A világ ősi csodáinak építészeti rejtélyei

Hogyan mozgatták az ősi civilizációk a súlyos, tömör köveket a Stonehenge, a piramisok és a Húsvét-szigetek szobrainak felépítéséhez? A TED ösztöndíjas Brandon Clifford rövid, lenyűgöző előadásban tárja fel a múlt építészeti titkait, és bemutatja, hogyan használhatjuk fel ezeket a zseniális technikákat a jövő építkezéseihez. "Olyan korban ugyanis, melyben úgy harminc, esetleg hatvan évre tervezzük épületeinket, szeretnék rájönni, hogyan építhetünk valamit az örökkévalóságnak." – mondja Clifford.

Önök szerint csodájára járnak majd

mai építményeinkek?

Gondoljanak a Stonehenge-re,

a piramisokra,

a Machu Picchura és a Húsvét-szigetekre.

Nos, ezek teljesen mások,
mint amiket ma építünk;

azok a hatalmas kőtömbök,

tökéletes, de összevisszának tűnő
módon összeillesztve,

és építésük módjáról

semmi nem maradt fenn,

titok homálya borítja.

Úgy tűnik, mintha nem is emberi
alkotások lennének,

mivel nem is emberek építették.

Ősi óriások rakták össze akkurátusan –

az úgynevezett küklópszok faja.

(Nevetés)

Én pedig együttműködtem
ezekkel a szörnyekkel,

hogy megtudjam e hatalmas
kövek mozgatásának titkát.

És mint kiderült, a küklópszok
még csak nem is erősek.

Viszont elég okosak ahhoz, hogy
az anyagot dolgoztassák maguk helyett.

A mögöttem futó videón a hatalmas,
kőszerű, dülöngélő lények

ennek az együttműködésnek
az eredményei.

Na jó, még ha a küklópszok
mitikus lények is,

az előbb említett csodák viszont valódiak.

Emberek építették őket.

De mítoszokat is teremtettek köréjük,

és ha csodákról van szó,
vastag kötőanyag húzódik

a mitológia és a valóság között.

Nézzük például a Húsvét-szigeteket.

Amikor a holland felfedezők
először léptek a szigetre,

megkérdezték a rapanui népet,

hogyan tudták őseik megmozdítani
azokat a súlyos szobrokat.

Ők azt felelték:

"Őseink nem mozdították meg a szobrokat,

mert a szobrok maguktól jártak."

Évszázadokon át
elvetették ezt, pedig igaz.

A moai néven ismert szobrokat
állítva szállították,

egyik oldalukról a másikra billegtetve.

El tudják képzelni?

És ha ma elkápráztatják a turistákat
ezek a szobrok,

gondoljanak bele,
milyen lehetett ez akkor,

amikor az óriási moaiok
körbemasíroztak a szigeten.

Ugyanis nem maguk a tárgyak
jelentették az emlékmű lényegét,

hanem a kövek életre keltésének
kulturális rituáléja.

Építészként teljesen
magával ragadott ez az álom.

Hogy illeszthetnénk építészeti terveinkbe
ezt a mitikus szemléletet?

Kihívást tűztem magam elé:

létrehoztam egy performance-sorozatot.

A nagy, súlyos tárgyak mozgatásának
és felállításának

ősi, de igen egyszerű
feladata volt a téma.

Nézzék ezt az öt méter magas megalitot.

Arra terveztem, hogy függőlegesen állva
lépkedjen a földön.

Vagy itt ez a kéttonnás behemót,

mely megelevenedve
táncra perdül a színen.

És rájöttem, hogy ha nem végtermékként,

hanem az ötlettől a befejezésig tartó

performance-ként gondolunk az építészetre,

újra felfedezhetünk pár ma is jól
hasznosítható, zseniális építési módszert.

Tudják, a jövővel foglalkozó
viták többsége

a technológiára, hatékonyságra
és gyorsaságra koncentrál.

Én viszont, ha valamit megtanultam
a küklópszoktól,

az az, hogy a csodák lehetnek zseniálisak,

látványosak és fenntarthatóak –

már csak méretük
és titokzatosságuk miatt is.

És miközben mindenki csak azt firtatja,
hogyan épültek fel ezek az ősi csodák,

én megkérdeztem a küklópszokat,
hogyan teremtsek olyan misztériumot,

mely arra sarkallná az embereket,
hogy ma is feltegyék ezt a kérdést.

Olyan korban ugyanis, melyben harminc,

esetleg hatvan évre
tervezzük épületeinket,

szeretnék rájönni,
hogyan építhetünk valamit

az örökkévalóságnak.

Köszönöm.

(Taps)