Az önazonosságom szupererő, nem pedig akadály

Hollywoodnak fel kell hagynia a világ valódi arca szembeni ellenállással, mondja America Ferrera, színész, rendező, aktivista. Felvázolja a pályafutása körvonalait, és a különböző kultúrák valódi szemléltetését követeli, valamint változtatást a történeteink elbeszéléseiben. "A jelenlét esélyt szül," mondja. "Akiket látunk boldogulni a világban, azokon keresztül tanuljuk meg, hogy hogyan lássuk önmagunkat, hogyan határozzuk meg az értékeinket, és hogyan álmodjunk a jövőnkről."

Gyerekkoromban a családom
vöröscsempés nappalijában

a Gypsy című tévéfilm zenéjére
táncoltam és énekeltem

a képernyőn szereplő Bette Midlerrel.

(Énekel) "Volt egy álmom,

egy gyönyörű álmom, papa."

Kilencévesként sürgető és égető
vágy fűtött e sorok éneklése közben,

mivel nekem is volt egy álmom.

Arról álmodoztam, hogy színésznő leszek.

Igaz, hogy a tévében és filmekben
soha nem láttam senkit,

aki úgy nézett ki, mint én.

Igaz, hogy szüleim, barátaim
és tanáraim folyton óva intettek,

hogy a hozzám hasonlóknak
nincs sikere Hollywoodban.

De amerikai vagyok.

A nevelésem része volt a hit,
hogy bárki elérhet bármit,

függetlenül attól, hogy milyen
a bőröm színe,

hogy a szüleim Hondurasból vándoroltak be,

és hogy nem volt semmi pénzem.

Az álmomnak nem kellett könnyűnek lennie,

csak elérhetőnek.

Tizenöt éves koromban volt

az első hivatásos meghallgatásom.

Kábéltévé előfizetői reklámról volt szó,
vagy talán óvadéklevél reklámról,

már nem is emlékszem.

(Nevetés)

Amire viszont emlékszem, az az,
hogy a szereplőválogató megkért:

"El tudnád újra játszani,
de kicsit latinásabban?"

"Öö, oké.

Szeretné, ha spanyolul mondanám?"
kérdeztem vissza.

"Ne, ne, angolul mondd,
csak legyen latinásabb hangzású!"

"Hát, latin nő vagyok,
ez így nem elég latinás?"

Ezt hosszú, kínos csend követte,

és végül:

"Rendben, aranyom, nem számít.
Köszönjük, hogy bejöttél, szia!"

Majdnem az egész hazaút kellett hozzá,
hogy rájöjjek, a "latinásabb hangzású"

burkolt kérés volt arra,
hogy törjem az angolt.

De nem tudtam megérteni,

hogy miért nem számított a tény,

hogy valódi, élő latina vagyok.

Egyébként nem kaptam meg a szerepet.

Nem sok olyan szerepet kaptam,
amiben szívesen láttak volna az emberek:

a gengszter barátnője,

a pimasz bolti tolvaj,

kettes számú terhes chola.

(Nevetés)

A hozzám hasonlóknak
csak ilyen szerepek jártak.

Olyanoknak, akiket túl barnának,
túl kövérnek, túl szegénynek,

vagy túl egyszerűnek láttak.

Ezek sztereotipikus szerepek voltak,

amelyek nem állhattak volna távolabb
a saját valóságomtól vagy a szerepektől,

amelyekről álmodoztam.

Olyan embereket akartam játszani,
akik összetettek és többdimenziósak,

akik a saját életük középpontjában álltak.

Nem kartonfigurák, akiket mások
életének hátterébe állítottak.

De amikor ezt szóvá mertem
tenni a menedzseremnek –

a személynek, akit azért fizetek,
hogy lehetőségeket találjon számomra –

ez volt a válasza:

"Valaki szóljon már annak a lánynak,
hogy irreális elvárásai vannak."

És nem tévedett.

Úgy értem, kirúgtam, de nem tévedett.

(Nevetés)

(Taps)

Mert mindig, ha nem valami rosszul megírt,
sztereotip szerephez próbáltam jutni,

ezt hallottam:

"Jelenleg nem keresünk
sokszínű szereplőket."

Vagy: "Nagyon tetszik a lány,
de túl nyilvánvalóan etnikai."

Vagy: "Sajnos, már van
egy latino a filmben."

Ugyanaz az üzenet jött át
újra és újra és újra.

Hogy az önazonosságom akadály,
amit le kell győznöm.

És azt gondoltam:

"Na, gyere csak, akadály!

Amerikai vagyok. Americának hívnak.

Egész életemben erre készültem,
csak követni fogom a szabályokat,

és keményebben dolgozom."

Így tettem, a legkeményebben dolgoztam,

hogy felülkerekedjek mindenen,
amit mások hátránynak láttak bennem.

Nem mentem ki a napra,
hogy a bőröm ne legyen túl barna,

a loknijaimat alávetettem a hajvasalónak.

Folyton fogyókúráztam,

drágább és menőbb ruhákat vettem.

Mindezt azért, hogy ha mások rám néznek,

ne egy túl kövér, túl barna,
túl szegény latinát lássanak.

Inkább azt lássák, mire vagyok képes,

és esetleg adjanak egy esélyt.

De a sors ironikus fordulataként,

amikor végre olyan szerepet kaptam,
mely valóra váltotta minden álmom,

a szerep az igazi énemet igényelte.

A "Telt idomok" Anája

egy barna, szegény, kövér latina.

Soha nem láttam senki hozzá hasonlót,
senki hozzám hasonlót

a saját történetének középpontjában.

Körbeutaztam Amerikát a filmmel,

majd több országba is elvittem,

ahol függetlenül a koruktól,
etnikumuktól, testtípusuktól

az emberek magukat látták Anában.

Egy tizenhét éves dundi
mexikói amerikai lányban,

aki próbálja megvalósítani valószínűtlen
álmát, miközben kulturális normákkal küzd.

Annak ellenére, hogy mit
hallgattam egész életemben,

elsőkézből tapasztaltam, hogy igenis lehet
népszerű egy történet hozzám hasonlókról.

És az az irreális elvárásom,

hogy a valódi énemet
lássam viszont a kultúrában,

egyben mások elvárása is.

A "Telt idomok" című filmem

kimagasló, kulturális és kasszasiker lett.

"Nagyszerű! Megcsináltuk!"
gondoltam magamban,

"Bebizonyítottuk,
hogy a mi történeteink is értékesek.

Most megváltoznak majd a dolgok."

De úgy láttam, alig történt valami.

Nem volt fordulópont.

Senki nem rohant, hogy több
ilyen történetet meséljen el

a közönségről, mely sóvárgott ezekre,
és hajlandó lett volna fizetni is értük.

Négy évvel később, mikor a "Ki ez a lány?"
című sorozatban játszottam,

ugyanezt a jelenséget tapasztaltam.

A sorozatnak 16 millió néző előtt
volt a bemutatója Amerikában,

és 11 Emmy-díjra jelölték az első évében.

(Taps)

De a sorozat sikere ellenére

a következő nyolc évben

nem volt több sorozat Amerikában

latina főszereplésével.

Már tizenkét éve

én vagyok az első és egyetlen latina,

aki valaha Emmyt nyert
főszereplő kategóriában.

Ez nem dicsekvés.

Ez mélységesen frusztráló.

Nem azért mert a díjak
határozzák meg az értékünket,

hanem mert akiket látunk
boldogulni a világban,

azokon keresztül tanuljuk meg,
hogyan lássuk önmagunkat,

hogyan határozzuk meg az értékeinket,

és hogyan álmodjunk a jövőnkről.

Akármikor elkezd gyötörni a kétség,

eszembe jut, hogy élt a pakisztáni
Szvát-völgyben egy kislány,

aki valahogy szert tett
egy amerikai sorozat

néhány DVD-jére,

amelyben a saját írói álmát látta viszont.

Ezt írja Malala az önéletrajzában:

"Elkezdett érdekelni az újságírás,

miután láttam, hogy mire képesek
a saját szavaim,

és miután megnéztem
a "Ki ez a lány?" DVD-ket

egy amerikai magazin világáról."

(Taps)

Pályafutásom tizenhét éve alatt
megtapasztaltam,

hogy mekkora hatalma van a hangunknak,

amikor teret kap a kultúrában.

Láttam.

Átéltem, mindannyian láttuk.

A szórakoztatóiparban, a politikában,

az üzleti világban,
a társadalmi változásokban.

Nem tagadhatjuk,
hogy a jelenlét esélyt szül.

De az elmúlt tizenhét évben

ugyanazokat a kifogásokat is
hallottam arról,

hogy miért csak kevesen
hallathatjuk a hangunkat,

mások meg miért nem.

A mi történeteinknek nincs közönsége,

a mi tapasztalataink
nem érdeklik a többséget,

a mi hangunk túl nagy
anyagi kockázatot jelent.

Néhány évvel ezelőtt
felhívott az ügynököm,

hogy megindokolja, miért
nem kaptam meg egy filmszerepet.

Azt mondta: "Nagyon tetszettél nekik,

és tényleg, de tényleg
változatos szereplőket akarnak,

de a film nem finanszírozható addig,
míg a fehér szerepet ki nem osztják."

Összetört szívvel adta át az üzenetet,

és olyan hangsúllyal, ami azt sugallta:
"Megértem, mennyire elfuserált a helyzet."

Mindazonáltal, az előző több száz
alkalomhoz hasonlóan éreztem,

ahogy könnyek gördülnek le az arcomon.

Feltört bennem az elutasítás fájdalma,

aztán a szégyen hangja, ahogy leszid:

"Felnőtt nő vagy,
ne sírj egy szerep miatt!"

Éveken át ugyanezen menten keresztül:
saját kudarcaimként éltem meg,

utána pedig rám tört a szégyen,
hogy nem tudtam legyőzni az akadályokat.

De ezúttal új hangot hallottam.

Egy hangot, ami azt mondta:

"Fáradt vagyok. Elegem van."

Egy hangot, ami megértette,

hogy a könnyeim és a fájdalmam
nem a szerep elvesztéséből adódtak.

Hanem amiatt, amit mondtak
rólam az emberek.

Amit egész életemben mondtak rólam

a gyártásvezetők és producerek

és rendezők és forgatókönyvírók
és ügynökök és menedzserek

és tanárok és barátok és a családom.

Hogy kevesebbet érek.

Azt reméltem, hogy a napvédő
és a hajvasaló

változást hoz majd ebbe
a begyepesedett értékrendszerbe.

De abban a pillanatban ráeszméltem,

hogy valójában sosem akartam
változást a rendszerben.

Csak azt kértem, hogy engedjen be,
és a kettő nem ugyanaz.

Hogy mit gondol rólam egy rendszer,
azon nem változtathatok addig,

amíg én is ugyanazt gondolom magamról.

És tényleg ugyanazt gondoltam.

A körülöttem lévőkhöz hasonlóan elhittem,

hogy valódi énem nem elég
az álmaim megvalósításához.

És igyekeztem szinte láthatatlanná válni.

Ez megmutatta számomra, hogy lehetséges

egy személyben igazán vágyni a változásra,

ugyanakkor tetteinkkel
megőrizni az eredeti állapotot.

Ez rávezetett, hogy higgyek benne:
attól nem fog változni a világ,

ha felosztjuk jófiúkra és rosszakra.

Ha beszélünk erről, az önmagában
még semmit nem old meg.

Mert senki sem csak jó, vagy csak rossz.

A változás csak akkor jön el,

ha mind összeszedjük a bátorságunk,

és megkérdőjelezzük saját
értékeinket és alapelveinket.

Azután pedig teszünk róla,
hogy tetteinket a jó szándék vezérelje.

Én csak egy vagyok a több millió közt,

akinek azt mondták,
csak akkor teljesülhet az álma,

akkor járulhat hozzá
a világhoz a tehetségével,

ha ellenáll az igazi énjének.

Én személy szerint készen állok
felhagyni az ellenállással,

és arra, hogy teljes, valódi
énem szerint éljek tovább.

Ha visszamehetnék, és mondhatnék bármit

annak a kilencévesnek, aki a nappaliban
táncolt és álmodozott,

azt mondanám,

hogy az önazonosságom nem az akadályom,

az önazonosságom a szupererőm.

Mivel az az igazság,

hogy olyan vagyok, mint a világ.

Önök is olyanok, mint a világ.

Együttesen olyanok vagyunk,
amilyennek a világ látszik.

És hogy a rendszereink ezt tükrözzék,

nem kell új valóságot teremteniük,

csak nem kell többé ellenállniuk annak,
melyben már benne élnek.

Köszönöm.

(Taps)