-
Títol:
Művészet, ami feltárja az időt és az emléket
-
Descripció:
Sarah Sze képzőművész munkáján keresztül egy kaleidoszkópikus utazásra visz bennünket: magával ragadó, épületnagyságú, falakra festett vagy egész galáriákat betöltő installációkkal, melyek elhomályosítják a határt idő, emlék és tér között. Fedezze fel ezen a gyönyörű utazáson, hogyan adunk értelmet a tárgyaknak tapasztalati úton, a multimédia művészet segítségével.
-
Speaker:
Sarah Sze
-
Egy kérdéssel szeretnék indítani.
-
Hol kezdődik egy műalkotás?
-
A kérdés néha teljesen abszurd.
-
Megtévesztően egyszerűnek hangzik,
-
mint amikor a Portable
Planetariumról kérdeztem,
-
amit 2010-ben készítettem.
-
A kérdés így hangzott:
-
Milyen lenne saját
planetáriumot építeni?
-
Tudom, minden reggel
ezt kérdezik maguktól,
-
én viszont tényleg feltettem
magamnak ezt a kérdést.
-
Mint képzőművész,
-
az erőfeszítéseinkre gondoltam,
-
az évek óta tartó
folyamatos vágyakozásunkra,
-
hogy jelentést adjunk
a körülöttünk lévő világnak
-
anyagokon keresztül.
-
Ez számomra azt jelenti, hogy
igyekszem megtalálni azt a fajta csodát,
¶
-
de a hiábavalóságot is, amely ebben
a nagyon törékeny keresésben rejlik.
-
Ez is művészi munkám része.
-
Szóval összegyűjtöm
a körülöttem lévő anyagokat,
¶
-
és ezek segítségével próbálok
olyan hatásos élményeket teremteni,
-
amelyek megtöltik üres tereket,
-
falakat, tájakat, épületeket.
-
De szeretném, ha végül
az emlékeinkbe is beférkőznének.
-
Miután befejezem egy munkámat,
-
általában egy emlék marad meg a fejemben,
ami szinte belém ég.
-
Ez az emlék pedig számomra nem más,
-
mint az a hirtelen jövő, meglepő élmény,
-
hogy része vagyok a műalkotásnak.
-
Ez velem maradt,
megismétlődött a munkámban
-
körülbelül 10 évvel később.
-
De vissza akarok menni
a volt egyetemi műtermemig.
¶
-
Szerintem érdekes, hogy mikor elkezd
az ember egy alkotáson dolgozni,
-
egyszerűen teljesen
tiszta lappal kell kezdeni,
-
mindent el kell távolítani.
-
És talán nem tűnik tiszta lapnak,
-
de nekem az volt.
-
Mert 10 évig tanultam festeni,
-
aztán mikor befejeztem az iskolát,
-
észrevettem, hogy készségem van,
de témám nincs.
-
Olyan voltam, mint egy atléta,
-
mert gyorsan tudtam alakot festeni,
-
de nem tudtam, miért.
-
Jól festettem, de igazi tartalom nélkül.
-
Úgyhogy eldöntöttem,
hogy félreteszem a festéket egy időre,
-
és azt kérdeztem magamtól:
-
Hogyan lehetnének a tárgyak
értékesek nekünk?
-
Hogyan érezhetném egy pólóról,
amit ezrek hordanak,
-
mint például ez,
-
hogy valamennyire az enyém?
-
Ezzel a tapasztalattal indultam,
¶
-
és eldöntöttem, hogy jelentőséget adok
a gyűjtött anyagoknak.
-
Ezek könnyen beszerezhető
tömegtermékek voltak,
-
használati céljuknak megfelelően tervezve,
-
nem az esztétika szerint.
-
Úgy mint, fogpiszkálók, rajzszegek,
-
wc papír darabok,
-
azért, hogy lássam,
hogy a befektetett energia és idő
-
létre tud-e hozni
valamiféle értéket bennük.
-
A másik ötletem az volt,
hogy élővé teszem őket.
-
El akartam térni az alapoktól,
-
hogy ne legyen keret,
-
megtapasztalni,
amikor semmi se akar lenni
-
és azt mondani, ez fontos volt,
-
de amit felfedeztem,
az a saját tempóm volt.
-
Szóval olyan ez, mint egy
ősrégi ötlet egy szoborban,
¶
-
vagyis: hogyan leheljünk életet
az élettelen anyagokba?
-
Így elmegyek egy olyan helyre,
-
mint ez, ahol van egy fal,
-
és magát a festéket használom,
-
kihozva a festéket a falból,
-
így létrehozva egy alakzatot.
-
Azért, mert érdekelt ez az ötlet,
-
hogy ezeknek a fogalmaknak, mint
az "szobor", "festés", "elrendezés"
-
nincs közük ahhoz,
ahogy valójában látjuk a világot.
-
Szóval el akartam mosni a határokat
-
úgy az eszközök között,
amelyekről a művészek beszélnek,
-
mint a művészetben és életben létezés
közti különbségtételt is.
-
Tehát amikor a mindennapokban vagyunk,
-
vagy valamelyik munkámban,
-
és minden nap láttuk, felismertük,
-
hogy áthelyezhetjük az élményt
a saját életünkbe,
-
és talán meglátjuk a művészetet
a mindennapi életben is.
-
A '90-es években diplomáztam,
¶
-
és a műtermem egyre jobban kezdett
megtelni képekkel,
-
ahogy az életem is.
-
A képek és tárgyak efféle rendetlensége
-
az út részei lettek, ahogy próbáltam
értelmet adni az anyagoknak.
-
És engem is érdekelt,
ez hogyan változtathatja meg
-
az idő élményét.
-
Ha az anyagokon keresztül
érzékeljük az időt,
-
mi történik, ha a képek és a tárgyak
összekuszálódnak a térben?
-
Szóval elkezdtem kísérletezni képekkel.
-
Tekintsenek vissza az 1880-as évekre,
-
amikor az első fotók filmmé váltak.
-
Ezt állatok tanulmányozásán
keresztül tették,
-
a mozgásukon át.
-
Lovakat Amerikában,
madarakat Franciországban.
-
Így alakult ki a zoetróp (mozgó
alakokat mutató optikai játékrendszer),
-
majd később a film.
-
Úgy döntöttem, keresek egy állatot,
¶
-
és eljátszom ezzel az ötlettel,
-
hogy a kép nem állandó,
sőt, mi több, mozog.
-
A térben mozog.
-
Kiválasztottam a gepárdot,
-
mert ő a leggyorsabb földi élőlény.
-
Ő tartja a rekordot,
-
és én ezt akartam használni
-
időmérő eszközként.
-
Ezért tűnik úgy az alakzatban,
-
mintha kilépne a térből.
-
Ez egyfajta megtört keret, a kép a térben,
-
fel is kellett tennem egy notepadra,
-
kivetítenem rá.
-
Elvégeztem ezt a kísérletet,
egyfajta versenyt,
-
új eszközökkel és videókkal,
és ezt fel is vettem.
-
Tehát a sólyom indul elsőnek,
-
rá egy másodpercre a gepárd követi,
-
majd a rinocérosz próbál
felzárkózni hátul.
-
Egy másik kísérletem során
¶
-
arra gondoltam,
-
milyen visszaemlékezni egy dologra,
ami velünk történt
-
mondjuk, mikor 10 évesek voltunk.
-
Még arra is nehéz emlékezni,
ami abban az évben történt.
-
Én talán egy vagy két dologra tudok,
-
és az az egy pillanat
kitágította az elmémet,
-
kitölti az egész évet.
-
Nem éljük át az időt
minden percben és pillanatban.
-
Ezért készítettem egy álló videót,
-
ami ki van nyomtatva egy papírra,
-
a papír szakadt, amire a videó rávetül.
-
El akartam játszani azzal,
-
hogyan állnak össze a képek,
-
amik bevonnak minket,
-
hogy tud egy kép
-
foglyul ejteni minket.
-
-
nagyjából száz kísérlet közül,
ahol képekkel próbálkoztam
-
több mint 10 éven keresztül,
-
és sosem mutattam meg őket,
-
és azt gondoltam, rendben van,
de hogy tudnám ezeket nyilvánossá tenni
-
megtartva a kísérletezés energiáját,
-
amit akkor látsz, ha belépsz egy laborba,
-
vagy egy a műterembe.
-
Csak hagytam, és azt mondtam,
-
jó, odateszem az asztalom
a szoba közepére.
-
Szóval megfogtam,
és odatettem a szoba közepére,
-
és – számomra meglepő módon –
tényleg működött,
-
a képernyő vibrálásával együtt messziről.
-
A kivetítőkkel együtt
-
különleges hangulatot teremtettek,
-
a vibrálás olyan vonzó volt, mint a láng.
-
Azonosultál az egyik részlettel,
-
ami mindenkinek ismerős volt,
-
mint mikor egy asztalnál
vagy egy mosogatónál vagy,
-
és elbambulsz,
-
majd visszatérsz
ehhez a testméretű képhez.
-
De látszatra
-
a papíron lévő képeket fújja a szél,
-
és összezavar hogy melyik volt a kép
-
és melyik a tárgy.
-
Szóval így nézett ki a munka,
mikor egy nagyobb szobába került,
¶
-
de amíg meg nem csináltam ezt a részét,
-
fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag
a planetárium belső részét csináltam meg
-
anélkül, hogy észrevettem volna.
-
Emlékszem, gyerekként szerettem
planetáriumba járni.
-
Akkoriban a planetárium
-
nemcsak csodás képek sokasága
volt a mennyezeten,
-
de láthattad a kivetítőt magát,
ahogy zúg és dolgozik,
-
és a lenyűgöző kamerát a szoba közepén.
-
És mindez, látva, ahogy a közönség
fölfelé néz körülötted –
-
mivel ott voltak körben –
-
a közönség részévé tett.
-
Ez egy kép, amit letöltöttem
az internetről
-
önmagukat munka közben fotózó emberekről.
-
Szeretem ezt a képet,
-
mert láthatod, hogyan keverednek
az alakok a munkában.
-
Látni a látogatók árnyékát
a vetítéssel szemben,
-
de a vetítést is valaki pólóján keresztül.
-
A munka közben készült önarcképek
-
amiket posztoltak,
-
olyan érzés, mint egy körkörös
képkészítő folyamat.
-
És az egyfajta véget is jelent.
-
Ez emlékeztetett engem,
és visszavitt a planetáriumba,
¶
-
és annak belsejébe,
-
így tértem vissza a festéshez.
-
Arra gondolva, hogy nekem
egy festmény valójában
-
a belső képeinkről szól.
-
Nagyon sok belső kép van,
-
mi pedig a kinti dolgokra koncentrálunk.
-
És hogyan tároljuk
az emlékeket az elménkben,
-
bizonyos képek hogyan
bukkanak elő a semmiből
-
vagy foszlanak szét, ahogy telik az idő.
-
Ezt a sorozatot
Emlékképeknek kezdtem hívni,
-
ami arra utal, hogy ha most
becsukjuk a szemünket,
-
látni az elnyúló pislákolást,
-
és mikor újra kinyitjuk,
akkor újra elidőzünk,
-
mindig ez történik.
-
Egy emlékképet sosem
helyettesíthet egy fotó,
-
sosem érezhetsz ilyesmit képeken.
-
Ez a fényképezőgép végességére emlékeztet.
-
Szóval ez volt az ötlet,
képkészítés külső képekről –
-
ez az én műtermem –
-
és aztán próbálom kitalálni,
hogy jelenik meg bennem.
-
Szóval csak nagyon gyorsan
¶
-
végigsiklottam azon, hogy egy folyamat
-
honnan-hova juthat.
-
Kezdődhet egy vázlattal,
-
vagy egy képpel, ami beleég az emlékeidbe
-
a 18. századból –
-
ez Piranesi "Colosseum"-a.
-
Vagy egy kosárlabda méretű modellel –
-
kb. ekkorára építettem,
-
a piros bögre mögötte
a méretarányt igazolja.
-
Ez a modell lehet nagyobb, mint egy mag,
-
ami tovább nőhet egy darabbá.
-
És betölthet egy nagyon nagy teret.
-
Vagy leszűkülhet egy videóra is,
amit most készítettem az iPhone-ommal
-
egy kinti pocsolyáról egy esős éjszakán.
-
Ez egy agyamban őrzött emlékkép
egy festményről,
-
és még egy festmény is megfakulhat,
akár az emlékek.
-
Ez a vázlata egy nagyon kicsi képnek
¶
-
a vázlatkönyvemből.
-
Láthatod nagyban
-
egy metróállomás három szakaszán.
-
Láthatod, hogy a metróállomáson járva
-
mintha egy vázlatfüzet lapjain
keresztül utaznánk,
-
egyfajta munkanaplót láthatsz,
végig egy nyilvános térben,
-
mintha 20 év művészi munkáját lapozgatnád,
-
ahogy végighaladsz az állomáson.
-
De még a vázlatnak is más az eredete,
-
egy hat emelet magasságú
szoborról lett mintázva,
-
amit egy macskához
arányosítottam 2002-ben.
-
Azért emlékszem erre,
mert akkoriban két fekete macskám volt.
-
Ez egy kép Japánból, az egyik munkáról,
-
az emlékkép a metróban látható.
-
Ez egy velencei munka,
-
a kép a falba van vésve.
-
Ez egy szobor, amit 2001-ben
készítettem a SFMOMA-ra,
-
létrehoztam egy dinamikus vonalat,
-
ahogy leosontam, hogy létrehozzak
egy dinamikus vonalat,
-
amint lefelé mégy a metróhoz.
-
Az efféle eszközök egyesítése
nagyon érdekes számomra.
¶
-
Hogyan tudnál vonalat alkotni
úgy, mint egy szobor,
-
és kinyomtatni?
-
Egy vonalat húzni,
mintha rajzolnál egy szoborban
-
egy drámai nézőpontot alkotva ezzel?
-
Hogy tudja egy festmény leutánozni
a sokszorosított grafika folyamatát?
-
Hogy képes egy installáció
használni a kamerát
-
egy tájkép megszerkesztéséhez?
-
Hogyan tud egy madzagon lógó festmény
fontossá válni Dániában
-
egy hosszú út közepén?
-
Hogy tudja egy darab a természet
egy részének álcázni magát,
-
és a élőhellyévé válni
-
az őt körbevevő természetnek?
-
Most végeztem két művel,
¶
-
amit "Zuhanó Ég"-nek neveztem el,
-
ez egy állandó kiállítás Hudson Valley-ben
-
olyan, mint egy összeomló Planetárium,
-
ami eggyé válik a földdel.
-
Ez egy munka 2013-ból,
amit újra fel fognak állítani,
-
új életre kel a MOMA megnyitóján.
-
Ez egy olyan mű,
ahol az eszköz maga a szobor.
-
Az inga, ahogy hintázik,
-
eszközként egy újat teremt.
-
A tárgyak minden halma
-
egy centiméterestől
az inga tetejéig terjed.
-
Megvan a pillanatnyi csendje
ennek a gyönyörű ingának,
-
de a feszessége is, ami ugyanakkor
le is tudja rombolni ezt a részt.
-
Igazából mindegy is,
hol végződnek ezek a darabok,
¶
-
mert az igazi lényeg számomra
-
az, hogy idővel emlékké válnak,
-
és önmagukon túlmutatva
ötleteket generálnak.
-
-