A közös nevezőre jutás szépsége és összetettsége

Hogyan tudjuk véleménykülönbségünket tisztelettel és eredményesen kifejezni? Gondolatébresztő előadásában Matt Trombley csapatépítő tréner az agonizmusról, a hajthatatlanságról beszél, és rávilágít, hogy az egyező nézőpontok megtalálása a konfliktus oldásának első lépése lehet. “Ha közös nevezőre tudunk jutni, legyen az a legapróbb egyezőség is, lehetővé válhat, hogy megértsük azt a csodát, amit a másik ember jelent, összetettségét és méltóságát.“ – állítja Matt Trombley.

Történetünk több évvel ezelőtt kezdődött,

amikor a feleségem és én
panaszlevelet kaptunk a postán

egy névtelenségbe burkolózó szomszédtól.

(Nevetés)

Sosem felejtem el,
ahogy a feleségem a szemem előtt

bájos, békés, kedves nőből

egy dühös anyatigrissé vált,
akinek a kölykeit kell megvédenie.

Elég súlyos volt a helyzet.

Elmondom, mi történt.

Ez a családunk.

Ő a feleségem és én
és az öt bámulatos gyerekünk.

Elég hangosak és izgágák vagyunk,

hozzuk a formánkat.

Láthatják, hogy két gyermekünk

egy kicsit más, mint Mary és én,

és ez azért van így,
mert örökbe fogadtuk őket.

A szomszédunk azonban két,
látszólag máshoz tartozó gyereket látott,

ahogy a házunk előtt
játszanak nap mint nap,

és arra jutottak,

hogy biztosan illegális napközit
működtetünk az otthonunkban.

(Zúgolódás)

Nagyon dühösek voltunk,
hogy a gyerekeinket így sztereotipizálják,

de tudom, hogy ez a faji profilalkotás
egy aránylag enyhe példája.

Mégis, nem olyasmi ez,
amire mindenki hajlamos

azokkal szemben,
akik másként gondolkoznak,

másban hisznek vagy akár másra szavaznak?

Ahelyett, hogy igaz szomszédokként
közelednénk egymáshoz,

távolságot tartunk,

és a cselekedeteinket irányukba
vagy azok vezérlik,

akikről úgy gondoljuk, hasonlóan
látják a világot, mint mi,

vagy azok, akikről pont azt
gondoljuk, hogy nem így van.

Tudják, a szomszédom ún.
agonizmusban szenvedett.

És vannak alkalmak,
amikor mindannyian ebben szenvedünk.

Ez nem betegség, de fertőző.

Beszéljünk hát kicsit arról,
mit is jelent az agonizmus.

A kedvenc értelmezésem:

harcias hozzáállás nem háborús helyzetben.

Az agonizmus ugyanabból a görög
“agon” szóból származik,

mint az agónia.

Helyénvaló, nem?

Jellemzően mindannyian
az agonizmus jeleit mutatjuk,

amikor két mélyen gyökerező
meggyőződéshez ragaszkodunk,

ahogy elsőként
Rick Warren író mutatott rá.

Az első, ha valakit szeretünk,

egyet kell értsünk mindazzal,
amit tesz vagy hisz.

A második ennek az ellentéte,

azaz ha nem értünk egyet,

az azt kell jelentse, hogy félünk
tőlük, esetleg gyűlöljük őket.

Valójában, azt hiszem, fel sem ismerjük
az effajta gondolkodásból adódó agóniát,

amikor kapcsolataink elhalnak,

csak mert úgy hisszük,

mindenáron vagy egyet kell értsünk,
vagy ellenkeznünk kell a másikkal.

Gondoljanak csak a Brexit beszélgetésekre,

vagy Hong Kong,
esetleg az izraeli települések,

vagy a politikai felelősségre
vonás témáira.

Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek volt
legalább egy személyes kapcsolata,

ami feszültté vált, esetleg
meg is szakadt egy ilyen téma,

vagy, sajnálatos módon,

ezeknél sokkal triviálisabb
téma kapcsán is.

Az agonizmus elleni szer nem elérhetetlen.

A kérdés az: Hogyan?

Két stratégiát javasolnék,

melyekkel tapasztalataim
szerint kezdeni érdemes.

Elsőként, munkálkodjanak a közös nevezőn,

azaz fókuszáljanak arra, ami közös.

Szeretném ha tudnák, hogy szavaimat
nagyon-nagyon tudatosan használom.

A “munkálkodás” alatt azt értem,
tudatosan dolgozzunk azon,

hogy valakivel közös nevezőre jussunk.

Épp úgy, mint a földműves,
aki a föld megmunkálásán dolgozik.

És mivel a közös nevező gyakori kifejezés,

ezért elmagyarázom, mi az,
amire nem gondolok.

Nem azt kell érteni alatta,
hogy tökéletes,

vagy teljeskörű
az egyetértés, a helyeslés.

Csupán arra gondolok, hogy tudunk találni
valamit, ami összeköt minket,

amennyire egy másik emberhez
fűződő kapcsolatban ez lehetséges.

Tudják, ezt az egy dolgot,
néha nagyon nehéz megtalálni.

Ezért megosztanám a személyes történetem,

de még elötte

mondanék pár szót magamról.

Kaukázusi vagyok,

cisznemű férfi,

középosztálybeli, evangélikus keresztény.

És tudom, ahogy ezek a szavak
elhagyták a számat,

néhányan véleményt formáltak rólam.

Ez rendben is van,

pedig tudom, ezek nem mind
pozitív észrevételek.

Azonban azok, akiknek a hite
megegyezik az enyémmel,

tudják, hogy mindjárt
árral szemben fogok úszni.

És nem is kell rám hallgatni.

De, ahogy haladunk előre,

ha nehezükre esik engem hallgatni,

finoman kérem, hogy gondolkozzanak el,

nem épp az agonizmusnak
adják-e át magukat.

Hiszen, ha azért utasít valaki el,

mert egyszerűen úgy gondolja,
hogy másként látjuk a világot –

hát nem erről beszélgetünk éppen?

Rendben, készen állnak?

Nos, evangélikus keresztényként

sokat gondolkoztam azon,
hogyan lehet közös nevezőre jutni

a képlékeny neműség,
a gender fluidity tekintetében.

Az olyan keresztények, mint én,

úgy hisszük, Isten férfinak
és nőnek teremtett bennünket.

Mit tudok hát tenni?

Tárjam szét a karjaim, mondván:

“Nem lehet kapcsolatom senkivel,

aki transznemű vagy LGBTQIA?”

Nem.

Ezzel csak az agonizmusnak adnám át magam.

Ezért elkezdtem megvizsgálni
hitem alapvető szempontjait,

melyek közül az első,

hogy a hárommilliárd gén közül,
ami minket emberré tesz –

és csak úgy mellékesen,
génjeink 99,9%-a megegyezik –,

hiszem, hogy mind a hárommilliárd gén
egy intelligens tervező műve.

Márpedig ez máris közös nevező
köztem és mindenki más között.

Ezenkívül hitet ad,

hogy minden egyes ember

megkapta az élethez való jogot

ugyanettől az intelligens tervezőtől.

De aztán még mélyebbre ástam.

Arra jutottam,
hogy a hitem nem tanított meg,

hogy egy kapcsolatot
vitatkozás útján kezdjek építeni,

egészen addig, amíg a másik
nem hiszi, amit én hiszek,

vagy meg nem győztem őt.

Arra tanított, hogy kapcsolatot
úgy tudok építeni,

ha a másikat az emberi faj
egyenrangú tagjaként szeretem.

De őszintén,

a hitemet osztók között is van,
aki meghúzza a határt,

és nem hajlandó a másikat a választott
nemére utaló személyes névmással illetni.

De ez nem annak
a hazugságnak az elfogadása,

hogy ha tisztelni akarom a másikat,

fel kell adjam a hitemet?

Menjünk vissza az időben –

mondjuk húsz évet,

és tegyük fel,
Muhammad Ali áll az ajtónkban.

Kinyitjuk az ajtót.

Hogyan szólítanánk: Muhammad Ali,

vagy korábbi nevén, Cassius Clay-ként?

Úgy hiszem, a legtöbben
Muhammad Ali-nak szólítanák.

És meggyőződésem,
hogy a legtöbben nem gondolnánk azt,

hogy azonnal át kell térjünk
az iszlám vallásra,

csak mert ezen a néven szólítjuk.

Az, hogy megadom a tiszteletet,
nem kerülne sem nekem,

sem másnak semmibe,

de megteremtené a közös nevezőt,
hogy kapcsolatot tudjunk kialakítani.

És a kapcsolat lesz
az agonizmus ellenszere,

ha nem adjuk fel, amiben hiszünk.

Ahhoz, hogy tiszteletben tartsam a hitem,

el kell tehát utasítanom az agonizmus
merev megjelenési formáit.

Úgy értem, szerethetlek
és szeretni is foglak.

El tudlak, és el is foglak fogadni téged,

és nem kell elfogadnom a hazugságot,

hogy ha ezeket megteszem,
fel kell adjam a hitemet,

és helyette a félelmet,
gyűlöletet kell választanom.

Hiszen arra összpontosítok,
hogy mi a közös bennünk.

Ha közös nevezőre tudunk jutni,
legyen az a legapróbb egyezőség is,

lehetővé válhat, hogy megértsük
azt a szépséges csodát,

összetettséget,

méltóságot, ami maga a másik ember.

A második stratégia

teret ad
(Nagy levegőt vesz)

a levegővételre.

A szünetre.

A lenyugvásra.

Hogy olyan kapcsolataink legyenek,
melyek az agonizmust feloldják.

És hogy életben is tarthassuk azokat.

A második stratégiánk, hogy extravagáns
szelídséggel forduljunk egymás irányába.

(Nevet)

Most sem a választékosságra törekszem;

szelídség alatt nem azt értem,
vegyen mindenki balettleckéket,

az furcsa lenne.

(Nevetés)

Arra gondolok, hogy egyetlen hiba
nem töröl mindent.

Még akkor sem, ha az a hiba
személyesen megsértett minket.

Még ha mélységesen is.

Talán Corrie ten Boom holokauszt túlélő
fogalmazta meg a legjobban,

amikor azt mondta:

“A megbocsátás nem más,
mint a rab szabaddá engedése,

majd rájövünk, a rabok mi magunk vagyunk.”

A vallásom azt tanítja, hogy mi emberek
soha nem leszünk tökéletesek,

én magam sem.

Ezért szükségünk van
egy megmentő szelídségére,

aki számomra Jézus.

És míg én a szelídséget a vallásom
összefüggései szerint értelmezem,

tudom, hogy nagyon sokan másként

és különböző módon értelmezik.

Az egyik kedvencem Oswald Hoffmann
rádiós bemondóé, aki azt mondta:

“A szelídség szeretet;
a szeretetre nem méltó

és a nem szerethető szeretete.”

Nagyon szeretem a szelídségnek
ezt a képi megjelenítését.

Mert tudom, hogy én is

és talán önök közül is sokan
tudnak olyan alkalmat említeni,

amikor, ha fene fenét eszik is,
de nem voltak szerethetők.

Tehát a képmutatás netovábbja,

a vallásom szerint is visszataszító
volna, ha mondhatom így,

ha elfogadnám

Isten feltétel nélküli és korlátlan
szelídségét és szeretetét,

majd hátat fordítva

előfeltételt szabnék
mások iránti szeretetemért cserébe.

Hogyan is gondolkodhatnék így?

Az extravagáns alatt azt értem,
legyünk nagyvonalúak,

ne csak letudni akarjuk.

Mindenki emlékezhet arra,
hogy gyerekkorunkban,

mikor szüleink megkövetelték,
hogy bocsánatot kérjünk,

mi meg mérgesen mentünk
az illetőhöz: “Elnézést kérek.”

Túl akartunk rajta lenni, nem igaz?

Nem erről van most szó.

Szelídséggel ne azért forduljunk
mások felé, mert kell,

hanem, mert szeretnénk,
és mi választunk így.

Így tudunk extravagáns
szelídséggel bánni másokkal.

Tudom, hogy ez nagyon-nagyon
teoretikusan hangzik.

Ezért szeretnék az egyik hősömről mesélni.

A szelídség hőséről.

2014-ben járunk.

Iránban.

Egy meggyilkolt fiú édesanyja
egy köztéren áll.

A köztéren ott a férfi is,
aki megölte a fiát,

egy akasztófa alatt,

valamiféle széken állva,

hurokkal a nyakában

bekötött szemmel.

Samereh Alinejad

országának törvényei szerint
kapta meg egyedül a jogot,

hogy vagy megbocsásson ennek az embernek,

vagy kezdeményezze a kivégzését.

Más szóval, megbocsáthat neki,

vagy szó szerint
kirúghatja alóla a széket.

(Sóhajt)

Egyszerűen...

el sem tudom elképzelni
Samereh és a férfi gyötrelmét,

amit mindketten átéltek.

Samereh a döntéshozatalt illetően,

és ez a férfi, aki a beszámoló
szerint csak zokogott,

megbocsátásért könyörögve.

És Samereh választhatott.

Abban a pillanatban azt választotta,
hogy odalép a férfihoz,

és arcul csapja.

A megbocsátásának jeleként.

És lesz ez még jobb is.

Rögtön utána valaki megkérdezte
Samereh-ét, mit érez.

Az interjúban azt mondta, idézem:

“Úgy éreztem, a düh eltűnt a szívemből,

és újra éreztem a vért
folyni az ereimben.”

Hát nem hihetetlen?

Ez aztán a szelídség megtestesítése,
micsoda szelíd hős!

Tanulságos mindannyiunk számára.

Ahogy John Piper teológus fogalmazott:

“A szelídség lehetőség,
nem csak megbocsátás.”

És ha belegondolunk,

a szelídség ajándék, amit egy
kapcsolatban a másiknak adunk,

és annak a jele, hogy a kapcsolat
számunkra sokkal fontosabb,

mint azok a dolgok,
amik elválasztanak minket.

És ha még egy picit továbbgondoljuk,

mindannyiunknak megvan a lehetősége,
hogy a kapcsolatainknak véget vessünk,

de az is, hogy megbocsássunk.

Számunkra soha nem derült ki
a névtelen szomszéd személyazonossága.

(Nevetés)

De ha mégis kiderült volna,
remélem, annyit mondtunk volna:

“Leülhetünk egy kávéra?”

Talán önöknek is meg kellene
inni egy kávét valakivel,

hogy közös nevezőre jussanak.

Vagy talán van olyan kapcsolatuk,

amelyben extravagáns szelídséggel
kellene fordulni egymás felé.

Talán érdemes önöknek
megtenni az első lépést.

Ez a két stratégia megtanított

extravagáns szelídséggel
fordulni a másikhoz,

és kedvet lelni a szomszédaim
csodálatosan megtervezett személyében.

Én szeretném továbbra is a kapcsolataimat
választani az agonizmus helyett.

Önök is e választás mellett döntenek?

Köszönöm.

(Taps)