyakran önzőnek, lustának,
túlképzettnek, kötöttségkerülőnek,

nárcisztikusnak tartott nemzedékről,

sokszor szóba kerül
az avokádókrémes pirítós,

a borsos árú latte kávé
és a puccos külföldi munka,

ezeket biztosan mindenki ismeri.

De ebben a generációban sem
egyforma mindenki.

Lehet, hogy a színésznő Lena Dunham
úgy szerepel a médiában,

mint az Y generáció arca,

de Troy és mások is fontos
szereplői ennek a történetnek.

Ez a nemzedék a legnagyobb
és legösszetettebb csoport

ebben az országban.

Az ezredfordulósok 44%-a nem fehér bőrű,

de erről ritkán hallunk.

Természetesen sokban
hasonlítanak egymásra

az 1981 és 1996 között születettek.

Talán sokan közülünk odavannak
az avokádóért és a tejeskávéért,

Én is imádom!

De óriási különbségek is léteznek,

különösen a színes és a fehér bőrű
ezredfordulósok között.

Valójában gyakran

mintha két külön világban élnénk.

A fekete bőrű ezredfordulósok,

akik között kutatásokat
végeztem a könyvemhez,

alkotják azt a vakfoltot,

ami ennél a generációnál létezik.

Többek között,

kevesebb köztünk a lakástulajdonos,

magasabb a diákhitelünk,

többször igazoltatnak
minket a szavazóurnáknál,

többünket tesznek rács mögé,

kevesebb a fizetésünk,

több köztünk a munkanélküli,

még főiskolai diplomával is,

és kevesebb közöttünk a házas.

És ez csak a jéghegy csúcsa.

Ezek a nehézségek nem újak, igaz?

Amerika fiatal fekete polgárai
évszázadok óta küzdenek,

keményen küzdenek azért,
hogy meghallják a szavukat.

Az 1800-as években, a polgárháború után

az újjáépítés nem hozta
meg azt az egyenlőséget,

amit a rabszolgaság
eltörlésekor remélhettek,

így a fiatalok északra
és nyugatra költöztek

a Jim Crow-törvények
megkülönböztető rendelkezési elől.

Majd, mivel a szegregáció
uralta az ország nagy részét,

a fiatal feketék a polgárjogi
mozgalmak élére álltak,

az 1950-es és 1960-as években.

Később néhányan elindították
az ún. "Fekete erő" mozgalmat,

majd Fekete Párducok lettek,

majd a következő generáció
a hip-hopon keresztül fejezte ki önmagát.

Majd jött Barack Obama,

és vele a remény a várva várt változásra.

És amikor az kútba esett,

és láttuk, hogy még mindig eltaposnak
és megaláznak minket,

tudatnunk kellett a világgal,
hogy még itt vagyunk.

Ma, a technológia által,
videókon keresztül

meg tudjuk mutatni

a küzdelmünket a világnak,

elgondolkozunk: hogyan tovább?

Amerika polarizáltabb, mint valaha,

és még mindig azt halljuk:
szedjük össze magunkat,

legyünk tisztelettudóak, szelídek,

mosolyogjunk többet,
és dolgozzunk keményebben.

De a generációnkra is
ráférne egy kis frissítés.

A Washington Post 2015-ben úgy találta,

a "felébredt" nemzedék fehér tagjainak
31%-a szerint a feketék lustábbak,

és 23%-uk szerint kevésbé intelligensek.

Ezek meglepő, sőt sokkoló adatok!

És a válaszok nem igazán térnek el

a múltban hallottaktól,

és sajnos azt tükrözik,

hogy ez a nemzedék is
a régi sztereotípiákat szajkózza,

a múlt kliséit ismételgeti.

A David Binder Kutatóközpont
és az MTV 2014-es tanulmánya szerint

az Y generáció 84%-a azt tanulta otthon,

hogy mindenki egyenlőnek születik.

Nagyszerű, valóban pozitív előrelépés!

De ennek a csoportnak csak 37%-a

beszélt otthon faji kérdésekről.

Könnyebben érthető így
néhány ember zavarodottsága.

Persze vannak nagyon
sikeres fekete fiatalok.

A Marvel Fekete Párduc
című filmjének rendezője,

az Y generációs fekete Ryan Coogler
több fekete színésszel együtt

számtalan rekordot megdöntött.

Vagy a csomó televíziós műsor
olyan alkotókkal, mint Donald Glover,

Lena Waithe és Issa Rae.

Beyoncé maga az anyacsászárnő, nem?

Nála nincs nagyobb.

Fiatal fekete írók díjakat zsebelnek be,

Serena Williams még mindig
a teniszpályák réme,

a gyűlölködők ellenére,

és új politikusok és aktivisták
egész serege áll a kapuk előtt.

Nem akarom a fekete öröm
e csodás pillanatát sárba tiporni,

én is örülök,

de hangsúlyoznám,

ezek a sikerek nagyon elenyészőek

egy olyan népcsoportnál,
ami 400 éve itt él.

Hihetetlen, nem?

És sokan még mindig nem értik,
mi a helyzet.

A történetünket még mindig félreértik,

a testünket máig kihasználják.

És a véleményünk?

Néma kiáltás néha fülekbe

egy irántunk érdektelen világban.

Ezért ki kell lépnünk a fénybe,

sokféleképp kell megmutatkoznunk,

sokféle hangon,

sokféle témában, részletesen,

és kell, hogy odafigyeljenek ránk.

És nem csak itt, az Államokban!

A világ minden szegletében!

A világ népességének 27%-a
az ezredfordulón született.

Mintegy kétmilliárd ember.

India, Kína, Indonézia, és Brazília,

és az Egyesült Államok:

innen származik
a világ harmincasainak fele.

Érthető, hogy a fehér, heteroszexuális
férfi, mint az Y-generáció arca

csak a történet egyik fele.

Ma sokan próbálják színesíteni a képet.

Küzdenek, hogy meghallják őket,
és legyűrjék a sztereotípiát.

Ők a dél-afrikai diákok,
akik Cecil Rhodes szobrai ellen harcolnak,

vagy a brit Michalea Coel,
aki görbetükröt tart elénk,

vagy Uche Eze, aki nigériai
életképeket oszt meg a neten.

De szeretném hangsúlyozni,

világossá tenni mindenki számára,

hogy csak mert a dolgok
egyenlőbbnek tűnnek,

mint a 20. században,

nem jelenti azt, hogy valóban azok is.

Nem jelenti,
hogy az élményeink egyenlőbbek,

azt sem, hogy a társadalom
túljutott a fajelméleten,

vagy hogy amiről olyan sokat beszéltünk,

kicsit is kezdene valósággá válni.

Joelle jut eszembe, egy középosztálybeli,

húszas éveiben járó fiatal,
egy példás, jó kislány,

akinek az álomiskola
még mindig megfizethetetlen.

Vagy akár Jalessa,

aki tudja, hogy nem végezhet
közepes színvonalú munkát,

mint esetleg fehér bőrű kollégái.

Vagy Trina, aki tudja, hogy mások
megszólják a családja miatt

máshogy, mintha fehér nő lenne.

Vagy a színész AB,

aki tudja, hogy más szerepeket
kap Hollywoodban

a bőre színe miatt.

És ott van Simon.

Simon minden szempontból
a siker mintaképe lehetne.

Egy San Francisco-i tech-cég vezetője,

az MIT-n végzett,

és a legnagyobb tech-cégeknél dolgozott.

Ám mikor megkérdeztem tőle,
megvalósította-e az amerikai álmot

hosszan elgondolkodott.

Elismerte, hogy bár kényelmesen él,

bevallotta, hogy más körülmények között

talán másra adta volna a fejét.

Simon hobbija a fotózás,

de ez szóba sem jöhetett.

"A szüleim nem tudtak segíteni anyagilag

egy ilyen pályán" – mondta.

"Ez talán a gyerekeimnek
lesz majd lehetőség."

A hasonló történetek,

a csöndesebbek, az összetettebbek,

amik fényt vetnek a fekete
ezredfordulósok ismeretlen történeteire,

és megmutatják, sokszor az is más
amiről egyes közösségek álmodnak.

Szóval figyelmesen meg kell
hallgatnunk ezt a nemzedéket,

most a leginkább, hiszen
ahogy a baby-boomerek korosodnak,

az ezredfordulósok veszik át a stafétát.

Beszélhetünk a brooklyni gasztrocégekről

vagy az avokádós pirítósról
amennyit csak akarunk,

de ha nem figyelünk oda
a fekete Y generációsokra,

akik a társadalom nagy részét teszik ki,

csak a megosztottságot növeljük.

Tehát a fekete, barna bőrű
ezredfordulósok,

és mindenféle bőrszínűek történetét

el kell mondani,

és meg is kell hallgatni.

Sokkal jobb országban
és világban élnénk így.

Köszönöm!

(Taps)