Művészet, ami feltárja az időt és az emléket

Sarah Sze képzőművész munkáján keresztül egy kaleidoszkópikus utazásra visz bennünket: magával ragadó, épületnagyságú, falakra festett vagy egész galáriákat betöltő installációkkal, melyek elhomályosítják a határt idő, emlék és tér között. Fedezze fel ezen a gyönyörű utazáson, hogyan adunk értelmet a tárgyaknak tapasztalati úton, a multimédia művészet segítségével.

Egy kérdéssel szeretnék indítani.

Hol kezdődik egy műalkotás?

A kérdés néha teljesen abszurd.

Megtévesztően egyszerűnek hangzik,

mint amikor a Portable
Planetariumról kérdeztem,

amit 2010-ben készítettem.

A kérdés így hangzott:

Milyen lenne saját
planetáriumot építeni?

Tudom, minden reggel
ezt kérdezik maguktól,

én viszont tényleg feltettem
magamnak ezt a kérdést.

Mint képzőművész,

az erőfeszítéseinkre gondoltam,

az évek óta tartó
folyamatos vágyakozásunkra,

hogy jelentést adjunk
a körülöttünk lévő világnak

anyagokon keresztül.

Ez számomra azt jelenti, hogy
igyekszem megtalálni azt a fajta csodát,

de a hiábavalóságot is, amely ebben
a nagyon törékeny keresésben rejlik.

Ez is művészi munkám része.

Szóval összegyűjtöm
a körülöttem lévő anyagokat,

és ezek segítségével próbálok
olyan hatásos élményeket teremteni,

amelyek megtöltik üres tereket,

falakat, tájakat, épületeket.

De szeretném, ha végül
az emlékeinkbe is beférkőznének.

Miután befejezem egy munkámat,

általában egy emlék marad meg a fejemben,
ami szinte belém ég.

Ez az emlék pedig számomra nem más,

mint az a hirtelen jövő, meglepő élmény,

hogy része vagyok a műalkotásnak.

Ez velem maradt,
megismétlődött a munkámban

körülbelül 10 évvel később.

De vissza akarok menni
a volt egyetemi műtermemig.

Szerintem érdekes, hogy mikor elkezd
az ember egy alkotáson dolgozni,

egyszerűen teljesen
tiszta lappal kell kezdeni,

mindent el kell távolítani.

És talán nem tűnik tiszta lapnak,

de nekem az volt.

Mert 10 évig tanultam festeni,

aztán mikor befejeztem az iskolát,

észrevettem, hogy készségem van,
de témám nincs.

Olyan voltam, mint egy atléta,

mert gyorsan tudtam alakot festeni,

de nem tudtam, miért.

Jól festettem, de igazi tartalom nélkül.

Úgyhogy eldöntöttem,
hogy félreteszem a festéket egy időre,

és azt kérdeztem magamtól:

Hogyan lehetnének a tárgyak
értékesek nekünk?

Hogyan érezhetném egy pólóról,
amit ezrek hordanak,

mint például ez,

hogy valamennyire az enyém?

Ezzel a tapasztalattal indultam,

és eldöntöttem, hogy jelentőséget adok
a gyűjtött anyagoknak.

Ezek könnyen beszerezhető
tömegtermékek voltak,

használati céljuknak megfelelően tervezve,

nem az esztétika szerint.

Úgy mint, fogpiszkálók, rajzszegek,

wc papír darabok,

azért, hogy lássam,
hogy a befektetett energia és idő

létre tud-e hozni
valamiféle értéket bennük.

A másik ötletem az volt,
hogy élővé teszem őket.

El akartam térni az alapoktól,

hogy ne legyen keret,

megtapasztalni,
amikor semmi se akar lenni

és azt mondani, ez fontos volt,

de amit felfedeztem,
az a saját tempóm volt.

Szóval olyan ez, mint egy
ősrégi ötlet egy szoborban,

vagyis: hogyan leheljünk életet
az élettelen anyagokba?

Így elmegyek egy olyan helyre,

mint ez, ahol van egy fal,

és magát a festéket használom,

kihozva a festéket a falból,

így létrehozva egy alakzatot.

Azért, mert érdekelt ez az ötlet,

hogy ezeknek a fogalmaknak, mint
az "szobor", "festés", "elrendezés"

nincs közük ahhoz,
ahogy valójában látjuk a világot.

Szóval el akartam mosni a határokat

úgy az eszközök között,
amelyekről a művészek beszélnek,

mint a művészetben és életben létezés
közti különbségtételt is.

Tehát amikor a mindennapokban vagyunk,

vagy valamelyik munkámban,

és minden nap láttuk, felismertük,

hogy áthelyezhetjük az élményt
a saját életünkbe,

és talán meglátjuk a művészetet
a mindennapi életben is.

A '90-es években diplomáztam,

és a műtermem egyre jobban kezdett
megtelni képekkel,

ahogy az életem is.

A képek és tárgyak efféle rendetlensége

az út részei lettek, ahogy próbáltam
értelmet adni az anyagoknak.

És engem is érdekelt,
ez hogyan változtathatja meg

az idő élményét.

Ha az anyagokon keresztül
érzékeljük az időt,

mi történik, ha a képek és a tárgyak
összekuszálódnak a térben?

Szóval elkezdtem kísérletezni képekkel.

Tekintsenek vissza az 1880-as évekre,

amikor az első fotók filmmé váltak.

Ezt állatok tanulmányozásán
keresztül tették,

a mozgásukon át.

Lovakat Amerikában,
madarakat Franciországban.

Így alakult ki a zoetróp (mozgó
alakokat mutató optikai játékrendszer),

majd később a film.

Úgy döntöttem, keresek egy állatot,

és eljátszom ezzel az ötlettel,

hogy a kép nem állandó,
sőt, mi több, mozog.

A térben mozog.

Kiválasztottam a gepárdot,

mert ő a leggyorsabb földi élőlény.

Ő tartja a rekordot,

és én ezt akartam használni

időmérő eszközként.

Ezért tűnik úgy az alakzatban,

mintha kilépne a térből.

Ez egyfajta megtört keret, a kép a térben,

fel is kellett tennem egy notepadra,

kivetítenem rá.

Elvégeztem ezt a kísérletet,
egyfajta versenyt,

új eszközökkel és videókkal,
és ezt fel is vettem.

Tehát a sólyom indul elsőnek,

rá egy másodpercre a gepárd követi,

majd a rinocérosz próbál
felzárkózni hátul.

Egy másik kísérletem során

arra gondoltam,

milyen visszaemlékezni egy dologra,
ami velünk történt

mondjuk, mikor 10 évesek voltunk.

Még arra is nehéz emlékezni,
ami abban az évben történt.

Én talán egy vagy két dologra tudok,

és az az egy pillanat
kitágította az elmémet,

kitölti az egész évet.

Nem éljük át az időt
minden percben és pillanatban.

Ezért készítettem egy álló videót,

ami ki van nyomtatva egy papírra,

a papír szakadt, amire a videó rávetül.

El akartam játszani azzal,

hogyan állnak össze a képek,

amik bevonnak minket,

hogy tud egy kép

foglyul ejteni minket.

Szóval ez három

nagyjából száz kísérlet közül,
ahol képekkel próbálkoztam

több mint 10 éven keresztül,

és sosem mutattam meg őket,

és azt gondoltam, rendben van,
de hogy tudnám ezeket nyilvánossá tenni

megtartva a kísérletezés energiáját,

amit akkor látsz, ha belépsz egy laborba,

vagy egy a műterembe.

Csak hagytam, és azt mondtam,

jó, odateszem az asztalom
a szoba közepére.

Szóval megfogtam,
és odatettem a szoba közepére,

és – számomra meglepő módon –
tényleg működött,

a képernyő vibrálásával együtt messziről.

A kivetítőkkel együtt

különleges hangulatot teremtettek,

a vibrálás olyan vonzó volt, mint a láng.

Azonosultál az egyik részlettel,

ami mindenkinek ismerős volt,

mint mikor egy asztalnál
vagy egy mosogatónál vagy,

és elbambulsz,

majd visszatérsz
ehhez a testméretű képhez.

De látszatra

a papíron lévő képeket fújja a szél,

és összezavar hogy melyik volt a kép

és melyik a tárgy.

Szóval így nézett ki a munka,
mikor egy nagyobb szobába került,

de amíg meg nem csináltam ezt a részét,

fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag
a planetárium belső részét csináltam meg

anélkül, hogy észrevettem volna.

Emlékszem, gyerekként szerettem
planetáriumba járni.

Akkoriban a planetárium

nemcsak csodás képek sokasága
volt a mennyezeten,

de láthattad a kivetítőt magát,
ahogy zúg és dolgozik,

és a lenyűgöző kamerát a szoba közepén.

És mindez, látva, ahogy a közönség
fölfelé néz körülötted –

mivel ott voltak körben –

a közönség részévé tett.

Ez egy kép, amit letöltöttem
az internetről

önmagukat munka közben fotózó emberekről.

Szeretem ezt a képet,

mert láthatod, hogyan keverednek
az alakok a munkában.

Látni a látogatók árnyékát
a vetítéssel szemben,

de a vetítést is valaki pólóján keresztül.

A munka közben készült önarcképek

amiket posztoltak,

olyan érzés, mint egy körkörös
képkészítő folyamat.

És az egyfajta véget is jelent.

Ez emlékeztetett engem,
és visszavitt a planetáriumba,

és annak belsejébe,

így tértem vissza a festéshez.

Arra gondolva, hogy nekem
egy festmény valójában

a belső képeinkről szól.

Nagyon sok belső kép van,

mi pedig a kinti dolgokra koncentrálunk.

És hogyan tároljuk
az emlékeket az elménkben,

bizonyos képek hogyan
bukkanak elő a semmiből

vagy foszlanak szét, ahogy telik az idő.

Ezt a sorozatot
Emlékképeknek kezdtem hívni,

ami arra utal, hogy ha most
becsukjuk a szemünket,

látni az elnyúló pislákolást,

és mikor újra kinyitjuk,
akkor újra elidőzünk,

mindig ez történik.

Egy emlékképet sosem
helyettesíthet egy fotó,

sosem érezhetsz ilyesmit képeken.

Ez a fényképezőgép végességére emlékeztet.

Szóval ez volt az ötlet,
képkészítés külső képekről –

ez az én műtermem –

és aztán próbálom kitalálni,
hogy jelenik meg bennem.

Szóval csak nagyon gyorsan

végigsiklottam azon, hogy egy folyamat

honnan-hova juthat.

Kezdődhet egy vázlattal,

vagy egy képpel, ami beleég az emlékeidbe

a 18. századból –

ez Piranesi "Colosseum"-a.

Vagy egy kosárlabda méretű modellel –

kb. ekkorára építettem,

a piros bögre mögötte
a méretarányt igazolja.

Ez a modell lehet nagyobb, mint egy mag,

ami tovább nőhet egy darabbá.

És betölthet egy nagyon nagy teret.

Vagy leszűkülhet egy videóra is,
amit most készítettem az iPhone-ommal

egy kinti pocsolyáról egy esős éjszakán.

Ez egy agyamban őrzött emlékkép
egy festményről,

és még egy festmény is megfakulhat,
akár az emlékek.

Ez a vázlata egy nagyon kicsi képnek

a vázlatkönyvemből.

Láthatod nagyban

egy metróállomás három szakaszán.

Láthatod, hogy a metróállomáson járva

mintha egy vázlatfüzet lapjain
keresztül utaznánk,

egyfajta munkanaplót láthatsz,
végig egy nyilvános térben,

mintha 20 év művészi munkáját lapozgatnád,

ahogy végighaladsz az állomáson.

De még a vázlatnak is más az eredete,

egy hat emelet magasságú
szoborról lett mintázva,

amit egy macskához
arányosítottam 2002-ben.

Azért emlékszem erre,
mert akkoriban két fekete macskám volt.

Ez egy kép Japánból, az egyik munkáról,

az emlékkép a metróban látható.

Ez egy velencei munka,

a kép a falba van vésve.

Ez egy szobor, amit 2001-ben
készítettem a SFMOMA-ra,

létrehoztam egy dinamikus vonalat,

ahogy leosontam, hogy létrehozzak
egy dinamikus vonalat,

amint lefelé mégy a metróhoz.

Az efféle eszközök egyesítése
nagyon érdekes számomra.

Hogyan tudnál vonalat alkotni
úgy, mint egy szobor,

és kinyomtatni?

Egy vonalat húzni,
mintha rajzolnál egy szoborban

egy drámai nézőpontot alkotva ezzel?

Hogy tudja egy festmény leutánozni
a sokszorosított grafika folyamatát?

Hogy képes egy installáció
használni a kamerát

egy tájkép megszerkesztéséhez?

Hogyan tud egy madzagon lógó festmény
fontossá válni Dániában

egy hosszú út közepén?

Hogy tudja egy darab a természet
egy részének álcázni magát,

és a élőhellyévé válni

az őt körbevevő természetnek?

Most végeztem két művel,

amit "Zuhanó Ég"-nek neveztem el,

ez egy állandó kiállítás Hudson Valley-ben

olyan, mint egy összeomló Planetárium,

ami eggyé válik a földdel.

Ez egy munka 2013-ból,
amit újra fel fognak állítani,

új életre kel a MOMA megnyitóján.

Ez egy olyan mű,
ahol az eszköz maga a szobor.

Az inga, ahogy hintázik,

eszközként egy újat teremt.

A tárgyak minden halma

egy centiméterestől
az inga tetejéig terjed.

Megvan a pillanatnyi csendje
ennek a gyönyörű ingának,

de a feszessége is, ami ugyanakkor
le is tudja rombolni ezt a részt.

Igazából mindegy is,
hol végződnek ezek a darabok,

mert az igazi lényeg számomra

az, hogy idővel emlékké válnak,

és önmagukon túlmutatva
ötleteket generálnak.

Köszönöm.

(Taps)