So, I had graduated
seven years ago from Berkeley
with a dual degree in molecular
and cell biology and linguistics,
and I had gone to a career fair
here on campus,
where I'd gotten an interview
with a start-up called Theranos.
And at the time,
there wasn't really that much
information about the company,
but the little that was there
was really impressive.
Essentially, what the company
was doing was creating a medical device
where you would be able
to run your entire blood panel
on a finger-stick of blood.
So you wouldn't have to get
a big needle stuck in your arm
in order to get your blood test done.
So this was interesting
not only because it was less painful,
but also, it could potentially
open the door to predictive diagnostics.
If you had a device
that allowed for more frequent
and continuous diagnosis,
potentially, you could diagnose disease
before someone got sick.
And this was confirmed in an interview
that the founder, Elizabeth Holmes,
had said in the Wall Street Journal.
"The reality within
our health-care system today
is that when someone
you care about gets really sick,
by the time you find out
it's [most often] too late
to do anything about it,
It's heartbreaking."
This was a moon shot
that I really wanted to be a part of
and I really wanted to help build.
And there was another reason
why I think the story of Elizabeth
really appealed to me.
So there was a time
that someone had said to me,
"Erika, there are two types of people.
There are those that thrive
and those that survive.
And you, my dear, are a survivor."
Before I went to university,
I had grown up in a one-bedroom trailer
with my six family members,
and when I told people
I wanted to go to Berkeley,
they would say, "Well, I want
to be an astronaut, so good luck."
And I stuck with it, and I worked hard,
and I managed to get in.
But honestly, my first year
was very challenging.
I was the victim of a series of crimes.
I was robbed at gunpoint,
I was sexually assaulted,
and I was sexually assaulted a third time,
spurring on very severe panic attacks,
where I was failing my classes,
and I dropped out of school.
And at this moment, people had said to me,
"Erika, maybe you're not cut out
for the sciences.
Maybe you should reconsider
doing something else."
And I told myself, "You know what?
If I don't make the cut,
I don't make the cut,
but I cannot give up on myself,
and I'm going to go for this,
and even if I'm not the best for it,
I'm going to try and make it happen."
And luckily, I stuck with it,
and I got the degree, and I graduated.
(Applause and cheers)
Thank you.
(Applause)
So when I heard Elizabeth Holmes
had dropped out of Stanford at age 19
to start this company,
and it was being quite successful,
to me, it was a signal
of, you know, it didn't matter
what your background was.
As long as you committed
to hard work and intelligence,
that was enough to make
an impact in the world.
And this was something,
for me, personally,
that I had to believe in my life,
because it was one of the few
anchors that I had had
that got me through the day.
So you can imagine,
when I received this letter,
I was so excited.
I was over the moon.
This was finally my opportunity
to contribute to society,
to solve the problems
that I had seen in the world,
and really, when I thought about Theranos,
I really anticipated
that this would be the first
and the last company
that I was going to work for.
But I started to notice some problems.
So, I started off as
an entry-level associate in the lab.
And we would be sitting in a lab meeting,
reviewing data to confirm
whether the technology worked or not,
and we'd get datasets like this,
and someone would say to me,
"Well, let's get rid of the outlier
and see how that affects
the accuracy rate."
So what constitutes an outlier here?
Which one is the outlier?
And the answer is, you have no idea.
You don't know. Right?
And deleting a data point
is really violating one of the things
that I found so beautiful
about the scientific process --
it really allows the data
to reveal the truth to you.
And as tempting as it might be
in certain scenarios
to place your story on the data
to confirm your own narrative,
when you do this, it has really bad
future consequences.
So this, to me, was almost
immediately a red flag,
and it kind of folded in
to the next experience
and the next red flag
that I started to see
within the clinical laboratory.
So a clinical laboratory
is where you actively process
patient samples.
And so before I would run
a patient's sample,
I would have a sample
where I knew what the concentration was,
and in this case, it was 0.2 for tPSA,
which is an indicator
of whether someone has prostate cancer,
or is at risk of prostate cancer or not.
But then, when I'd run it
in the Theranos device,
it would come out 8.9,
and then I'd run it again,
and it would run out 5.1,
and I would run it again,
and it would come out 0.5,
which is technically in range,
but what do you do in this scenario?
What is the accurate answer?
And this wasn't an instance
that I was seeing just one-off.
This was happening nearly every day,
across so many different tests.
And mind you, this is for a sample
where I know what the concentration is.
What happens when I don't know
what the concentration is,
like with a patient sample?
How am I supposed to trust
what the result is, at that point?
So this led to, sort of,
the last and final red flag for me,
and this is when we were doing testing,
in order to confirm and certify
whether we could continue
processing patient samples.
So what regulators will do
is they'll give you a sample,
and they'll say, "Run this sample,
just like the quality control,
through your normal workflow,
how you normally test on patients,
and then give us the results,
and we will tell you:
do you pass, or do you fail."
So because we were seeing
so many issues with the Theranos device
that was actively being used
to test on patients,
what we had done
is we had taken the sample
and we had run it
through an FDA-approved machine
and we had run it
through the Theranos device.
And guess what happened?
We got two very, very different results.
So what do you think
they did in this scenario?
You would anticipate
that you would tell the regulators,
like, "We have some discrepancies here
with this new technology."
But instead, Theranos had sent the result
of the FDA-approved machine.
So what does this signal to you?
This signals to you
that even within your own organization,
you don't trust the results
that your technology is producing.
So how do we have any business
running patient samples
on this particular machine?
So of course, you know,
I am a recent grad,
I have, at this point,
run all these different experiments,
I've compiled all this evidence,
and I'd gone into the office of the COO
and I was raising my concerns.
"Within the lab, we're seeing
a lot of variability.
The accuracy rate doesn't seem right.
I don't feel right
about testing on patients.
These things, I'm just
not comfortable with."
And the response I got back is,
"You don't know
what you're talking about."
What you need to do
is what I'm paying you to do,
and you need to process patient samples."
So that night, I called up
a colleague of mine
who I had befriended
within the organization, Tyler Shultz,
who also happened to have a grandfather
who was on the Board of Directors.
And so we had decided
to go to his grandfather's house
and tell him, at dinner,
what the company
was telling him was going on
was actually not what was happening
behind closed doors.
And not to mention,
Tyler's grandfather was George Schultz,
the ex-secretary of state
of the United States.
So you can imagine me
as a 20-something-year-old
just shaking, like, "What are you
getting yourself into?"
But we had sat down
at his dinner table and said,
"When you think that they've taken
this blood sample
and they put it in this device,
and it pops out a result,
what's really happening is the moment
you step outside of the room,
they take that blood sample,
they run it to a back door,
and there are five people on standby
that are taking this tiny blood sample
and splitting it amongst
five different machines."
And he says to us,
"I know Tyler's very smart,
you seem very smart,
but the fact of the matter is I've brought
in a wealth of intelligent people,
and they tell me that this device
is going to revolutionize health care.
And so maybe you should consider
doing something else."
So this had gone through a period
of about seven months,
and I decided to quit that very next day.
And this --
(Applause and cheers)
But this was a moment
that I had to sit with myself
and do a bit of a mental health check.
I'd raised concerns in the lab.
I'd raised concerns with the COO.
I had raised concerns with a board member.
And meanwhile,
Elizabeth is on the cover
of every major magazine across America.
So there's one common thread here,
and that's me.
Maybe I'm the problem?
Maybe there's something
that I'm not seeing?
Maybe I'm the crazy one.
And this is the part in my story
where I really get lucky.
I was approached
by a very talented journalist,
John Carreyrou
from the Wall Street Journal, and he --
And he had basically said
that he also had heard concerns
about the company
from other people in the industry
and working for the company.
And in that moment, it clicked in my head:
"Erika, you are not crazy.
You're not the crazy one.
In fact, there are other people
out there just like you
that are just as scared of coming forward,
but see the same problems
and the same concerns that you do."
So before John's exposé
and investigative report had come out
to reveal the truth
of what was going on in the company,
the company decided to go on a witch hunt
for all sorts of former employees,
myself included,
to basically intimidate us from coming
forward or talking to one another.
And the scary thing,
really, for me in this instance
was the fact that it triggered,
and I realized that they were following me
once I received this letter,
but it was also, in a way,
a bit of a blessing,
because it forced me to call a lawyer.
And I was lucky enough --
I called a free lawyer,
but he had suggested,
"Why don't you report
to a regulatory agency?"
And this was something
that didn't even click in my head,
probably because I was so inexperienced,
but once that happened,
that's exactly what I did.
I had decided to write a letter,
and a complaint letter, to regulators,
illustrating all the deficiencies
and the problems that I had seen
in the laboratory.
And as endearingly as my dad
kind of notes this
as being my, like, dragon-slayer moment,
where I had risen up
and fought this behemoth
and it caused this domino effect,
I can tell you right now,
I felt anything but courageous.
I was scared, I was terrified,
I was anxious,
I was ashamed, slightly,
that it took me a month
to write the letter.
There was a glimmer of hope in there
that maybe somehow
no one would ever figure out
that it was me.
But despite all that emotion
and all that volatility,
I still did it,
and luckily, it triggered an investigation
that shown to light
that there were huge
deficiencies in the lab,
and it stopped Theranos
from processing patient samples.
(Applause)
So you would hope,
going through a very challenging
and crazy situation like this,
that I would be able
to sort of culminate some how-tos
or recipe for success for other people
that are in this situation.
But frankly, when it comes
to situations like this,
the only quote that kind of gets it right
is this Mike Tyson quote that says,
"Everyone has a plan
until you get punched in the mouth."
(Laughter)
And that's exactly how this is.
But today, you know,
we're here to kind of
convene on moon shots,
and moon shots are these highly
innovative projects
that are very ambitious,
that everyone wants to believe in.
But what happens
when the vision is so compelling
and the desire to believe is so strong
that it starts to cloud your judgment
about what reality is?
And particularly
when these innovative projects
start to be a detriment to society,
what are the mechanisms in place
in which we can prevent
these potential consequences?
And really, in my mind,
the simplest way to do that
is to foster stronger cultures
of people who speak up
and listening to those who speak up.
So now the big question is,
how do we make speaking up the norm
and not the exception?
(Applause and cheers)
So luckily, in my own experience,
I realized that when it comes
to speaking up,
the action tends to be
pretty straightforward in most cases,
but the hard part is really deciding
whether to act or not.
So how do we frame our decisions
in a way that makes it
easier for us to act
and produce more ethical outcomes?
So UC San Diego came up
with this excellent framework
called the "Three Cs,"
and it's called commitment,
consciousness and competency.
And commitment is the desire
to do the right thing
regardless of the cost.
In my case at Theranos,
if I was wrong,
I was going to have
to pay the consequences.
But if I was right,
the fact that I could have been a person
that knew what was going on
and didn't say something,
that was purgatory.
Being silent was purgatory.
Then there's consciousness,
the awareness to act consistently
and apply moral convictions
to daily behavior,
behavior.
And the third aspect is competency.
And competency is the ability
to collect and evaluate information
and foresee potential
consequences and risk.
And the reason I could trust my competency
was because I was acting
in service of others.
So I think a simple process
is really taking those actions
and imagining,
"If this happened to my children,
to my parents,
to my spouse,
to my neighbors, to my community,
if I took that ...
How will it be remembered?"
And with that,
I hope, as we all leave here
and venture off
to build our own moon shots,
we don't just conceptualize them,
in a way, as a means
for people to survive
but really see them as opportunities
and chances for everybody to thrive.
Thank you.
(Applause and cheers)
لذلك، تخرجت منذ سبع سنوات من بيركلي
بدرجة مزدوجة في علم الأحياء الجزيئي
والخلوي واللغويات،
وذهبت إلى معرض التوظيف هنا
في الحرم الجامعي،
حيث حصلت على مقابلة مع شركة
ناشئة تسمى ثيرنوس.
وفي ذلك الوقت،
لم يكن هناك الكثير
من المعلومات حول الشركة،
لكن القليل الذي كان هناك كان رائعاً حقاً.
في الأساس، ما كانت تفعله الشركة
هو إنشاء جهاز طبي
حيث ستكون قادراً على عمل فحوصات دمك
على دم من الأصبع.
لذلك لن تضطر إلى وضع إبرة كبيرة في ذراعك
من أجل إجراء فحص دمك.
لذلك كان هذا مثيراً للاهتمام
ليس فقط لأنه كان أقل إيلاماً،
ولكن أيضاً، يمكن أن يفتح الباب
أمام التشخيصات التنبؤية.
إذا كان لديك جهاز
سمح بالتشخيص المتكرر والمستمر،
من المحتمل أن تتمكن من تشخيص
المرض قبل أن يمرض شخص ما.
وهذا ما تم تأكيده في مقابلة،
المؤسِسة إليزابيث هولمز،
صرّحت بذلك في صحيفة وول ستريت جورنال:
"الواقع داخل نظام الرعاية
الصحية لدينا اليوم
أنه عندما يمرض شخص تهتم لأمره حقاً،
في الوقت الذي تكتشف فيه
يكون الأوان [غالباً] قد فات
لفعل أي شيء حيال ذلك،
إنه أمر مفزغ".
كان هذا أمراً مستحيلاً
الذي أردت حقاً أن أكون جزءاً منه
وأردت حقًا المساعدة في البناء.
وكان هناك سبباً آخر يجعلني
أفكر في قصة إليزابيث
جذبتني حقاً.
لذلك كان هناك وقت قال لي فيه أحدهم:
"إيريكا، هناك نوعان من الناس.
هناك من يزدهر ومن ينجو.
وأنت يا عزيزتي أحد الناجيات".
قبل أن ألتحق بالجامعة،
نشأت في مقطورة بغرفة نوم واحدة
مع أفراد عائلتي الستة،
وعندما أخبرت الناس
أنني أريد الذهاب إلى بيركلي،
كانوا يقولون: "حسناً، أريد أن أصبح
رائد فضاء، حظاً سعيد."
وتمسكت بذلك، وعملت بجد وتمكنت من الالتحاق.
لكن بصراحة، كانت سنتي الأولى صعبة للغاية.
كنت ضحية لسلسلة من الجرائم.
تعرضت للسرقة تحت تهديد السلاح،
وتعرضت لاعتداء جنسي،
وتعرضت لاعتداء جنسي للمرة الثالثة،
تنتابني نوبات الهلع الشديدة،
حيث كنت أرسب في فصولي،
وتركت المدرسة.
وفي هذه اللحظة، قال لي الناس:
"إيريكا، ربما لم تكوني
مناسبة لدراسة العلوم.
ربما يجب عليك إعادة النظر في فعل شيء آخر".
وقلت لنفسي: "أتعلمين؟
إذا لم أنجح، لن أنجح،
لكن لا يمكنني التخلي عن نفسي، وسأقوم بذلك،
وحتى لو لم أكن الأفضل في ذلك،
فسأحاول تحقيق ذلك".
ولحسن الحظ، تمسكت بذلك،
وحصلت على الدرجة، وتخرجت.
(تصفيق وهتافات)
شكراً لكم.
(تصفيق)
لذلك عندما سمعت أن إليزابيث هولمز
تركت ستانفورد في سن 19
لبدء هذه الشركة،
وقد حققت نجاحاً كبيراً،
بالنسبة لي، كانت إشارة
كما تعلمون، لا يهم ماضيك.
طالما أنك ملتزمة بالعمل الجاد والذكاء،
كان ذلك كافياً لإحداث تأثير في العالم.
وكان هذا شيئاً، بالنسبة لي شخصياً،
علي أن أؤمن به بحياتي،
لأنها كانت واحدة من المراسي
القليلة التي امتلكتها
التي جعلتني أصمد.
لذا يمكنكم أن تتخيلوا،
عندما تلقيت هذه الرسالة،
كنت متحمسة للغاية.
كنت مغمورة بالفرح.
كانت هذه فرصتي أخيراً للمساهمة في المجتمع،
لحل المشاكل التي رأيتها في العالم،
وحقاً، عندما فكرت في ثيرنوس،
توقعت حقاً أن تكون هذه هي الشركة الأولى
والأخيرة التي سأعمل بها.
لكنني بدأت ألاحظ بعض المشاكل.
لذا، بدأت كمساعدة مبتدئة في المختبر.
وعندما نجلس في اجتماع المعمل،
لمراجعة البيانات للتأكد مما
إذا كانت التكنولوجيا تعمل أم لا،
ونحصل على مجموعات بيانات مثل هذه،
ويقول لي أحدهم:
"حسناً، دعنا نتخلص من الحالات غير العادية
ونرى كيف يؤثر ذلك على معدل الدقة".
إذن ما الذي يشكل الشذوذ هنا؟
أيهم هو الشاذ؟
والجواب هو، ليس لديك فكرة.
أنت لا تعرف، حسناً؟
وحذف نقطة البيانات
ينتهك حقاً أحد الأشياء
التي وجدتها جميلة جداً
حول العملية العلمية -
إنه حقاً يسمح للبيانات بكشف الحقيقة لك.
ومغرية كما قد تكون في بعض السيناريوهات
لوضع قصتك على البيانات
لتأكيد السرد الخاص بك،
عندما تفعل هذا،
فإن له عواقب مستقبلية سيئة حقاً.
لذلك كان هذا بالنسبة لي
بمثابة إشارة حمراء على الفور تقريباً،
ونوع من الإضافة إلى التجربة التالية
والإشارة الحمراء التالية
التي بدأت أراها داخل المختبر السريري.
لذلك المختبر السريري
هو المكان الذي تعالج فيه
فعلياً عينات المرضى.
وقبل أن أجري عينة مريض،
سأحصل على عينة أعرف فيها التركيز،
وفي هذه الحالة، كانت 0.2 لـ tPSA،
وهو مؤشر على إصابة شخص ما
بسرطان البروستاتا،
أو أنه معرض لخطر الإصابة
بسرطان البروستاتا أم لا.
ولكن بعد ذلك، عندما قمت
بتشغيله في جهاز ثيرنوس،
والنتيجة 8.9،
ثم أعيد تشغيله مرة أخرى، والنتيجة 5.1،
وأقوم بتشغيله مرة أخرى، والنتيجة 0.5،
وهو من الناحية الفنية في النطاق،
لكن ماذا تفعل في هذا السيناريو؟
ما هو الجواب الدقيق؟
ولم يكن هذا مثالاً أراه مرة واحدة فقط.
كان هذا يحدث كل يوم تقريباً،
عبر العديد من الاختبارات المختلفة.
وتذكروا، هذا لعيّنة حيث أعرف تركيزها.
ماذا يحدث عندما لا أعرف ما هو التركيز،
مثل عينة المريض؟
كيف لي أن أثق في النتيجة في هذه المرحلة؟
أدى هذا نوعاً ما إلى الإشارة
الحمراء الأخير والأخيرة بالنسبة لي،
وكان هذا عندما كنا نجري الاختبار،
من أجل التأكيد والتصديق
ما إذا كان بإمكاننا الاستمرار
في معالجة عينات المرضى.
إذن ما سيفعله المراقبون
هو أنهم سيعطونك عينة،
وسيقولون: "شغل هذا النموذج،
تماماً مثل مراقبة الجودة،
من خلال سير العمل العادي،
كيف تختبر عادة على المرضى،
ثم تعطينا النتائج،
وسنخبرك: هل ستنجح أم تفشل".
لذلك لأننا رأينا العديد من المشكلات
في جهاز ثيرنوس
التي كانت تُستخدم فعلياً
للاختبار على المرضى،
ما فعلناه هو أننا أخذنا العينة
وقمنا بتشغيلها من خلال آلة معتمدة
من إدارة الغذاء والدواء
وقمنا بتشغيلها عبر جهاز ثيرنوس.
وخمنوا ماذا حدث؟
حصلنا على نتيجتين مختلفتين للغاية.
إذن ماذا تعتقد أنهم فعلوا
في هذا السيناريو؟
تتوقع أن تخبر المراقبين،
مثلاً: "لدينا بعض التناقضات هنا
مع هذه التكنولوجيا الجديدة."
ولكن بدلاً، أرسل ثيرنوس نتيجة الجهاز
الذي وافقت عليه إدارة الغذاء والدواء.
إذن ماذا يشير هذا لكم؟
يشير هذا إلى أنه حتى داخل مؤسستك،
لا تثق في النتائج التي تنتجها تقنيتك.
فكيف يكون لدينا أي عمل يدير عينات المرضى
على هذا الجهاز بالذات؟
بالطبع، كما تعلم، أنا خريجة حديثة،
أمر، في هذه المرحلة،
بكل هذه التجارب المختلفة،
لقد جمعت كل هذه الأدلة،
وذهبت إلى مكتب نائب المدير
وأعربت عن مخاوفي.
"داخل المختبر، نشهد الكثير من التباين.
لا يبدو معدل الدقة صحيحاً.
لا أشعر بالراحة حيال الاختبار على المرضى.
هذه الأمور، أنا فقط لست مرتاحة لها".
والرد الذي حصلت عليه هو:
"أنت لا تعرفين ما الذي تتحدثين عنه.
ما عليك فعله هو ما أدفع لك لتقومي به،
وتحتاجين إلى معالجة عينات المرضى".
لذلك في تلك الليلة، اتصلت بزميل لي
كنت قد صادقته داخل المنظمة، تايلر شولتز،
الذي صادف أن جده
كان في مجلس الإدارة.
ولذا قررنا الذهاب إلى منزل جده
وأخبرناه، على العشاء،
أن ما كانت تخبره الشركة عما كان يحدث
لم يكن في الواقع ما كان يحدث
خلف الأبواب المغلقة.
ناهيك عن أن
جد تايلر جورج شولتز،
كان وزير الخارجية السابق للولايات المتحدة.
لذا يمكنك أن تتخيلني
وأنا أبلغ من العمر 20 عاماً
أرتجف فقط، مثل: "ما الذي أوقع نفسي فيه؟"
لكننا جلسنا على مائدة العشاء وقلنا:
"عندما تفكر أنهم أخذوا عينة الدم هذه
ووضعوها في هذا الجهاز، وظهرت النتيجة،
ما يحدث حقاً هو لحظة خروجك من الغرفة،
يأخذون عينة الدم هذه،
ويحولونها إلى باب خلفي،
وهناك خمسة أشخاص على أهبة
الاستعداد يأخذون عينة الدم الصغيرة هذه
ويقسمونها بين خمس آلات مختلفة."
ويقول لنا: "أعرف أن تايلر ذكي جداً،
تبدين ذكيةً جداً
لكن حقيقة الأمر أنني جلبت ثروة
من الأشخاص الأذكياء،
وأخبروني أن هذا الجهاز
سيحدث ثورة في الرعاية الصحية.
ولذا ربما يجب أن تفكر في القيام بشيء آخر".
لقد حدث هذا في سبعة أشهر تقريباً،
وقررت الاستقالة في ذلك اليوم التالي.
وهذا -
(تصفيق وهتافات)
لكن هذه كانت لحظة اضطررت
فيها للجلوس مع نفسي
وأقوم بإجراء القليل من فحص قواي العقلية.
أعربت عن مخاوفي في المعمل.
أعربت عن قلقي مع نائب المدير.
أعربت عن مخاوفي مع عضو مجلس إدارة.
وفي غضون ذلك،
تظهر إليزابيث على غلاف
كل مجلة كبرى في أمريكا.
هناك خيط مشترك واحد هنا،
وهو أنا.
ربما أنا المشكلة؟
ربما هناك شيء لا أراه؟
ربما أنا المجنونة.
وهذا هو الجزء من قصتي حيث كنت محظوظة حقاً.
تم التواصل معي
من قبل الصحفي الموهوب، جون كارّيرو،
من صحيفة وول ستريت جورنال، وهو -
وقد قال بشكل أساسي إنه سمع مخاوف أيضاً
عن الشركة من أشخاص آخرين في الصناعة
ويعملون في الشركة.
وفي تلك اللحظة، اتضح في ذهني:
"إيريكا، أنت لست مجنونة.
أنت لست المجنونة.
في الواقع، هناك أشخاص آخرون مثلك تماماً
الذين يخافون من التقدم،
لكنهم يرون المشاكل
والمخاوف نفسها التي رأيتيها".
لذلك قبل أن يخرج جون بهذا
التقرير المستشري والتحقيقي
للكشف عن حقيقة ما كان يحدث في الشركة،
قررت الشركة أن تطارد
جميع الموظفين السابقين،
وأنا منهم،
لتخويفنا بشكل أساسي من التقدم
أو التحدث مع بعضنا البعض.
والشيء المخيف حقاً لي في هذه الحالة
كانت حقيقة أنه أثار،
وأدركت أنهم كانوا يتابعونني
بمجرد أن تلقيت هذه الرسالة،
لكنها كانت أيضاً، بطريقة ما، نعمة،
لأنه أجبرني على الاتصال بمحام.
وكنت محظوظة بما فيه الكفاية -
اتصلت بمحامٍ مجاني،
لكنه اقترح:
"لماذا لا تقدمي تقارير إلى هيئة رقابية؟"
وكان هذا شيئاً لم يتبادر حتى في ذهني،
ربما لأنني كنت قليلة الخبرة،
ولكن بمجرد حدوث ذلك، هذا بالضبط ما فعلته.
كنت قد قررت كتابة خطاب
ورسالة شكوى إلى المراقبين،
لتوضيح كل النواقص والمشاكل التي رأيتها
في المختبر.
وبقدر ما لاحظ والدي ذلك
لكونها، مثل، لحظة قاتل التنين،
حيث قمت وحاربت هذا العملاق
وقد تسبب في تأثير الدومينو،
أستطيع أن أخبركم الآن،
شعرت بأي شيء غير الشجاعة.
كنت خائفة، كنت مرعوبة،
كنت قلقة،
شعرت بالخجل قليلاً
أن الأمر استغرق مني شهراً لكتابة الرسالة.
كان هناك بصيص أمل
ربما بطريقة ما لن يكتشفها أحد
كان هذا أنا.
لكن بالرغم من كل تلك المشاعر
وكل تلك التقلبات،
ما زلت أفعلها،
ولحسن الحظ، فقد فتح تحقيقاً
يظهر للعيان
أن هناك عيوباً كبيرة في المختبر،
ومنعت ثيرنوس من معالجة عينات المرضى.
(تصفيق)
لذلك كنت آمل أن أمر بتحد شديد
وموقف مجنون مثل هذا،
يجعلني قادرة نوعاً ما
على تلخيص بعض الإرشادات
أو وصفة للنجاح لأشخاص آخرين في هذه الحالة.
لكن بصراحة،
عندما يتعلق الأمر بمواقف مثل هذه،
الاقتباس الوحيد الذي يصححه هذا النوع
هو اقتباس مايك تايسون الذي يقول:
"كل شخص لديه خطة حتى يتم لكمه في الفم."
(ضحك)
وهذا بالضبط ما يحدث.
لكن اليوم، كما تعلمون،
نحن هنا لنجتمع على أمر عظيم،
الأمر العظيم هو هذه
المشاريع المبتكرة للغاية
الطموحة جداً،
التي يريد الجميع أن يؤمنوا بها.
ولكن ماذا يحدث عندما
تكون الرؤية مقنعة للغاية
والرغبة في الإيمان قوية جداً
هو أنه يبدأ في حجب حكمك حول ماهية الواقع؟
وخاصة عند هذه المشاريع المبتكرة
تبدأ في أن تكون ضارة للمجتمع،
ما هي الآليات الموجودة
حيث يمكننا منع هذه العواقب المحتملة؟
في رأيي، أبسط طريقة للقيام بذلك
هو تعزيز ثقافات أقوى للأشخاص الذين يتحدثون
والاستماع لمن يتكلم.
لذا فإن السؤال الكبير الآن هو:
كيف نجعل الحديث هو القاعدة وليس الاستثناء؟
(تصفيق وهتافات)
لحسن الحظ، في تجربتي الخاصة،
أدركت أنه عندما يتعلق الأمر بالتحدث،
تميل الإجراء إلى أن تكون
واضحة جداً في معظم الحالات،
لكن الجزء الصعب هو حقاً
اتخاذ القرار بشأن التصرف أم لا.
إذن كيف نؤطر قراراتنا
بطريقة تسهل علينا التصرف
وإنتاج المزيد من النتائج الأخلاقية؟
لذلك جاءت جامعة كاليفورنيا
في سان دييغو بهذا الإطار الممتاز
يسمى "Three Cs"،
ويسمى الالتزام والوعي والكفاءة.
والالتزام هو الرغبة في فعل الشيء الصحيح
بغض النظر عن التكلفة.
في حالتي في ثيرنوس،
إذا كنت مخطئة،
كنت سأضطر لدفع العواقب.
لكن إذا كنت على حق،
حقيقة أنه كان بإمكاني أن أكون شخصاً
يعرف ما يجري ولم يقل شيئاً،
كان ذلك المطهر.
الصمت هو المطهر.
ثم هناك الوعي،
الوعي للعمل باستمرار
وتطبيق القناعات الأخلاقية
للسلوك اليومي،
سلوك.
والجانب الثالث هو الكفاءة.
والكفاءة هي القدرة على جمع
وتقييم المعلومات
وتوقع العواقب والمخاطر المحتملة.
والسبب في أنني أثق في كفاءتي
كان لأنني كنت أعمل على خدمة الآخرين.
لذلك أعتقد أن هناك عملية بسيطة
تتخذ بالفعل هذه الإجراءات
والتخيل:
"إذا حدث هذا لأولادي،
لوالدي،
لزوجي،
لجيراني ومجتمعي،
إذا أخذت ذلك ...
كيف سيتم تذكرها؟
ومع ذلك،
آمل، عندما نغادر جميعنا
ونبدأ في أخذ الصور الخاصة بنا،
نحن لا نصورهم فقط،
بطريقة ما، كوسيلة للبقاء على قيد الحياة
لكننا يجب أن نعتبرهم فرصاً حقيقية
للجميع لكي يزدهرا.
شكراً لكم.
(تصفيق وهتافات)
सात साल पहले की बात है,
मैं बर्कले से स्नातक होकर निकली थी,
कोषिका जीवविज्ञान एवम् भाषा विज्ञान
की दोहरी डिग्री लेकर,
और मैं विश्वविद्यालय परिसर में हो रहे
एक सम्मेलन में पहुंची,
जहां से मुझे एक नई कंपनी - थेरानॉस
में साक्षात्कार के लिए बुलाया गया.
और उस समय,
इस कंपनी के बारे में ज़्यादा जानकारी
उपलब्ध नहीं थी,
पर जितनी भी थी, प्रभावशाली थी.
यह कम्पनी एक ऐसा चिकित्सा उपकरण बना रही थी
जिससे आप रक्त की सभी जांचें
मात्र कुछ बूंदें निकाल के कर सकते थे.
यानी रक्त की जांच के लिऐ आपको
अपने हाथ में लंबी सुई नहीं डालनी पड़ती.
यह काफ़ी रोचक था, सिर्फ इसलिए नहीं क्योंकि
इस प्रक्रिया में दर्द कम होता,
पर इसलिए भी क्योंकि इससे कई बीमारियों को
शुरू में ही आसानी से पकड़ा जा सकता था.
यदि आपके पास ऐसा उपकरण हो
जिसके प्रयोग में सहजता और सहूलियत हो,
और जो बीमारियों का पता लगा सके,
तो शायद आप बीमारी के गंभीर होने से पहले ही
उसका पता लगा सकते हैं.
ऐसा ही कम्पनी की संस्थापक, एलिजाबेथ होम्स
ने वॉल स्ट्रीट जर्नल को दिए
एक साक्षात्कार में कहा था.
"हमारी स्वास्थ्य प्रणाली की
वास्तविकता यह है
कि जब हमारा कोई अपना बहुत बीमार हो जाता है
तो उसकी गंभीरता का पता लगते
(अक्सर) बहुत देर हो चुकी होती है, और फ़िर
हम कुछ नहीं कर पाते.
यह दुखद है."
यह चांद पर जाने जैसा था
और मैं इसका हिस्सा बनना चाहती थी,
इसे साकार करने में योगदान देना चाहती थी.
एक और भी कारण था जो
एलिज़ाबेथ की कहानी
मुझे इतनी प्रभावशाली लगी.
एक समय था जब किसी ने मुझे कहा था,
"एरिका, लोग दो तरह के होते हैं.
एक वो जो सिर्फ गुज़ारा करते हैं, और एक वो
जो दुनिया बदलते हैं.
और तुम, गुज़ारा करने वालों में से हो."
विश्वविद्यालय जाने से पहले,
मैं एक चलित कमरे में, 5 पारिवारिक सदस्यों
केे साथ रही और पली बढ़ी,
और जब मैं कहती थी कि मैं
बर्कले जाना चाहती हूं,
तो लोग कहते थे, "ऐसे तो मैं अंतरिक्ष में
जाना चाहता हूं!"
मैं दृढ़ रही, मेहनत करती रही, और मुझे
प्रवेश आखिर मिल ही गया.
पर सच बोलूं तो वहां मेरा पहला वर्ष
बहुत कठिन रहा.
मेरे साथ कई अपराध हुए.
मुझे बन्दूक की नोंक पर लूटा गाया,
मेरा यौन शोषण हुआ,
वह भी तीन बार,
जिससे मूझे गंभीर तनाव रहने लगा.
मैं कक्षा में फेल होने लगी,
और मुझे पढ़ाई बीच में छोड़नी पड़ी.
तब तक मुझे लोग कहने लगे थे,
"एरिका, शायद विज्ञान तुम्हारे लिए नहीं है.
शायद तुम्हें कुछ और पढ़ना चाहिए."
और तब मैंने ख़ुद से कहा,
"अगर ना हो तो ना हो,
पर मैं हार नहीं मान सकती,
और मैं यह करके रहूंगी,
और चाहे मैं काबिल हूं या ना हूं,
मैं प्रयास करुंगी और करके दिखाऊंगी."
किस्मत से, मैं अड़ी रही, और डिग्री लेकर,
स्नातक होकर निकली.
(दर्शकों में तालियां)
धन्यवाद.
(दर्शकों में तालियां)
तो जब मैंने सुना कि एलिज़ाबेथ ने
स्टैनफोर्ड विश्वविद्यालय को
19 वर्ष की आयु में छोड़ दिया था
यह कम्पनी स्थापित करने, और वे सफ़ल भी रहीं
तो मेरे लिए यह एक इशारा था.
कि आप किस वर्ग अथवा परिस्थिति से हो,
यह मायने नहीं रखता.
यदि आप समर्पित रहोगे
और अपने विवेक से काम लोगे,
तो आप दुनिया में अपनी पहचान छोड़ सकोगे.
और मेरे लिए यह सूत्र, व्यक्तिगत स्तर पर
आत्मसात करना जरूरी था
क्योंकि जीवन की तेज़ मझधार में
यही मुझे हौसला देता था.
तो अब आप कल्पना कर सकते हैं,
कि जब मुझे कम्पनी की ओर से आमंत्रण आया,
तो मैं कितनी उत्साहित हो गई थी.
ऐसा लगा मैं तो चांद पर पहुंच गई थी.
यही अवसर था मेरे लिए,
समाज में अपना योगदान देने का.
जो समस्याएं मैंने देखी थीं,
उनका हल निकालने का.
और वास्तव में, जब मैंने थेरानॉस
के बारे में सोचा,
तो लगा कि यह पहली और आखिरी कंपनी होगी
जहां मैं काम करूंगी.
पर मुझे कुछ समस्याएं नज़र आने लगीं.
मैंने वहां की प्रयोगशाला में
प्रारम्भिक स्तर पर काम शुरू किया.
हम वहां मीटिंग में बैठे
आंकड़ों एवम् नतीजों को जांचते,
यह देखने कि तकनीक काम कर रही है या नहीं.
जब हमें नतीजों की फेहरिस्त मिलती,
तो मुझे कहा जाता,
"चलो, इस त्रुटिपूर्ण नतीजे को हटाते हैं
और फ़िर देखते हैं
कि नतीजे कितने प्रतिशत सटीक हैं."
तो, यहां त्रुटि की परिभाषा क्या है?
कौन सा नतीजा गलत है?
यह किसी को नहीं पता.
आप कैसे कह सकते हो कौन सा गलत है?
और इस तरह से नतीजों कोे हटाना
गलत है, यह वैज्ञानिक प्रक्रिया के
उन सिद्धांतों के खिलाफ़ है
जो संख्याओं और आंकड़ों के आधार पर
तथ्यों का सत्यापन करता है.
और भले ही ऐसा करना लुभावना लगे
कि आप अपने तथ्य को स्थापित करने के लिऐ
आंकड़ों से छेड़खानी करें,
परन्तु इसके गंभीर दुष्परिणाम होते हैं.
तो मेरे लिए यह खतरे का निशान था,
जिसने मेरे आगे के अनुभवों को प्रभावित किया
और आगे भी बहुत कुछ दिखाया.
यह बात है क्लीनिक प्रयोगशाला की.
क्लीनिक प्रयोगशाला,
जहां मरीज़ों के खून के नमूने
जांचे जाते हैं.
किसी भी नमूने की जांच से पहले, मेरे पास
एक खास नमूना होता था, जिसके अवयव
और उनकी मात्रा पहले से पता होते थे.
जैसे, tPSA की मात्रा 0.2.
tPSA, जो यह बताता है कि व्यक्ति को
प्रोस्ट्रेट कैंसर है या नहीं,
या फ़िर उसे इसका खतरा है या नहीं.
पर जब मैं उस ख़ास नमूने को
थेरानॉस के उपकरण से जांचती थी,
तो कभी tPSA की मात्रा 8.9 आती थी,
कभी 5.1,
और कभी 0.5,
जो कि वास्तविक मात्रा के आसपास ही है,
लेकिन आप ऐेसे में क्या करेंगे?
सटीक, भरोसेमंद माप कौन सा है?
और ऐसा सिर्फ एक बार नहीं हुआ.
यह लगभग रोज़ाना हाे रहा था,
बहुत सारी जांचों में.
और शुक्र है इस ख़ास नमूने मेें मुझे
मात्राएं पहले से पाता थीं.
यदि ना पता हों, तो क्या हो?
मान लीजिए आपको एक मरीज़ की जांच करनी है
आप कैसे भरोसा कर सकेंगे ऐसे नतीजों पर?
तो मेरे लिए यह आखिरी चेतावनी थी,
वह भी उस पड़ाव पर जब हम
उपकरण की जांच कर रहे थे,
ताकि हम प्रमाणित कर सकें
कि हमें और मरीजों के नमूने चाहिए या नहीं.
नियामक संस्थाएं आपको एक नमूना देती हैं,
और कहती हैं, "इसकी जांच करो,
सामान्य तरीके से
जैसे मरीजों के साथ किया जाता है,
और हमें नतीजे बताओ,
फ़िर हम बताएंगे आप पास हैं या फेल."
अब क्योंकि हमें अपने उपकरण में
इतनी खामियां दिख रही थीं,
वह भी वास्तविक मरीजों के नमूनों के साथ,
तो हमने नियामकों से नमूना लिया
और उसे FDA द्वारा प्रमाणित मशीन से जांचा,
फ़िर उसे अपने उपकरण से जांचा.
अंदाज़ा लगाइए क्या हुआ होगा?
हमें दो बहुत ही अलग नतीजे मिले.
आपको क्या लगता है,
ऐसे में हमने क्या किया होगा?
आप सोचेंगे कि हमने नियामकों से कहा होगा,
"इस तकनीक में हमें कुछ
अनियमितता दिख रही है."
पर नहीं, थेरानॉस ने नियामकों को वही नतीजे
भेज दिए जो FDA प्रमाणित मशीन से मिले थे.
यह क्या दर्शाता है?
यह दर्शाता है कि आपको अपनी संस्था द्वारा,
अपने उपकरण द्वारा दिए गए नतीजों पर ही
भरोसा नहीं है.
ऐसे में आप कैसे किसी को कहेंगे कि
इस उपकरण से मरीजों की जांच करें?
क्योंकि मैं नयी थी,
मैंने कई नमूनों पर प्रयोग किए,
सारे आंकड़े इकठ्ठा कर,
मैं मुख्य संचालन अधिकारी के पास गई
ताकि उनके सामने अपनी चिंता ज़ाहिर कर सकूं.
"उपकरण की जांच में बहुत
असंगत नतीजे आ रहे हैं.
सटीक नतीजों का प्रतिशत ठीक नहीं लग रहा.
शायद हमें वास्तविक मरीजों पर
जांच नहीं करनी चाहिए.
ये सब बातें मुझे सही नहीं लग रही हैं."
और मुझेे जवाब मिला,
"तुम नहीं जानती तुम क्या कह रही हो.
तुम्हें जिस काम के लिए तनख्वाह
दी जाती है वो करो,
जाके मरीजों के नमूने जांचों."
उस रात, मैंने अपने एक सहकर्मी से बात की.
टायलर शुल्ट्ज, जो मेरा मित्र बन गया था,
और जिसके दादाजी
कम्पनी के निदेशकों में से थे.
हमने उनके घर जाना तय किया,
और रात्रिभोज के समय उन्हें बताने का सोचा
कि कम्पनी में क्या चल रहा था,
बंद दरवाजों के पीछे.
मज़े की बात यह,
कि टायलर के दादाजी जॉर्ज शुल्ट्ज थे,
अमरीका के पूर्व सचिव.
तो अब आप सोच सकते हैं
मेरी मनोदशा क्या रही होगी.
मैं सोच रही थी, "यह मैं कहां फंस रही हूं?"
पर हम खाना खाने बैठे, और कहा,
"लोगों को लगता है कि
ये खून का नमूना लेते हैं,
उसे अपने उपकरण में डालते हैं,
और उससे कुछ नतीजा बाहर निकलता है.
पर असल में होता ये है कि
जैसे ही आप कमरे के बाहर जाते हैं,
वे आपके खून का नमूना
पांच अन्य लोगों को पकड़ा देते हैं
जो तैयार बैठे रहते हैं,
उसे पांच भागों में बांटकर
पांच अलग अलग मशीनों में जांचने के लिए."
जॉर्ज ने कहा, "मैं जानता हूं
टायलर काफ़ी होशियार है,
तुम भी काफ़ी होशियार लगती हो,
पर बात ये है कि मैंने कम्पनी में
और भी होशियार लोगों को रखा है,
और उन्होंने मुझे बताया है कि यह उपकरण
चिकित्सा क्षेत्र में क्रांति ले आयेगा.
तो शायद तुम्हें कहीं और
ध्यान लगाना चाहिए."
यह सिलसिला सात महीने से चल रहा था,
इसलिए मैंने अगले ही दिन इस्तीफ़ा दे दिया.
और ये --
(दर्शकों में तालियां)
ये वो समय था जब मुझे ख़ुद को समय देकर
अपना मानसिक संतुलन ठीक करना था.
मैंने प्रयोगशाला में आवाज़ उठाई,
मुख्य अधिकारी के सामने आवाज़ उठाई,
निदेशक के सामने भी आवाज़ उठाई.
इसी बीच,
एलिज़ाबेथ अमरीका की हर पत्रिका के
मुखपृष्ठ पर छाई हुई थी.
यह सब देखकर
मुझे लगने लगा,
क्या मैं ही गलत हूं?
क्या शायद ऐसा कुछ है जो मुझे नहीं दिख रहा?
क्या मेरी बुद्धि भ्रष्ट हो गई है?
कहानी के इस मोड़ पर
किस्मत ने मेरा साथ दिया.
मुझसे संपर्क किया
एक बहुत ही प्रतिभाशाली पत्रकार,
जॉन कैरीरू ने
जो कि वॉल स्ट्रीट जर्नल से थे,
और उन्होंने कम्पनी के बारे में
कई अन्य लोगों से भी शिकायतें सुनी थीं,
कम्पनी के कर्मचारियों से भी.
तब मुझे आभास हुआ,
"एरिका, तुम गलत नहीं हो.
तुम सही हो.
यहां तक कि तुम जैसे कई और लोग हैं,
जो सच बताने से डर रहे हैं,
और उन्हें भी वही सब दिख रहा है
जो तुम्हें दिख रहा है."
जॉन की जांच-पड़ताल प्रकाशित होने से पहले,
कम्पनी का सच सामने आने से पहले,
कम्पनी ने सभी पूर्व कर्मचारियों का
पता लगाया,
मुझ तक भी पहुंचे,
और हमें धमकाया कि कोई सामने ना आए,
ना कोई एक दूसरे से बात करे.
मुझ जैसे व्यक्ति के लिए यह डरावना था,
और मुझे उनका पत्र मिलने पर और डर लगा
जब मुझे एहसास हुआ कि
वे मेरा पीछा करते रहेंगे.
पर यूं कहें ये अच्छा ही हुआ,
क्योंकि तब मैंने एक वकील से संपर्क किया.
वह एक मुफ़्त में काम करने वाला वकील था,
और उसने सुझाया,
"आप किसी नियामक संस्था को
क्यों नहीं बतातीं ये सब?"
यह तो मेरे दिमाग में ही नहीं आया था,
क्योंकि मुझे ज़रा भी अनुभव नहीं था,
तो मैंने वही किया.
मैंने तय किया कि एक पत्र लिखूंगी,
जो भी मैंने प्रयोगशाला में देखा है,
वह सब बताते हुए.
भले ही मेरे पिता कहते हों कि उस समय मैं
राक्षसों का संहार करने वाली
देवी लग रही थी,
जहां मैंने एक बड़ी कम्पनी के खिलाफ़
आवाज़ उठाई
और उससे सिलसिला बनता गया,
मैं आपको बता देती हूं,
कि मुझमें बिलकुल भी साहस नहीं आ रहा था.
मैं डरी हुई थी,
घबराई हुई थी,
थोड़ी लज्जित भी,
कि मुझे यह पत्र लिखने मेेंं
एक महीना लग गया.
थोड़ी आशा इस बात की थी
कि शायद किसी को पता ही नहीं चलेगा
कि वह पत्र मैंने लिखा था.
इन सब भावनाओं के बीच
मैंने लिख ही डाला,
और किस्मत से, उससे जांच पड़ताल शुरू हो गई
जिसमें पाया गाया
कि प्रयोगशाला में बहुत अनियमितताएं थीं,
और थेरानॉस को मरीजों के नमूने
जांचने से रोक दिया गया.
(दर्शकों में तालियां)
अब आप सोच रहे होंगे,
कि इस सब से गुजरने के बाद,
यह सब झेलने के बाद,
मैं उपसंहार में कुछ सीखें, कुछ सार बताऊंगी
या ये बताऊंगी की आपको
ऐसी परिस्थिति में क्या करना चाहिए.
पर असल में, ऐसी परिस्थिति में,
सिर्फ़ प्रसिद्ध मुक्केबाज
माईक टायसन का कथन सही बैठता है -
"सब जानते हैं क्या करना है,
जब तक मुंह में मुक्का नहीं पड़ जाता."
(दर्शकों में हंसी)
बिलकुल ऐसा ही होता है.
पर आज,
हम साथ आए हैं उन अति महत्त्वाकांक्षी
सपनों की बात करने,
ये वो सपने/परियोजनाएं होती हैं
जो बड़े वादे करती हैं,
जिनपर सब विश्वास करना चाहते हैं.
लेकिन क्या होता है जब
आपके सपने इतने बड़े हों,
और उनमें विश्वास इतना दृढ़,
कि आप वास्तविकता को नज़रंदाज़ करने लगें?
ख़ासकर तब जब ऐसी परियोजनाएं
समाज को हानि पहुंचाने लगें,
तब आप क्या कदम उठा सकते हैं
जिससे इनसे होने वाली क्षति को
रोका जा सकता है?
मेेरे अनुसार, इसका सबसे आसान तरीका है
लोगों को प्रोत्साहित करना,
जिससे वे खुलकर सामने आ सकें.
साथ ही, ऐसे लोगों की आवाज़ को सुनना चाहिए.
अब बड़ा प्रश्न यह है,
कि खुलकर बोलने को अपवाद की बजाय
सामान्य कैसे बनाया जाए?
(दर्शकों में तालियां)
क़िस्मत से, मैंने अनुभव से ये समझा,
कि जब खुलकर सामने आने की बात आती है,
तो कई मामलों में ये सीधा सा काम लगता है.
पर कठिन यह है कि आप पहले तय कर लें,
आप बोलेंगे या नहीं.
तो हम आपने निर्णयों को किस तरह से आंकें
जिससे उन पर अमल करना आसान हो जाए
और हम नैतिक बने रहें?
कैलिफोर्निया यूनिवर्सिटी ने इसके लिए
एक बहुत बढ़िया वैचारिक रूपरेखा तैयार की है
जिसे "3C" कहा गया है.
Commitment (समर्पण), consciousness (सचेतन)
और competency (सामर्थ्य).
समर्पण- किसी भी कीमत पर
सही चीज़ करने का.
थेरानोस वाले मामले में
यदि मैं गलत होती,
तो मुझे उसकी कीमत चुकानी होती.
पर अगर मैं सही होती,
तो सब कुछ जानते हुए भी
कुछ ना कहना
मुझे कचोटता रहता.
चुप रहने की गूंज मेरे कानों में होती.
फ़िर आता है सचेतन,
दैनिक कार्यों में
नैतिकता रखना,
हमेशा.
तीसरा है सामर्थ्य.
जानकारी एकत्र करना, जांचना,
और भविष्य में होने वाले नुकसान का
आंकलन करना.
मुझे अपने सामर्थ्य पर भरोसा था
क्योंकि यह मैं दूसरों की भलाई के लिए
कर रही थी.
तो सबसे आसान तरीका यह होगा
कि आप कल्पना करें,
"यदि ऐसा मेरे बच्चों के साथ होता,
या मेरेे माता पिता के साथ,
मेरे जीवनसाथी के साथ,
मेरे पड़ोस में, मेरे समुदाय में,
और तब मैं ये कदम उठाता ....
तो लोग मुझे किस तरह से याद रखते?"
इसी के साथ
मैं आपसे विदा लेती हूं, और आशा करती हूं
कि हम सब वापस जाकर बडे़ बडे़ सपने देखेंगे,
और सिर्फ़ देखेंगे ही नहीं,
बल्कि उनको सच भी करेंगे
बिना किसी झूठ के, बिना किसी छलावे के.
धन्यवाद.
(दर्शकों में तालियां)
Hét éve végeztem a Berkeley-n:
molekuláris és sejtbiológia,
valamint nyelvészeti szakon.
Elmentem egy állásbörzére
itt, az egyetemen,
és behívtak interjúra
a Theranos nevű startup céghez.
Akkoriban elég keveset tudtam a cégről,
de amit igen, az jó benyomást keltett.
A cég orvosi műszert fejlesztett,
amellyel ujjbegyből vett vérmintából
teljes vérképhez lehetett jutni.
Így nem kell nagy tűvel
a karunkba szúratni,
hogy vérképet csináltassunk.
Nemcsak azért volt érdekes,
mert kevésbé fájdalmas,
hanem mert megnyitja az utat a prediktív,
azaz előrejelző diagnosztika előtt.
Ha olyan készülékünk lenne,
amellyel gyakrabban
és folyamatosan diagnosztizálhatnánk,
még a betegség kialakulása előtt
diagnózishoz jutnánk.
Ezt Elizabeth Holmes,
az alapító erősítette meg
a The Wall Street Journalnak
adott nyilatkozatában.
"A mai egészségügyi
rendszerünkben az a helyzet,
hogy mire valakiről kiderítik,
hogy tényleg beteg,
leggyakrabban már túl késő,
hogy bármit tegyenek vele.
Ez szívfacsaró."
Álmaim állása volt, arra vágytam,
és alig vártam, hogy bekapcsolódhassak.
Más oka is volt,
amiért Elizabeth ügye tényleg vonzott.
Egyszer valaki azt mondta nekem:
"Erika, két embertípus van.
Vannak, akik jól elvannak,
és vannak, akik csak túlélők.
Drágám, te a túlélőkhöz tartozol."
Egyetem előtt
egylégterű lakókocsiban nőttem föl
hat családtagommal együtt,
s mikor azt mondtam,
hogy a Berkeley-re szeretnék menni,
azt felelték: "Én meg űrhajós leszek,
úgyhogy sok szerencsét!"
Ragaszkodtam az elhatározásomhoz,
szorgalmasan dolgoztam, és bejutottam.
De bevallom, az első évem
pokolian nehéz volt.
Egy sereg bűntett áldozata lettem.
Fegyvert fogtak rám, és kiraboltak,
szexuálisan zaklattak,
harmadjára megint szexuálisan zaklattak,
súlyos pánikrohamokat okozva nekem;
bukásra álltam,
és végül lemorzsolódtam.
Ekkor azt mondták nekem:
"Erika, talán nem való neked a tudomány.
Gondold át, mihez kéne inkább fognod!"
De azt mondtam magamnak: "Frászt!
Ha nem ütöm meg a mércét, akkor ez van.
De önként nem adom föl, küzdeni fogok,
de még ha nem a legjobb leszek is,
akkor is megcsinálom!"
Szerencsésen ráhajtottam,
elvégeztem, és lediplomáztam.
(Taps és ujjongás)
Köszönöm.
(Taps)
Úgyhogy mikor megtudtam, hogy Elizabeth
19 évesen morzsolódott le a Stanfordról,
hogy céget alapítson,
amely elég sikeres,
ezt égi jelnek tartottam:
nem számít, ki honnan származik.
Amíg eltökéltek vagyunk,
hogy értelmesen és szorgalmasan dolgozunk,
akkor hatást gyakorolhatunk a világra.
Személy szerint ez volt nekem az,
amiben az életemben hinnem kellett,
mert ez egyike volt a kevés kapaszkodónak,
mely nap mint nap hajtott előre.
Képzelhetik, hogy mikor értesítettek,
annyira izgatott lettem,
madarat lehetett volna fogatni velem.
Végül meglett a lehetőségem,
hogy tegyek a társadalomért,
világproblémákat oldjak meg,
és mikor a Theranosra gondoltam,
tényleg úgy éreztem,
hogy soha máshol már nem fogok dolgozni.
Ám feltünedezett egypár furcsaság.
Egyszerű laboránsként kezdtem.
Általában ültünk a laborértekezleteken,
átnéztük az adatokat,
hogy melyik technológia működőképes,
és efféle adathalmazokat kaptunk.
Valaki azt mondta:
"Hagyjuk ki a kiugró értékeket,
és nézzük, hogyan hat a hibaszázalékra!"
Mik itt a kiugró értékek?
Melyik érték kiugró?
A válasz: fogalmunk sincs!
Nem tudjuk.
Egyetlen adatpont törlésével
megsértjük az egyik tényezőt,
amelyet oly szépnek vélek a tudományban:
azt, amely föltárja az igazságot.
Bármilyen csábító lehet is néha
az adathamisítás saját értelmezésünk
érvényre juttatására,
ha ilyet teszünk, annak
súlyos következményei vannak.
Majdnem rögtön megszólalt
nálam a vészcsengő,
aztán jött az újabb eset,
és az újabb vészcsengő.
Kezdett felnyílni a szemem,
mi folyik a klinikai laborban.
A klinikai laborban dolgozzuk fel
a páciensektől levett mintákat.
Mielőtt lefuttatom a beteg mintáját,
van egy ismert koncentrációjú minta,
esetünkben a tPSA szintje 0,2.
Ez a marker mutatja,
hogy prosztatarákja van-e valakinek,
vagy fennáll-e a prosztatarák kockázata.
De amikor Theranos készülékkel
végeztem a vizsgálatot,
egyszer 8,9-et kaptam,
majd az ismételt vizsgálatban 5,1-et.
Újból elvégezve 0,5 jött ki.
Ez technikailag sávon belül van,
de mit kezdjünk ezzel a szórással?
Melyik a pontos érték?
Nem egyedi esetet tapasztaltam.
Majdnem mindennap
számos más tesztnél is ez megtörtént.
Hiszen e mintánál ismert a koncentráció!
De mi van, ha nem ismert,
mint a páciensek mintáinál?
Hogy bízhatnék az eredményben?
Ez szólaltatta meg az utolsó vészcsengőt,
ekkor vizsgálatokat végeztünk,
hogy megerősítsük és tanúsítsuk,
folytathatjuk-e a páciensek
mintáinak feldolgozását.
Az engedélyezőktől majd mintát kapunk:
"Futtassák le a mintával a vizsgálatot
a szokásos munkamenetben,
ahogy a páciensekét szokták tesztelni,
majd kérjük az eredményeket.
Aztán megmondjuk, átmentek-e a vizsgán."
Mivel sok hibát tapasztaltunk
a páciensek tesztelésére
használt Theranos-készülékkel,
ezért a mintát előbb
az FDA-hatóság által már
jóváhagyott más készüléken futtattuk,
majd utána a Theranos készülékén.
Láss csodát, mi történt?
Két, nagyon eltérő eredményt kaptunk.
Mit gondolnak, mit tett a cég?
Azt föltételeznék,
hogy jelentik a hatóságnak:
"Eltéréseket tapasztaltunk
az új technológiánál."
De ehelyett a jóváhagyott készülékről
származó adatokat küldték be.
Miről árulkodik ez?
Arról, hogy még a saját szervezetünk
eredményeiben sem bízhatunk,
azokban sem, melyeket a mi
technológiánk állít elő.
Hogyan lehet bármilyen vállalkozásunk,
amely páciensek mintáit
futtatja ezen a gépen?
Persze tudják, hogy zöldfülű vagyok.
Ekkor elvégeztem az összes kísérletet.
Összeraktam a bizonyítékokat,
bementem az üzemeltetési igazgatóhoz,
és előadtam kétségeimet.
"A laborban nagy szórást tapasztalok.
A pontossági arány
úgy látszik, nincs rendjén.
Rossz érzésem van a pácienseken
való tesztelést illetően.
Kellemetlenül érintenek."
Ezt a választ kaptam:
"Sületlenségeket beszél.
Csinálja azt, amiért fizetem,
az pedig a páciensminták földolgozása."
Aznap este fölhívtam
munkatársamat, Tyler Shultzot,
akivel a szervezetnél barátkoztam össze.
Nagyapja igazgatótanácsi tag volt.
Úgy döntöttünk, hogy elmegyünk hozzá,
és vacsora közben elmondjuk neki,
hogy egyáltalán nem az történik a cégnél,
amiről az üléseken tájékoztatják.
Ráadásul
Tyler nagyapja George Schultz,
az USA korábbi külügyminisztere volt.
Képzelhetik, milyen lehettem
húszon-valahány évesen,
ahogy reszkettem: "Mibe keveredtem?"
Ahogy leültünk a vacsorához, azt mondtam:
"Mikor azt hiszi,
hogy levették a vérmintát,
beteszik az eszközbe,
és kiderül az eredmény,
valójában mikor kitesszük a lábunkat,
a vérmintával a hátsó ajtóhoz rohannak,
öt ember már ott várja a mintát,
és öt különböző gép közt osztják el."
Azt felelte: "Tudom, hogy Tyler eszes,
maga is eszesnek látszik,
de a helyzet, hogy rengeteg
okos embert vettem föl,
és mind azt mondja, hogy a készülék
forradalmasítani fogja az egészségügyet.
Inkább mással kéne foglalkoznia."
Mivel ez már hét hónapon át zajlott,
másnap fölmondtam.
És ez...
(Taps és ujjongás)
Eljött a pillanat,
mikor tükörbe kellett néznem,
hogy épelméjű vagyok-e.
Elmondtam aggályaimat a laborban.
Elmondtam az üzemeltetési igazgatónak,
az igazgatótanács tagjának.
Eközben Elizabeth ott volt
minden nagy amerikai folyóirat borítóján.
Egy közös dolog van ebben:
mégpedig én.
Talán velem nincs minden rendben?
Valamit tán nem veszek észre?
Talán nekem ment el az eszem.
De ekkor nagy szerencse ért.
Megkeresett John Carreyrou,
a kimagaslóan tehetséges újságíró
a The Wall Street Journaltól.
Elmondta, hogy másoktól,
az iparágban és a cégnél
dolgozóktól már hallott
a céggel kapcsolatos kétségekről.
Akkor átfutott az agyamon:
"Erika, mégsem vagy őrült.
Nem te vagy az őrült!
Hozzád hasonlóan mások is
fölvetik félelmüket,
és ugyanazokat a rendellenességeket
teszik szóvá, mint te."
Mielőtt John oknyomozó
tudósítása robbant volna,
melyben föltárja az igazságot
a cégnél történtekről,
a vállalkozás boszorkányüldözésbe fogott,
amely minden volt munkatársára,
így rám is kiterjedt.
Céljuk a megfélemlítés volt, hogy ne
álljunk ki, és ne beszéljünk egymással.
Félelmetes hatású volt,
amikor rájöttem, hogy követnek,
miután megkaptam a levelüket.
Másrészt áldásnak is számított,
mert arra késztetett,
hogy ügyvédhez forduljak.
Szerencsém is volt az ingyen ügyvéddel,
aki azt tanácsolta,
hogy jelentsem be az esetet
az engedélyező hatóságnak.
Addig ez eszembe se jutott,
nyilván mert tapasztalatlan voltam,
de végül jelentettem az ügyet.
Úgy döntöttem, hogy panaszlevelet
írok az engedélyező szervnek,
föltüntetve a laborban tapasztalt
minden hiányosságot és szabálytalanságot.
Apám ezt kedvesen
sárkányölő pillanatnak hívja,
mikor föllázadva a szörnyeteg
ellen harcra keltem,
ez dominóhatást váltott ki.
Bevallom,
minden voltam, csak nem bátor.
Meg voltam rémülve,
szorongtam,
kissé szégyelltem magam,
hogy egy hónapba telt,
mire a levélhez fogtam.
Fölcsillant a remény,
hogy soha nem jönnek rá
a levélíró kilétére.
Minden érzelem és ingadozás dacára
megírtam a beadványt,
és szerencsére megindult a vizsgálat,
amely fényt derített
a laborban uralkodó súlyos hiányosságokra,
és meggátolta a Theranost,
hogy a páciensek mintáit tovább vizsgálja.
(Taps)
Azt remélik tőlem,
hogy efféle embert próbáló
és őrült helyzet után
valami módszertannal
vagy sikerrecepttel álljak elő
hasonló helyzetbe jutottaknak.
De őszinte leszek: hasonló esetekre
csak egyetlen idézet, Mike Tysoné illik:
"Mindenkinek van terve,
míg jól szájon nem vágják."
(Nevetés)
Ez így igaz.
De ma azért vagyunk itt,
hogy remek elképzeléseket,
nagyszabású innovatív terveket
adjunk elő,
melyekben mindenki hinni akar.
De mi van, ha a látomás oly lenyűgöző,
és a vágy, hogy elhiggyük, oly erős,
hogy elhomályosítja valóságérzékünket?
Amikor ezek az újító tervek
kezdenek e társadalom kárára válni,
milyen mechanizmussal előzhetők meg
az esetleges következmények?
Úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb módja,
ha előmozdítjuk
a bátor kiállás kultúráját,
és meghallgatjuk azokat, akik kiállnak.
Az igazi kérdés az,
hogyan tegyük a kiállást normává,
hogy ne maradjon csak kivétel?
(Taps és ujjongás)
Szerencsére, tapasztalatom szerint
én idejében rájöttem, mikor kell kiállni.
Legtöbb esetben a cselekvés elég egyszerű,
de a nehézség a döntésben van:
cselekedjünk vagy sem?
Hogyan alakítsuk döntéseinket úgy,
hogy megkönnyítsék cselekvésünket,
s erkölcsösebb eredményeket érhessünk el?
Az UC San Diego
kiváló keretet dolgozott ki,
mely angolul három
c-betűs kifejezés,
azaz az eltökéltség, tudatosság
és kompetencia együttesét.
Az eltökéltség a helyes cselekvés vágya,
nem számít, milyen áron.
Esetemben a Theranosnál,
ha nem lett volna igazam,
viseltem volna a következményeket.
De ha igazam van,
akkor az lettem volna,
aki tudja, mi folyik, de mégis hallgat.
Az maga lett volna a pokol.
Sunyítani maga a pokol.
A tudatosság nem más,
mint öntudatosan és állhatatosan tenni,
és mindennapi viselkedésünkben
erkölcsi meggyőződésünket érvényesíteni.
A harmadik tényező a kompetencia.
A hozzáértés az infó
összegyűjtésének és értékelésének,
továbbá a lehető következmények
és kockázatok előrelátási képessége.
Azért bízhattam a hozzáértésemben,
mert mások szolgálatában cselekedtem.
A tettekre vezető legegyszerűbb folyamat,
ha elképzeljük:
"Ha ez gyerekemmel történt volna,
szüleimmel,
házastársammal,
szomszédommal, közösségemmel
történt volna,
intézkedtem volna?
Hogyan emlékeznének rá?"
Remélem,
hogy mikor távozunk,
hogy nagyszabású terveinket megvalósítsuk,
nemcsak a túlélés eszközeként
fogalmazzuk meg őket,
hanem mindenki fejlődési
lehetőségeként tekintünk rájuk.
Köszönöm.
(Taps és ujjongás)
Jadi, saya lulus tujuh tahun yang lalu
dari Berkeley dengan gelar ganda
di biologi molekuler dan sel
dan linguistik,
dan saya pergi ke pameran karier
di kampus ini,
lalu saya dapat wawancara dengan
sebuah start-up bernama Theranos.
Pada waktu itu,
tidak ada banyak informasi
mengenai perusahaan ini,
tetapi informasi yang sedikit itu
sangat menarik.
Pada intinya, yang mereka lakukan
adalah menciptakan perangkat kesehatan
yang memungkinkan Anda
untuk melakukan cek darah lengkap
hanya dengan sedikit darah dari jari.
Anda tidak perlu ditusuk
sebuah jarum besar di lengan
untuk melakukan tes darah.
Ini sangat menarik, tidak hanya
karena itu mengurangi rasa sakit,
tetapi juga dapat memungkinkan
diagnosis prediksi awal.
Jika Anda punya perangkat
yang memungkinkan diagnosis
yang lebih sering dan berkelanjutan,
kemungkinan Anda dapat mendiagnosis
sebelum penyakitnya muncul.
Hal ini telah dikonfirmasi dalam wawancara
bersama penemunya, Elizabeth Holmes,
pada Wall Street Journal.
"Realita sistem kesehatan kita saat ini
adalah ketika seseorang
yang Anda pedulikan jatuh sakit,
saat Anda mengetahuinya,
itu sudah terlambat
untuk melakukan sesuatu,
itu sangat menyakitkan."
Saya sangat ingin
menjadi bagian dari ambisi ini,
dan saya sangat ingin ikut membuatnya.
Ada alasan lain
mengapa cerita dari Elizabeth
sangat menarik perhatian saya.
Jadi, seseorang pernah berkata pada saya,
"Erika, ada dua tipe orang.
Yang satu berkembang dan satunya bertahan.
Dan kamu, sayangku,
adalah orang yang bertahan."
Sebelum saya berkuliah,
saya tumbuh besar di trailer satu kamar
bersama enam anggota keluarga,
dan ketika berkata
saya ingin kuliah di Berkeley,
mereka berkata, "Saya ingin
menjadi astronaut, semoga beruntung."
Saya tetap teguh, bekerja keras,
dan saya berhasil lolos.
Sejujurnya, tahun pertama saya
sangat menantang.
Saya adalah korban
dari berbagai kejahatan.
Saya dirampok dengan senpi,
dilecehkan secara seksual,
dan saya dilecehkan sebanyak tiga kali,
menyebabkan serangan panik yang parah,
lalu saya gagal di kelas,
dan keluar dari sekolah.
Dan pada saat ini,
orang berkata pada saya,
"Erika, mungkin kamu tidak cocok
untuk sains.
Mungkin kamu harus
mempertimbangkan hal lain."
Dan saya bicara pada diri sendiri,
"Kamu tahu?
Jika aku tidak cocok,
aku tidak akan memaksa,
tapi aku tidak bisa menyerah,
dan aku akan terus mencoba,
bahkan jika aku bukan yang terbaik,
aku akan mencoba dan mewujudkannya."
Dan untungnya, saya terus mencoba,
dan mendapat gelar, dan lulus.
(Tepuk tangan) (Sorakan)
Terima kasih.
(Tepuk tangan)
Ketika saya mendengar Elizabeth Holmes
keluar dari Stanford pada usia 19
untuk memulai perusahaan ini,
dan itu menjadi sangat sukses,
bagi saya, itu adalah pertanda
bahwa latar belakang Anda
tidaklah penting.
Selama Anda berkomitmen
pada kerja keras dan kecerdasan,
itu cukup untuk
membuat sebuah dampak di dunia.
Secara pribadi, ini adalah sesuatu
yang saya harus percayai dalam hidup
karena ini adalah salah satu
tumpuan yang pernah saya punya
yang bisa menyemangati saya.
Jadi, bisa Anda bayangkan,
ketika saya menerima surat ini,
saya sangat gembira.
Saya merasa terbang ke langit ketujuh.
Ini adalah kesempatan saya
untuk berkontribusi kepada masyarakat,
untuk memecahkan permasalahan
yang telah saya lihat di dunia,
dan sungguh, ketika saya berpikir
tentang Theranos,
saya sangat mengantisipasi
bahwa ini akan menjadi perusahaan
tempat saya bekerja
untuk pertama dan terakhir kalinya.
Tetapi, saya mulai menyadari
beberapa masalah.
Jadi, saya mulai sebagai
karyawan tingkat awal di lab.
Kami akan duduk di pertemuan lab,
mengulas data untuk mengonfirmasi
apakah teknologinya bekerja atau tidak,
dan kami akan mendapat data seperti ini,
dan seseorang berkata pada saya,
"Baiklah, mari singkirkan data ekstremnya
dan lihat dampaknya
pada tingkat akurasinya."
Apa yang termasuk data ekstrem di sini?
Yang manakah data ekstremnya?
Jawabannya adalah, Anda tidak tahu.
Anda tidak tahu, benar?
Menghapus poin data
sungguh melanggar salah satu hal
yang saya anggap sebuah kecantikan
dari proses ilmiah.
Hal ini mengizinkan data-datanya
untuk menyajikan kebenaran pada Anda.
Walaupun sangat menggoda
dalam beberapa skenario
untuk menempatkan cerita pada data
untuk mengonfirmasi narasi Anda,
ketika melakukan ini, akan ada
konsekuensi buruk di masa depan.
Maka, untuk saya, ini merupakan
suatu pertanda bahaya,
dan hal itu berlanjut
ke pengalaman berikutnya
dan pertanda bahaya selanjutnya
yang mulai saya lihat
dalam laboratorium klinis.
Jadi, laboratorium klinis
adalah tempat untuk memproses
sampel pasien secara aktif.
Sebelum menguji sampel pasien,
saya akan punya sampel
yang sudah saya ketahui konsentrasinya,
dan pada kasus ini,
itu adalah 0,2 untuk tPSA
yang merupakan indikator
dari kanker prostat,
atau berisiko terkena kanker prostat,
atau tidak.
Tapi kemudian, ketika saya
mengujinya di perangkat Theranos,
akan muncul 8,9,
dan kemudian saya jalankan lagi,
muncul 5,1,
dan saya jalankan lagi, muncul 0,5,
yang secara teknis, masih dalam jangkauan,
tapi apa yang Anda lakukan
dalam kasus ini?
Apakah jawaban akuratnya?
Ini bukan sebuah contoh
yang terjadi hanya satu kali.
Ini terjadi hampir setiap hari
dalam banyak tes yang berbeda.
Perlu diingat, ini adalah sampel
yang saya ketahui konsentrasinya.
Apa yang terjadi
ketika saya tidak tahu konsentrasinya,
seperti pada sampel pasien?
Bagaimana saya bisa percaya hasilnya
setelah situasi itu?
Jadi, ini menuntun saya ke
peringatan bahaya yang terakhir,
dan ini ketika kami melakukan tes
untuk mengonfirmasi dan menyatakan
apakah kami bisa terus
memproses sampel pasien.
Jadi, yang akan dilakukan adalah
mereka akan memberimu sampel,
dan mereka akan berkata,
"Uji sampel ini,
seperti kontrol kualitas,
melalui alur kerjamu yang normal,
bagaimana kamu mengetes
pasienmu seperti biasa,
dan beri kami hasilnya,
dan kami akan memberitahumu:
apakah kamu berhasil atau gagal."
Karena kami melihat banyak isu
dengan perangkat Theranos
yang digunakan secara aktif
untuk menguji pasien,
yang kami lakukan adalah mengambil sampel
dan mengujinya
melalui mesin tersertifikasi BPOM AS
dan kami mengujinya
melalui perangkat Theranos.
Tebak apa yang terjadi?
Kami mendapat dua hasil
yang sangat berbeda.
Jadi, menurut Anda,
apa yang mereka lakukan?
Anda akan mengantisipasi
untuk memberitahu para pengatur,
seperti, "Kami melihat beberapa perbedaan
dengan teknologi yang baru."
Namun, Theranos justru mengirim
hasil dari mesin yang tersertifikasi BPOM.
Jadi, pertanda apakah ini bagi Anda?
Ini pertanda bahwa bahkan
di dalam organisasi sendiri,
Anda tidak percaya hasil
yang dihasilkan teknologinya sendiri.
Lalu, bagaimana kami menguji
sampel pasien di mesin ini?
Tentu, saya lulusan terbaru,
saya telah menjalankan
semua eksperimen yang berbeda ini,
saya mengumpulkan semua bukti,
dan saya pergi ke kantor COO
dan menyampaikan kekhawatiran saya.
"Di dalam lab, kami melihat
banyak variabilitas.
Tingkat akurasinya terlihat salah.
Saya merasa tidak yakin
untuk mengujinya pada pasien.
Saya tidak nyaman dengan hal ini."
Dan responsnya adalah,
"Kamu tidak tahu apa yang kamu bicarakan.
Yang perlu kamu lakukan
adalah yang telah saya minta,
dan kamu perlu memproses sampel pasien."
Malam itu, saya memanggil seorang kolega
yang telah menjadi teman saya,
Tyler Schultz,
yang juga kebetulan mempunyai kakek
yang seorang direktur di organisasi ini.
Kami memutuskan untuk menemui kakeknya
dan menceritakan padanya
saat makan malam
apa yang telah perusahaan katakan padanya
bukanlah kejadian sebenarnya.
Ditambah lagi,
kakek Tyler adalah George Schultz,
mantan sekretaris negara Amerika Serikat.
Bisa Anda bayangkan, saya,
seorang wanita 20 tahun-an
hanya gemetar, membayangkan,
"Apa yang telah saya lakukan?"
Tetapi, kami duduk bersama
di ruang makan dan berkata,
"Saat Anda berpikir
bahwa mereka ambil sampel darah
dan memasukkannya ke perangkat ini,
lalu muncul hasilnya.
Yang sebenarnya terjadi adalah
saat Anda melangkah ke luar ruangan,
mereka mengambil sampel darah itu,
mereka uji di ruangan lain,
dan ada lima orang yang siap
untuk mengambil sampel darah kecil ini
dan membaginya ke lima mesin berbeda."
Dan dia berkata pada kami,
"Aku tahu Tyler sangat pintar,
kamu terlihat sangat pintar,
tapi faktanya adalah aku telah membawa
banyak orang-orang cerdas,
dan mereka berkata padaku
bahwa perangkat ini
akan merombak sistem kesehatan.
Mungkin kamu harus
mempertimbangkan pekerjaan lain."
Hal ini telah berlanjut
selama tujuh bulan,
dan saya memutuskan untuk keluar
di hari berikutnya.
Dan ini --
(Tepuk tangan dan sorakan)
Tapi, ini adalah momen
yang harus saya pikirkan baik-baik
dan sedikit mengecek kesehatan mental.
Saya sampaikan kekhawatiran saya di lab,
saya sampaikan kekhawatiran saya
kepada COO,
saya bahkan juga sampaikan
kepada para anggota dewan.
Sementara itu,
Elizabeth ada di sampul
setiap majalah besar di seluruh Amerika.
Jadi, ada satu benang merah di sini,
dan itu adalah saya.
Mungkin saya adalah masalahnya?
Mungkin ada yang tidak saya sadari?
Mungkin sayalah yang tidak waras.
Dan ini adalah bagian cerita hidup saya
saat saya sangat beruntung.
Saya didekati
oleh jurnalis yang bertalenta,
John Carreyrou
dari Wall Street Journal, dan dia --
pada dasarnya, dia berkata
bahwa dia juga mendengar kekhawatiran
tentang perusahaan ini
dari orang lain di industri
dan bekerja untuk perusahaan.
Pada saat itu, terpatri di kepala saya:
"Erika, kamu tidak gila.
Bukan kamu yang tidak waras.
Faktanya, ada orang lain di luar sana
yang sama sepertimu
yang sama takutnya untuk bersuara,
tapi melihat masalah dan kekhawatiran
yang sama denganmu."
Sebelum laporan investigasi John keluar
untuk membongkar kebenaran
dari apa yang terjadi di perusahaan,
perusahaan itu memutuskan
untuk memburu semua mantan pekerja,
termasuk saya,
untuk mengintimidasi kami agar tidak maju
dan berbicara dengan satu sama lain.
Hal yang paling menakutkan menurut saya
adalah fakta bahwa hal itu memicu,
dan saya sadar bahwa mereka
mengikuti saya setelah menerima surat ini,
tapi hal itu juga bisa dikatakan
sebagai sebuah berkah
karena ini memaksa saya
untuk memanggil pengacara.
Saya beruntung --
saya memanggil pengacara gratis,
tapi dia menyarankan,
"Kenapa kamu tidak melapor
ke badan pengawas?"
Ini adalah hal yang tidak pernah
terpikir di kepala saya,
mungkin karena saya belum berpengalaman,
tapi ketika itu terjadi,
tentunya saya langsung melakukannya.
Saya memutuskan untuk menulis
sebuah surat komplain ke badan pengawas
menceritakan semua kejanggalan
dan masalah yang telah saya lihat
di laboratorium.
Ayah saya menandai hal ini
sebagai momen
perlawanan saya dengan naga,
ketika saya bangkit
dan melawan musuh besar ini,
dan mengakibatkan efek domino,
saya saat ini bisa mengatakan
bahwa saya merasa sangat takut.
Saya merasa ketakutan,
saya merasa cemas,
saya sedikit malu
karena butuh waktu sebulan
untuk menulis surat ini.
Terdapat secercah harapan di sana
bahwa mungkin saja,
tidak ada yang tahu
bahwa sayalah orangnya.
Tapi, di balik semua emosi
dan ketidakpastian itu,
saya tetap melakukannya.
Dan untungnya, hal ini memicu investigasi
yang mengungkap
adanya kejanggalan besar di laboratorium,
dan hal ini menghentikan Theranos
dari memproses sampel pasien.
(Tepuk tangan)
Dan Anda akan berharap,
setelah melewati situasi yang menantang
dan gila seperti ini,
saya akan bisa memberikan semacam tips
atau resep kesuksesan untuk orang lain
yang berada di situasi ini.
Namun sejujurnya,
ketika dihadapkan dengan situasi ini,
satu-satunya kutipan yang terasa tepat
adalah kutipan Mike Tyson,
"Semua orang punya rencana, sampai
mereka mendapat pukulan di mulutnya."
(Tawa)
Begitulah tepatnya semua ini.
Tapi hari ini,
kita di sini untuk
membicarakan ambisi besar
yang merupakan proyek
yang sangat inovatif,
yang sangat ambisius,
yang menjadi harapan semua orang.
Tapi apa yang terjadi ketika
visi tersebut sangat menggiurkan
dan hasrat untuk memercayainya sangat kuat
sampai menutupi penilaianmu
mengenai arti dari realita?
Terutama ketika proyek inovatif ini
mulai menjadi sebuah kerugian
bagi masyarakat.
Cara apakah yang bisa digunakan
yang dapat menghindari terjadinya
konsekuensi ini?
Sejujurnya, dalam pikiran saya,
cara paling sederhana
adalah mengadopsi budaya kuat
dari orang-orang yang bersuara
dan mendengarkan mereka yang bersuara.
Sekarang, pertanyaan besarnya adalah
bagaimana bisa kita menjadikan berbicara
sebagai suatu norma,
bukan pengecualian?
(Tepuk tangan) (Sorakan)
Beruntungnya, dalam pengalaman saya,
saya menyadari bahwa saat berbicara,
aksi yang dilakukan cenderung
sederhana di kebanyakan kasus,
tapi yang sulit adalah
memutuskan untuk beraksi atau tidak.
Jadi, bagaimana cara kita
mengarahkan keputusan kita
agar membuat kita lebih mudah beraksi
dan membuat keputusan yang lebih etis?
UC San Diego mencetuskan
cara kerja menakjubkan
yang bernama "Tiga K."
Komitmen, kesadaran, dan kompetensi.
Komitmen adalah keinginan
untuk melakukan hal yang benar
berapa pun harga yang harus dibayar.
Dalam kasus Theranos,
jika saya salah,
saya harus membayar konsekuensinya.
Namun jika saya benar,
fakta bahwa saya bisa saja
menjadi seseorang
yang mengetahui kebenarannya
dan tidak mengatakan apa pun,
itu adalah penyiksaan.
Menjadi diam adalah penyiksaan.
Lalu, ada kesadaran,
kesadaran untuk berperilaku konsisten
dan menggunakan keyakinan moral
dalam perilaku keseharian,
perilaku.
Yang ketiga adalah kompetensi.
Kompetensi adalah kebisaan untuk
mengumpulkan dan mengevaluasi informasi
dan melihat kemungkinan
konsekuensi dan risiko.
Alasan saya bisa memercayai
kompetensi saya
adalah karena saya bertindak
demi melayani orang lain.
Proses sederhananya
adalah mengambil aksi tersebut
dan membayangkan,
"Jika ini terjadi pada anak saya,
pada orang tua saya,
pada pasangan saya,
pada tetangga, pada lingkungan saya,
jika saya ambil langkah itu,
bagaimana hal itu akan dikenang?"
Dengan demikian,
saya harap seiring kita pergi dari sini,
dan membangun ambisi kita sendiri,
kita tidak hanya mengonsepnya
sebagai cara manusia untuk bertahan,
tapi juga melihatnya sebagai kesempatan
bagi semua orang untuk berkembang.
Terima kasih.
(Tepuk tangan) (Sorakan)
저는 7년 전 버클리 대학교에서
분자 세포 생물학과
언어학 복수 전공으로 졸업했습니다.
그리고 이 캠퍼스에서 열렸던
직업 박람회에서
테라노스라는 신생 기업과
인터뷰를 하게 되었습니다.
그 당시에는
그 회사에대한 정보가 별로 없었지만
그 적은 정보 만으로도
매우 인상깊었습니다.
한마디로, 그 회사가 하고자 했던 것은
의료기기를 만드는 것이었습니다.
손가락의 극소량 혈액 체취만으로
여러분의 혈액 패널 전체를
검사 받을 수 있는 것 말이죠.
혈액 검사를 받기 위해
큰 바늘을 팔에 꽂지 않아도
된다는 겁니다.
이것은 매우 흥미로웠는데
단지 덜 아파서뿐만 아니라
질병 진단 예측의 새로운 문을
열 수도 있었기 때문입니다.
여러분이 만약
더 자주 그리고 지속적인 진단을
할 수 있는 기기가 있다면
누군가 아프기 전에 질병을
진단할 수도 있는 것입니다.
이것은 창립자 엘리자베스 홈즈의
월스트리트 저널 인터뷰에서 확인됐습니다.
"현 보건 의료의 현실은
만약 여러분의 소중한 누군가가
많이 아프다면
여러분이 이것에 대해 알게 되었을 때
무언가를 하기엔
이미 늦은 경우가 대부분입니다.
매우 가슴 아픈 일이죠."
이것은 매우 혁신적인 일이었고
저는 이것에 참여해서
만들어내는 것을 돕고 싶었습니다.
엘리자베스의 이야기가
저에게 매력적이었던
또 다른 이유가 있었습니다.
예전에 누군가 저에게
이렇게 말한 적이 있었습니다.
"에리카, 세상엔
두 종류의 사람들이 있어.
번창하는 사람, 그리고 생존하는 사람.
그리고 너는 그저 생존하는 사람이야."
제가 대학에 가기 전에
방 하나있는 집에서
여섯 식구와 함께 자랐습니다.
제가 사람들에게 버클리 대학교에
가고싶다고 말했을 때,
그들은 "그럼 난 우주비행사가 되고싶어,
그러니까 잘해봐" 라며 비웃었습니다.
저는 포기하지 않고 계속 열심히
노력해서 학교에 들어갈 수 있었습니다.
하지만 솔직히 말하자면,
저의 첫 해는 매우 힘들었습니다.
저는 여러 범죄의 피해를 당했습니다.
총기 위협 강도를 당했고,
성폭행을 당했으며,
세 번째로 성폭행을 당했을 땐
매우 심각한 공황 발작들이 생겼고
수업은 낙제하고 있었고
저는 학교를 그만두게 되었습니다.
이 순간 사람들은 저에게 말했죠.
"에리카, 어쩌면 너는 과학에 재능이
없는 게 아닐 수도 있어.
다른 것을 하는 걸
재고해야 할 것 같아."
그리고 제 자신에게 말했습니다
"만일 내가 수준에 도달하지 못한다면
그냥 도달하지 못하는 거야.
하지만 나는 내 자신을 포기할 순 없고
난 이걸 계속 할 거고
최고가 되지 못한다고 하더라도
이뤄내기 위해 노력할 거야."
다행히도 저는 그것을 계속 했고
학위를 받았으며, 졸업했습니다.
(박수와 환호)
감사합니다.
(박수)
엘리자베스 홈즈가 19살에
회사를 시작하기위해
스탠포드를 자퇴했고
회사가 꽤 성공했다는 것을 들었을 때
저는 이것이 신호라고 생각했습니다.
여러분의 배경이 무엇인지는 상관 없고
열심히 그리고 똑똑하게 일하고
헌신한다면
세상에 영향을 끼치기엔 그것으로
충분하다고 말입니다.
이것은 개인적으로 제가 제 인생에 있어
믿어야만 했던 것이었습니다.
그것은 제가 하루를 버텨낼 수 있는
정신적 지주중 하나였기 때문입니다.
그러니 제가 이 편지를 받았을 때
얼마나 신이 났었는 지
상상이 가실 겁니다.
저는 뛸듯이 기뻤습니다.
이것은 드디어 제가 이 사회에
기여할 수있고
제가 본 세상의 문제들을
해결할 수있는 기회였습니다.
정말로 제가 테라노스에대해 생각할 때
저는 이곳이 처음이자
마지막으로 일할 곳이라고
생각했습니다.
하지만 저는 몇 가지 문제들을
발견하기 시작했습니다.
저는 실험실의 신입 연구원으로
일을 시작했습니다.
우리는 실험실 회의에서
이 기술이 효과가 있는 지 확인하기위해
데이터 자료들을 검토했고
이러한 자료를 가지고 있었는데
어떤 사람이 저에게 말했습니다.
"이상치 자료들을 없애보고
그게 정확도에 어떤 영향을
끼치는지 알아보자."
그렇다면 여기서 어떤 것들이
이상치 자료를 구성할까요?
어떤 것들이 이상치 자료일까요?
그 답변은, 여러분은
알 수 없다는 것입니다.
알 수 없어요, 그렇죠?
그리고 자료를 삭제한다는 것은
과학 절차에서 제가 찾은 가장
훌륭한 일을 위반하는 것입니다.
자료가 여러분에게 진실을
보여준다는 것 말이죠.
어떤 상황에서는 여러분의 논리를
확인하기 위해
자료에 이야기를 씌우는 것이
솔깃할 수 있지만
이렇게 한다면 미래에 정말
나쁜 결과들을 초래할 수 있습니다.
그렇기에 곧바로 저에게 이것은
매우 큰 위험 신호였고
그것이 임상 연구소에서
있었던 다음 경험과
다음 위험 신호로 이어졌습니다.
임상 연구소는
환자들의 표본 샘플들을
연구하는 곳 입니다.
제가 환자들의 표본을 돌려보기 전에
제가 농도를 이미
알고있는 샘플이 있었는데
이 경우엔 tPSA라는 수치의
농도가 0.2 였습니다.
어떤 사람이 전립선암이 있는지
알려주거나
전립선암 걸릴 위험이 있는지
알려주는 수치입니다.
하지만 테라노스의 기계로
샘플을 돌려봤을 때
8.9의 농도가 나왔고
다시 돌려봤을 땐 5.1
또 다시 해봤을 땐 0.5의 수치가
나왔습니다.
엄밀히 말하자면 범위안에 있는 것인데
이 경우엔 어떻게 해야할까요?
정확한 답은 무엇일까요?
이것은 한 가지만 어긋난
드문 사례가 아니었습니다.
이런 일은 거의 매일 일어났습니다.
수많은 실험 테스트에서 말이죠.
이것은 제가 농도가 얼마인지
이미 알고있는 샘플이었습니다.
만약 제가 환자의 샘플처럼
농도를 알고있지 않은 샘플이었다면
어떤 일이 벌어질까요?
그 시점에서, 제가 어떻게 결과들을
신뢰할 수 있을까요?
그래서 이것은 저에게 있어
최종적인 위험요소가 되었고
그때 우리는 계속 환자들의 샘플들을
실험할 수있는지
확인하고 증명하는
테스트들을 하던 중이었습니다.
관리자들은 샘플을 주고
이렇게 말했습니다,
"이 샘플을 돌리세요.
당신이 평소대로 품질 관리를 하듯이
평소에 환자들에게 테스트 하듯이
그리고 저희에게 결과를 주세요.
그리고 저희가 알려드리겠습니다,
당신이 통과했는지 아닌지 말입니다"
환자들에게 적극적으로 테스트 되던
테라노스 기기가 많은 문제들을
갖고 있다는 것을 보았기 때문에
우리는 체취한 샘플을
미국 식품의약국에서 검증한
기계에 돌려보고
테라노스 기기에 돌려봤습니다.
어떤 일이 일어났을까요?
우리는 매우 다른
두 결과를 받았습니다.
여러분은 이 상황에서 그들이
어떻게 했을 거라고 생각하시나요?
여러분은 관리자들에게
"이 새로운 기술에 결함이 있어요"
라고 얘기할 것이라고 예상하시겠죠.
대신, 테라노스는 미국식약품국
검증된 기기의 결과를 보냈습니다.
이것이 여러분에게
어떤 신호를 보내나요?
이것은 심지어 여러분이 속해 있는
조직 안에서도
기술이 생산하는 결과를
믿을 수 없다는 것을 의미합니다.
그럼 우리는 어떻게 이 기기로
환자의 샘플을 돌리는
사업을 진행할 수 있을까요?
저는 졸업한 지 얼마 안됐었고
이 시점에 저는 다양한
실험들을 했었기에
이 모든 증거들을 모아서
최고 운영 책임자에게
우려를 제기했습니다.
"실험실 내에서 우리는
많은 가변성을 보고 있고
정확도는 맞지 않는 것 같습니다.
환자들에게 테스트 하는 것이
옳지 않다고 생각합니다.
이런 것들이 저는 편치 않습니다."
그리고 제가 받은 답변은
"당신은 지금 스스로가 무슨 말을
하는 지 모릅니다."
당신이 해야할 일은 내가 당신에게
돈을 지불하며 시킨 일이고
환자들의 샘플을 진행시켜야 합니다.
그래서 그날 밤, 저는
동료 한 명에게 전화 했습니다.
조직 내에서 저와 친구가 된
타일러 슐츠입니다.
그의 할아버지는 이사회에 속해 계셨고
우리는 그의 할아버지 댁에
찾아가기로 했습니다.
저녁 자리에서
회사가 할아버지께 말한 것들은
사실은 뒤에서 실제로 일어나는 일들이
아니라고 말씀드렸죠.
더 나아가
타일러 슐츠의 할아버지는
조지 슐츠라는
미국의 전 국무 장관이었습니다.
그러므로 여러분은 20살 무렵인 제가
"지금 무슨 짓을 하고 있는거지" 라며
떠는 모습을 상상할 수 있을 것입니다.
하지만 우리는 그의
저녁 식사 자리에 앉았고
"그들이 이 혈액 샘플을 체취하고
이 기기에 넣어서 결과가 나왔다고
생각하실 때
사실 정말로 일어나는 일은
당신이 방에서 나가는 순간
그들은 그 혈액 샘플을 가지고
뒷 문으로 달려가고
그곳엔 이 작은 혈액 샘플을 받기위한
다섯 명의 사람들이 대기 중이고
그들은 다섯 개의 다른 기기에
나눠서 돌립니다."
그리고 그가 말씀하시길,
"타일러가 똑똑한 것은 알고
너도 정말 똑똑한 것 같지만
여기서 중요한 사실은 나는
많은 명석한 사람들을 데려왔고
그들은 나에게 이 기기가 의료 시스템을
혁신시킬 거라고 말한다.
그러니까 너희는 다른 걸
해보는 걸 고려하렴."
이것은 7달이라는 기간동안 이어져 왔고
저는 이 일이 있고 바로 다음 날
그만두기로 결심했습니다.
그리고--
(박수와 환호)
하지만 이 순간 저는 제 자신의
정신 건강을 체크해봐야만 했습니다.
저는 실험실에서 우려를 제기했고
최고 운영 경영자에게 우려를 제기했으며
이사회 회원에게도 우려를 제기했습니다.
그리고 그 사이,
엘리자베스는 미국 전역의 모든
큰 잡지의 표지를 장식 중이었습니다.
여기서 하나의 공통점이 있다면
바로 그건 저였습니다.
내가 문제는 아닐까?
내가 보지못하는 무언가가
있는 것이 아닐까?
내가 이상한 것일지도 몰라.
그리고 제 이야기의 이 부분에서
저에게 매우 운 좋은 일이 일어납니다.
저에게
존 케리루라는 매우 능력있는
월스트리트 저널의 기자가 다가왔습니다.
그는 또한
회사에 대한 우려를 업계에 있는
다른 사람들과
회사에서 일하는 사람들에게
들었다고 말했습니다.
그리고 그 순간, 제 머리 속에서
"에리카, 넌 이상한 게 아니야.
이상한 건 네가 아니야.
사실, 너와 같은 다른 사람들이
나서기엔 두렵지만
같은 문제를 보고 같은 우려를 가진
사람들이 있어" 라는 생각이 들었습니다.
그래서 회사에서 무슨 일들이 일어나고
있는 지 진실을 밝히기 위한
존의 폭로와 수사 기록이 나오기 전에
회사는 여러 예전 직원들을
마녀사냥 하기로 결정했습니다.
제 자신도 포함해서요.
우리가 앞으로 나서거나 서로
얘기할 수 없도록 겁주기 위해서 말이죠.
이 시점에서 제가 무서웠던 것은
그것이 계기가 되었다는 사실과
이 편지를 받았을 때 그들이 저를
추적하고 있었다는 것을 깨달은 것입니다.
하지만 이것은 어떤 면에선
축복이기도 했습니다.
왜냐하면 제가 변호사에게 연락하도록
만들었기 때문입니다.
저는 운이 좋게도
무료 변호사에게 연락했고
그는 저에게 제안했습니다.
"관리 규제 기관에 신고하는 것은
어떻습니까?" 라고 말이죠.
그리고 그것은 지금까지 제가
생각해내지 못한 것이었습니다.
제가 너무 경험이 없었기 때문이었겠죠.
하지만 이 말을 듣자마자
저는 그대로 실행에 옮겼습니다.
저는 관리자들에게 항의 편지를
쓰기로 마음 먹었습니다.
제가 실험실에서 보았던 모든 결함과
문제들에대해 말이죠.
저희 아버지께서는 이것을
저만의 용을 무찌르는 순간이라고
말씀하십니다.
제가 일어나서 이 거대 기업을 향해
맞서싸웠기 때문입니다.
그리고 이것은 도미노 효과를 일으켰고
저는 여러분들께 말할 수 있습니다.
저는 용감하게 느끼지 않았습니다.
저는 무서웠고, 두려웠고
불안했고
살짝 창피했습니다.
이 편지를 쓰는 데 한 달이
걸렸다는 것에 말입니다.
일말의 희망은
어쩌면 아무도 이것을 쓴 게 저라는 걸
모를 수도 있다고도 생각했습니다.
하지만 그 모든 감정들과
불안에도 불구하고
저는 여전히 그것을 했고
다행히도 수사를 받도록 만들었습니다.
실험실에서 일어나고 있던
거대한 결함들을 밝혀줄
수사 말입니다.
그것은 테라노스가 환자 샘플을
연구할 수 없도록 중지시켰습니다.
(박수)
이러한 어렵고
말도 안되는 상황을 겪으면서
제가 이런 상황에 있는 다른 사람들에게
성공을 위한 방법과 비법을
줄 수 있다고 생각할 수 있습니다.
하지만 솔직히 말해서, 이런 상황에서
유용할 유일한 인용구는
이 마이크 타이슨의 말입니다.
"모든 사람은 한 대 맞기 전까지
계획이 있다."
(웃음)
그리고 정확히 이 말대로였습니다.
하지만 오늘 여러분도 알다시피
우리는 혁신적인 일에 대해
얘기하기위해 모였습니다.
혁신적인 일들은 이같은 매우
획기적인 프로젝트들이며
원대합니다.
모든 사람들이 믿고 싶을만큼 말이죠.
하지만 비전이 너무 강렬하고
믿고 싶은 욕망이 너무 강력할 때
그것은 진정 현실이 무엇인지에 대한
여러분의 판단을 흐리기 시작합니다.
그리고 특히 이러한 획기적인
프로젝트들이
사회를 해치기 시작한다면
이런 잠재적인 결과들을 막을 수 있는
방법들은 무엇이 있을까요?
제 생각에, 가장 간단한 방법은
사람들이 의견을 말할 수 있고
그들을 들어줄 수 있는 문화가
생성되는 것입니다.
그렇다면 더 큰 의문은
우리는 어떻게 의견을 말하는 것을
예외가 아닌 표준으로 만들 수 있을까요?
(박수와 환호)
운좋게도, 제 경험에서는
의견을 말하는 것에 있어서
대부분의 경우 행동은 꽤 간단했습니다.
하지만 어려운 점은 행동할 지
하지 않을 지 결정하는 것이었습니다.
그렇다면 우리는 어떻게 우리의 결정을
행동하기 쉽고
더 도덕적인 결과를 낳을 수 있도록
만들 수 있을까요?
샌디애고 대학교가 훌륭한
체제를 만들어냈습니다.
"세개의 C" 라고 불리는 데,
그것은 헌신, 자각,
그리고 능력을 말합니다.
헌신은 올바른 일을 하기위한
갈망입니다.
대가와 상관 없이 말이죠.
저의 테라노스에서의 경우
제가 틀렸을 때
저에게는 결과가 뒤따랐습니다.
하지만 제가 맞았을 때
제가 내부에서 무슨 일이 일어나는 지
알면서도 말하지 않은 사람이
될 수도 있다는 사실이
지옥같았을 것입니다.
침묵하는 것은 고통스러웠습니다.
그리고 자각은
일관적으로 행동하고 도덕적 기준들을
적용하는 것입니다.
일상 생활의 행동들에 말이죠.
행동들이요.
세 번째는 능력입니다.
능력은 정보를 모으고 분석하며
잠재적인 결과들과 위험들을 미리
볼 줄 아는 것입니다.
그리고 제가 제 능력을
믿을 수 있었던 이유는
제가 다른 사람들을 위해 행동하고
있었기 때문입니다.
그러므로 여기서 간단한 과정은
이러한 행동들을 취하고
상상하는 것입니다.
"이 일이 내 자녀에게 일어난다면,
내 부모님,
배우자,
이웃과 지역 사회에게
이렇게 생각한다면...
그것은 어떻게 기억될까?"
그리고
저는 우리 모두가 이 자리를 떠나며
우리만의 혁신적인 일들을
이뤄내길 기원합니다,
그것들을 구상하기만 하고
단지 생존하기 위한 도구가 아닌
우리 모두가 번창할 수 있는
기회로서 바라봤으면 좋겠습니다.
감사합니다.
(박수와 환호)
Há sete anos, quando me formei
na Universidade de Berkeley
com uma licenciatura dupla em biologia
molecular e celular e em linguística,
fui a uma feira de emprego
no "campus" universitário,
para ir a uma entrevista
com uma "start-up" chamada Theranos.
Nessa altura,
não havia muita informação
sobre essa empresa
mas o pouco que se sabia
era impressionante.
Basicamente, a empresa estava a criar
um dispositivo médico
capaz de ler todo o nosso painel sanguíneo
numa gota de sangue
tirada na ponta do dedo.
Já não seria necessário espetar
uma agulha enorme no braço
para fazer uma análise ao sangue.
Isto era interessante porque
não só era menos doloroso
mas também podia abrir a porta
a diagnósticos antecipados.
Se houvesse um dispositivo
que permitisse diagnósticos
mais frequentes e contínuos,
poderíamos diagnosticar uma doença
antes de alguém adoecer.
Isto foi confirmado numa entrevista
que a fundadora, Elizabeth Holmes,
dera ao Wall Street Journal.
"A realidade de hoje
no nosso sistema de saúde
"é que, quando um ente querido
fica muito doente,
"quando se descobre,
já é tarde demais para se fazer algo.
"É desolador."
Eu queria fazer parte
daquele projeto inovador
e queria ajudar na sua construção.
Acho que houve outro motivo
por que a história da Elizabeth
mexeu comigo.
A certa altura, alguém disse-me:
"Erika, há dois tipos de pessoas.
"Há os que prosperam e os que sobrevivem.
"E tu, minha querida,
és uma sobrevivente."
Antes de ir para a universidade,
cresci numa caravana com um só quarto
juntamente com seis familiares
e, quando dizia que queria
estudar em Berkeley, diziam-me:
"E eu gostava de ser astronauta,
por isso, boa sorte."
Não desisti, trabalhei muito
e consegui entrar.
Sinceramente, o meu primeiro ano
foi muito duro.
Fui vítima de uma série de crimes.
Fui assaltada com uma arma,
fui agredida sexualmente
e fui agredida sexualmente
uma terceira vez,
o que levou a vários graves
ataques de pânico,
que me levaram a faltar às aulas
e a desistir da faculdade.
Nesse momento, disseram-me:
"Erika, se calhar, não foste feita
para as ciências.
"Devias pensar em fazer outra coisa."
Eu pensei: "Sabem que mais?
"Se não chegar lá, não cheguei
"mas não posso desistir
e vou lutar por isso
"e mesmo que não seja a melhor,
vou tentar com que aconteça."
Felizmente, continuei,
consegui o diploma e licenciei-me.
(Aplausos)
Obrigada.
(Aplausos)
Quando ouvi que a Elizabeth Holmes
tinha desistido de Stanford aos 19 anos
para começar esta empresa
e que estava a ter muito sucesso,
para mim, foi um sinal
de que não importava de onde vínhamos,
desde que nos dedicássemos
a trabalhar muito e de forma inteligente,
isso era o que bastava
para ter impacto no mundo.
Isto era algo em que eu, pessoalmente,
tinha de acreditar na minha vida
porque era uma das poucas
âncoras que eu tinha
para sobreviver no dia a dia.
Podem imaginar
como fiquei feliz
quando recebi aquela carta.
Fiquei radiante.
Finalmente, tinha chegado a minha
hipótese de contribuir para a sociedade,
de resolver os problemas
que tinha visto no mundo
e, quando pensava na Theranos,
esperava que ela seria
a primeira e última empresa
para a qual eu ia trabalhar.
Mas comecei a reparar nalguns problemas.
Comecei como colaboradora
de nível básico, no laboratório.
Quando estávamos
em reuniões de laboratório,
a rever os dados para confirmar
se a tecnologia funcionava ou não,
recebíamos conjuntos de dados como estes,
e diziam-me:
"Vamos eliminar o valor atípico
"e ver como isso afeta
a taxa de precisão."
O que é um valor atípico neste caso?
Qual é o valor atípico?
A resposta é que não se sabe.
Não se sabe. Não é?
E apagar dados
é violar uma das coisas
que eu considerava mais belas
no processo científico
— permitir que os dados revelem a verdade.
Por mais tentador que possa ser
em certos cenários,
pôr a nossa história nos dados
para confirmar a nossa narrativa
há consequências futuras muito graves.
Isto foi, para mim,
um sinal imediato de alerta
que se repetiu na experiência seguinte
e no sinal de alerta seguinte
que comecei a ver no laboratório clínico.
Um laboratório clínico
é onde se processam
as amostras dos pacientes.
Antes de analisar
uma amostra de um paciente,
eu tinha uma amostra em que sabia
qual era a concentração,
e, neste caso, era 0,2 para o tPSA,
que é um indicador de que alguém
pode ter cancro na próstata
ou se corre o risco ou não
de um cancro na próstata.
Quando eu a punha
no dispositivo da Theranos,
dava-me um valor de 8,9.
Depois, voltava a analisar e dava-me 5,1
e depois, voltava a analisar e dava-me 0,5
o que estava tecnicamente
dentro dos valores normais.
Mas o que é que se faz neste cenário?
Qual é a resposta exata?
Este exemplo não estava a ocorrer
só uma vez.
Isto estava a ocorrer
quase todos os dias,
em muitos testes diferentes.
E, reparem, isto para uma amostra
em que sei qual é a concentração.
O que acontece quando não sei
qual é a concentração,
como numa amostra de um paciente?
Como é que posso confiar no resultado?
Isto, para mim,
foi o último sinal de alarme
e foi quando estávamos a fazer testes
para confirmar e certificar
se podíamos continuar a processar
as amostras dos pacientes.
Os reguladores dão-nos
uma amostra e pedem:
"Analisem esta amostra,
"conforme o controlo de qualidade
e o vosso fluxo de trabalho habitual,
"como testariam normalmente nos pacientes
"e deem-nos os resultados.
"Nós iremos confirmar
se passou ou não."
Como estávamos a ver tantos problemas
com o aparelho da Theranos
que estava a ser usado naquele momento
para testar em pacientes
pegámos numa amostra
e analisámo-la num aparelho
aprovado pela FDA
e analisámo-la no aparelho da Theranos.
Adivinhem o que aconteceu?
Obtivemos dois resultados
completamente diferentes.
O que acham que foi feito neste caso?
Talvez pensem que eles iriam
avisar os reguladores, tipo:
"Temos algumas discrepâncias
com esta nova tecnologia."
Em vez disso, a Theranos mandou
o resultado do aparelho aprovado pela FDA.
Que sinal é que isto nos dá?
Isto mostra que até a própria organização
não tem confiança nos resultados
que a tecnologia está a produzir.
Então, como é que trabalhamos
a analisar amostras de pacientes
neste aparelho específico?
Como sabem, eu tinha acabado
de me licenciar,
tinha participado em todas
aquelas experiências diferentes,
tinha compilado todas aquelas provas
e fui ao escritório
do Diretor de Operações
e falei-lhe das minhas preocupações.
"No laboratório,
estamos a ver muita variação.
"A taxa de precisão não parece correta.
"Não me estou a sentir bem
em testar em pacientes.
"Não estou confortável com estas coisas."
A resposta que recebi foi:
"Não sabes do que falas.
"O que tens a fazer é aquilo
por que és paga para fazer,
"é processar as amostras dos pacientes."
Nessa noite, liguei a um colega
com quem tinha travado amizade,
chamado Taylor Schultz
que, por acaso, tinha um avô
no Conselho de Administração.
Decidimos ir a casa do avô dele
e dizer-lhe durante o jantar
que o que a empresa lhe estava a dizer
que estava a acontecer
não estava a acontecer nos bastidores.
Já para não dizer que o avô do Tyler
era o George Schultz
o ex-Secretário de Estado dos EUA.
Podem imaginar como eu,
com 20 e poucos anos,
estava nervosa só de pensar
em que é que me ia meter.
Mas sentámo-nos a jantar com ele
e dissemos:
"Se acha que eles pegam
numa amostra de sangue
"põe-na no aparelho
e aparece um resultado,
"o que acontece, no momento
em que sair da sala,
"é que eles pegam na amostra,
levam-na para a sala das traseiras
"e há cinco pessoas à espera
para levar essa amostra de sangue
"e dividi-la entre cinco
máquinas diferentes."
Ele disse-nos: "Eu sei que o Tyler
é muito inteligente,
"tu pareces-me muito inteligente
"mas o facto é que eu estou rodeado
de imensas pessoas inteligentes
"que me dizem que este dispositivo
vai revolucionar os cuidados de saúde.
"Vocês deviam pensar
em fazer outra coisa."
Isto já durava há cerca de sete meses
e eu decidi despedir-me no dia seguinte.
(Aplausos)
Naquele momento,
tive de me focar em mim
e analisar a minha saúde mental.
Eu tinha chamado a atenção no laboratório.
Eu tinha chamado a atenção
do Diretor de Operações.
Eu tinha chamado a atenção de um membro
do Conselho da Administração.
Entretanto,
a Elizabeth estava na capa
de todas as revistas americanas.
Há aqui um fio condutor que sou eu.
Serei eu o problema?
Talvez haja algo que eu não esteja a ver?
Talvez seja eu a louca.
E é aqui que eu tenho sorte.
Fui abordada por John Carreyrou,
um jornalista muito talentoso
do Wall Street Journal.
Ele tinha dito que também tinha ouvido
algumas preocupações
sobre aquela empresa,
a outras pessoas na indústria
e a empregados da empresa.
Aquele momento fez um clique
na minha cabeça:
"Erika, tu não estás louca.
"Não és tu que estás louca.
"De facto, há mais pessoas como tu
"que têm medo de dar a cara
"mas que veem os mesmos problemas
e têm as mesmas preocupações que tu."
Antes da divulgação da reportagem
e do relato de investigação do John
que revelavam a verdade
do que estava a acontecer na empresa,
a empresa decidiu embarcar numa caça
às bruxas contra todos os ex-colaboradores
incluindo eu,
para nos intimidar e impedir
que falássemos com outros ou entre nós.
O que mais me assustou nesta altura
foi o facto que desencadeou
e apercebi-me que me estavam a seguir
depois de ter recebido esta carta,
o que, de certa forma,
acabou por ser uma bênção
porque obrigou-me a arranjar um advogado.
Tive sorte — liguei
para um advogado gratuito
e ele sugeriu:
"Porque não faz queixa
ao organismo regulador?"
Isto nem sequer tinha passado
pela minha cabeça,
provavelmente por ser tão inexperiente
mas foi exatamente o que fiz,
imediatamente.
Decidi escrever uma carta e uma
carta de reclamação aos reguladores,
a ilustrar todas as falhas
e problemas que tinha visto
no laboratório.
Por mais que o meu pai diga
de forma querida
que isto foi o momento
em que matei o dragão,
em que me levantei
e lutei contra este colosso
o que causou um efeito dominó,
posso dizer-vos que
não me sentia nada corajosa.
Tinha medo, estava aterrorizada,
estava ansiosa,
estava um pouco envergonhada
por ter precisado de um mês
para escrever aquela carta.
Havia uma réstia de esperança
que talvez ninguém percebesse
que tinha sido eu.
Apesar de todas estas emoções
e toda esta volatilidade,
segui em frente.
Felizmente, aquilo
levou a uma investigação
que trouxe à luz
as enormes deficiências no laboratório
e impediu a Theranos de processar
as amostras dos pacientes.
(Aplausos)
Seria de pensar que, como passei
por uma situação difícil
e louca como esta,
conseguiria dar conselhos
ou uma receita de sucesso
para outras pessoas nesta situação.
Mas, francamente, neste tipo de situações,
a única citação certa
é esta do Mike Tyson:
"Todos temos um plano
até levarmos um murro na boca."
(Risos)
É exatamente assim que é.
Mas hoje,
estamos aqui a falar
de tentar atingir o impossível
e estes são projetos altamente inovadores
e muito ambiciosos,
em que todos queremos acreditar.
Mas o que acontecerá
quando a visão é tão convincente
e o desejo de acreditar tão forte
que começamos a confundir
o nosso julgamento
com a realidade?
Quando estes projetos inovadores
começam a ser prejudiciais
para a sociedade
que mecanismos temos
para impedir estas potenciais
consequências?
Para mim, a forma mais simples de o fazer
é encorajar uma cultura forte
de falar livremente
e escutar os que falam livremente.
Agora a grande questão é:
como é que encorajamos a que isso
seja o normal e não a exceção?
(Aplausos)
Felizmente, na minha experiência
apercebi-me que,
quando falamos livremente,
a ação costuma ser bastante simples
na maioria dos casos
mas a parte mais difícil
é decidir agir ou não.
Como podemos enquadrar
as nossas decisões
de forma a ser mais fácil de agir
e produzir resultados mais éticos?
A UC San Diego criou
esta abordagem excelente
chamada os "Três C"
que significam Compromisso,
Consciência e Competência.
O compromisso é o desejo
de fazer o que está certo,
independentemente do custo.
No meu caso na Theranos,
se eu estivesse errada,
teria de arcar com as consequências.
Mas, se eu tivesse razão,
o facto de eu poder ter sido uma pessoa
que sabia que havia algo errado
e não dizia nada,
seria o purgatório.
Ficar calado é o purgatório.
Depois há a consciência,
a consciência de agir de forma consistente
e aplicar as convicções morais
ao comportamento diário,
ao comportamento.
O terceiro aspeto é a competência.
A competência é a capacidade
de recolher e avaliar as informações
e prever potenciais
consequências e riscos.
A razão por que confiava
na minha competência
era porque estava a agir
para o bem de outros.
Acho que o processo simples
é pegar nessas ações
e imaginar:
"Se isto acontecesse aos meus filhos,
"aos meus pais,
"ao meu companheiro,
"aos meus vizinhos, à minha comunidade,
"se pegasse nisto...
"como seria recordado?"
E com isso,
espero que, quando saiamos daqui,
e nos aventuremos a criar o impossível,
não o concetualizemos apenas
de forma a ser um meio
para as pessoas sobreviverem
mas como oportunidades
para todos vivermos melhor.
Obrigada.
(Aplausos)
Eu me formei em Berkeley há sete anos,
com dupla graduação em linguística
e em biologia molecular e celular,
e fui a uma feira de empregos
aqui no campus,
onde consegui uma entrevista
com uma startup chamada Theranos.
Na época,
não havia muitas informações
sobre a empresa,
mas o pouco que havia
era muito impressionante.
Basicamente, a empresa
estava criando um aparelho
com o qual seria possível
fazer um exame de sangue completo
com uma gota de sangue.
Não seria mais preciso
enfiar uma agulha grande no braço
para fazer um exame de sangue.
Isso era interessante
não só por ser menos doloroso,
mas por, teoricamente, abrir a porta
para diagnósticos preditivos.
Se houvesse um aparelho
que permitisse diagnósticos
mais frequentes e contínuos,
teoricamente seria possível diagnosticar
doenças antes de a pessoa adoecer.
E isso foi confirmado numa entrevista
da fundadora da empresa, Elizabeth Holmes,
para "The Wall Street Journal":
"A realidade atual
do nosso sistema de saúde
é que, quando alguém que você ama
fica seriamente doente,
costuma ser tarde demais pra se fazer algo
quando se descobre; é desolador".
Esse era um projeto futurista
do qual eu queria muito participar
e ajudar a construir.
A história de Elizabeth
também me atraiu por um outro motivo.
Uma vez me disseram:
"Erika, existem dois tipos de pessoas:
as que prosperam e as que sobrevivem.
Você, minha querida, é uma sobrevivente".
Antes de ir para a universidade,
fui criada num trailer de um quarto
com mais seis membros da família
e, quando eu dizia às pessoas
que queria estudar em Berkeley,
elas falavam: "E eu quero ser
astronauta. Boa sorte!"
Mas não desisti, me esforcei muito
e consegui entrar.
Pra ser sincera, meu primeiro ano
foi muito desafiador.
Fui vítima de uma série de crimes.
Sofri um assalto a mão armada
e três agressões sexuais,
o que me provocou
ataques de pânico muito graves.
Acabei faltando às aulas
e abandonando a escola.
Naquele momento, as pessoas me disseram:
"Erika, talvez você não tenha
perfil para as ciências.
Talvez você deva reconsiderar
fazer outro curso".
Aí pensei: "Quer saber de uma coisa?
Se eu não conseguir
fazer ciências, tudo bem,
mas não posso desistir
de mim mesma, e vou tentar.
Mesmo que eu não seja excelente,
vou tentar fazer acontecer".
Felizmente, persisti,
obtive o diploma e me formei.
(Aplausos) (Vivas)
Obrigada.
(Aplausos)
Então, quando soube que Elizabeth Holmes
tinha abandonado Stanford aos 19 anos
para abrir essa empresa,
e que estava tendo muito sucesso,
para mim foi um sinal
de que, não importa
qual seja a sua formação,
se você se comprometer
com trabalho árduo e inteligência,
será o suficiente para causar
um impacto no mundo.
Para mim, isso era algo
em que eu tinha de acreditar
na minha vida,
porque era uma das poucas âncoras
que eu tinha para seguir em frente.
Então dá pra imaginar minha empolgação
quando recebi esta carta.
Fiquei feliz da vida.
Finalmente era minha oportunidade
de contribuir para a sociedade
e resolver os problemas que via no mundo.
Na verdade, quando pensava na Theranos,
eu previa que essa seria a primeira
e última empresa na qual eu trabalharia.
No entanto, comecei a notar
alguns problemas.
Eu tinha começado como associada
iniciante no laboratório.
Um dia, numa reunião de laboratório,
revisando dados para confirmar
se a tecnologia funcionava ou não,
e tínhamos uma série de dados como estes,
alguém se virou para mim e disse:
"Bem, vamos nos livrar
do ponto fora da curva
e ver como isso afeta
o índice de precisão".
Mas o que era aquele ponto fora da curva?
Qual era o ponto fora da curva?
E a verdade é que não
tínhamos a menor ideia.
Não sabíamos, né?
E excluir um ponto de dados,
sem dúvida, viola uma das coisas
que eu achava mais bonita
no processo científico:
aquilo que permite que os dados
nos revelem a verdade.
Por mais tentador que seja
em certos contextos,
ao colocar sua história nos dados
para confirmar sua própria narrativa,
isso traz consequências
futuras muito ruins.
Então aquilo, para mim,
foi quase um sinal de alerta imediato
e acabou se refletindo
na experiência seguinte
e no próximo sinal de alerta
que comecei a ver
dentro do laboratório clínico.
Bem, um laboratório clínico
é onde processamos ativamente
amostras de pacientes.
Assim, antes de analisar
a amostra de um paciente,
havia uma amostra
cuja concentração eu conhecia.
Nesse caso, era 0,2 para tPSA,
que é um indicador de câncer de próstata
ou de risco ou não desse tipo de câncer.
Mas, quando eu analisava a amostra
no aparelho da Theranos,
dava 8,9;
aí eu analisava de novo, e dava 5,1;
eu repetia a análise, e dava 0,5,
que estava tecnicamente dentro da medida.
Mas o que fazer nessa situação?
Qual era a resposta correta?
E essa não tinha sido uma situação única.
Isso acontecia quase todos os dias,
em muitos testes diferentes.
E tratava-se de uma amostra
cuja concentração eu conhecia.
E se eu não conhecesse a concentração,
numa amostra de paciente, por exemplo?
Como eu poderia confiar
no resultado naquela altura?
Isso acabou levando
ao último sinal de alerta para mim,
que ocorreu quando fazíamos testes
para confirmar e certificar
se poderíamos continuar processando
amostras de pacientes.
Então, os fiscais nos dão uma amostra
e dizem: "Analisem esta amostra,
como controle de qualidade,
no seu fluxo normal de trabalho,
do modo como normalmente
vocês testam em pacientes,
e nos deem os resultados,
e vamos dizer se foram aprovados ou não".
Como estávamos vendo muitos problemas
com o aparelho da Theranos
efetivamente usado
para testes em pacientes,
pegamos a amostra e a analisamos
por meio de uma máquina aprovada pelo FDA
e depois pelo aparelho da Theranos.
Adivinhem o que aconteceu?
Obtivemos dois resultados
bastante diferentes.
O que vocês acham
que eles fizeram nessa situação?
Esperava-se que eles
dissessem aos fiscais:
"Estamos tendo algumas discrepâncias
com esta nova tecnologia".
Em vez disso, a Theranos enviou
o resultado da máquina aprovada pela FDA.
O que isso indica?
Indica que, mesmo dentro
de sua própria organização,
não se pode confiar nos resultados
que sua tecnologia está produzindo.
Então, de que adianta analisar
amostras de pacientes
nessa máquina específica?
Obviamente, sendo recém-formada,
a essa altura eu tinha realizado
diversos experimentos,
compilado todas essas evidências,
e fui à sala do diretor operacional
para falar da minha preocupação:
"Dentro do laboratório,
estamos vendo muita variabilidade.
A taxa de precisão não parece correta.
Não acho certo fazer
esses testes em pacientes.
Não me sinto à vontade com essas coisas".
E a resposta que recebi foi:
"Você não sabe do que está falando.
Você precisa fazer
o que te pago pra fazer,
que é processar amostras de pacientes".
Naquela noite, liguei para um colega meu
com quem eu tinha amizade
dentro da empresa, Tyler Shultz,
que, por acaso, tinha um avô
que era membro do conselho administrativo.
Daí, decidimos ir até a casa do avô
para dizer a ele, no jantar,
que a empresa não estava dizendo a ele
o que realmente acontecia lá dentro.
Ainda por cima, o avô de Tyler
era George Schultz,
ex-secretário de Estado
dos Estados Unidos.
Então imaginem só,
eu, uma jovem de 20 e poucos anos,
simplesmente tremendo e pensando:
"No que você está se metendo?"
Mas nos sentamos à mesa
de jantar dele e dissemos:
"Se você acha que eles pegam
uma amostra de sangue,
colocam nesse aparelho e sai um resultado,
na verdade, quando você sai da sala,
eles tiram aquela amostra de sangue,
correm para uma sala nos fundos,
onde há cinco pessoas esperando,
pegam essa pequena amostra de sangue
e a dividem entre cinco
máquinas diferentes".
E ele nos disse: "Sei que Tyler
é muito inteligente.
Você parece muito inteligente,
mas o fato é que contratei
um grupo de pessoas inteligentes,
e elas me dizem que esse aparelho
vai revolucionar a medicina.
Então talvez vocês devam
trabalhar com outra coisa".
Bem, isso se passou num período
de cerca de sete meses,
e decidi pedir demissão no dia seguinte.
E esse...
(Aplausos) (Vivas)
Esse foi um momento
que tive de me recolher
e fazer uma breve reflexão.
Contei ao laboratório minhas preocupações.
Levei essas questões ao diretor.
Falei delas com um membro do conselho.
Enquanto isso,
Elizabeth estampava a capa
de todas as grandes revistas dos EUA.
Portanto, havia algo em comum aqui: eu.
Talvez eu fosse o problema.
Talvez eu não estivesse percebendo algo.
Talvez eu estivesse louca.
E foi nessa parte da minha história
que realmente tive sorte.
Fui abordada
por John Carreyrou,
um jornalista muito talentoso
do "The Wall Street Journal", e ele...
(Risos)
Ele disse basicamente que também
tinha ouvido preocupações sobre a empresa
de outras pessoas na indústria
e dos próprios funcionários.
Naquele momento, tive uma revelação:
"Erika, você não está maluca.
Você não está louca.
Na verdade, há outras pessoas como você,
com o mesmo medo de falar,
mas que veem os mesmos problemas
e têm as mesmas preocupações que você".
Então, antes de a exposição de John
e o relatório investigativo saírem
revelando a verdade
sobre o que acontecia na Theranos,
a empresa decidiu sair numa caça às bruxas
no encalço dos ex-funcionários,
inclusive eu,
para basicamente nos intimidar
a não falar nem conversar
uns com os outros.
E a coisa realmente assustadora
para mim, nesse caso,
foi o que isso deflagrou.
Percebi que eles estavam me seguindo
depois que recebi essa carta,
mas também foi,
de certa forma, uma bênção,
pois me obrigou a contratar um advogado.
Tive muita sorte, pois liguei
para um advogado gratuito,
e ele me sugeriu:
"Por que você não relata tudo
a uma agência reguladora?"
Isso nem tinha passado pela minha cabeça,
provavelmente porque eu era
muito inexperiente,
mas, quando ele sugeriu,
foi exatamente o que fiz.
Eu tinha decidido escrever
uma carta de reclamação aos fiscais,
relatando todas as deficiências
e os problemas que tinha visto
no laboratório.
Por mais adorável que tenha sido
meu pai definir isso
como meu "momento de matar dragões",
quando me levantei
e lutei contra esse gigante,
causando esse efeito dominó,
posso dizer a vocês agora
que me eu sentia tudo, menos corajosa.
Eu estava com medo, apavorada,
ansiosa,
um pouco envergonhada;
levei um mês para escrever a carta.
Havia um raio de esperança
de que talvez, de alguma forma,
ninguém jamais descobrisse
que tinha sido eu.
Mas, apesar de toda
aquela emoção e instabilidade,
segui em frente,
o que, felizmente,
desencadeou uma investigação
que revelou enormes
deficiências no laboratório,
o que impediu a Theranos
de processar amostras de pacientes.
(Aplausos)
Então seria de se esperar
que, após ter passado por uma situação
tão desafiadora e maluca como essa,
eu conseguisse dominar
procedimentos ou receitas de sucesso
para outras pessoas
em situações similares.
Mas, sinceramente,
quando se trata de situações assim,
a única citação que define isso bem
é uma do Mike Tyson, que diz:
"Todo mundo tem um plano
até levar um soco na boca".
(Risos)
E é assim mesmo.
Mas hoje estamos aqui
para falar de projetos futuristas,
que são projetos altamente inovadores
e muito ambiciosos,
nos quais todos querem acreditar.
Mas o que será que acontece
quando a visão é tão atraente,
e o desejo de acreditar é tão forte,
que começa a turvar
nosso julgamento sobre a realidade?
Especialmente quando
esses projetos inovadores
começam a causar prejuízos à sociedade,
quais são os mecanismos
que podemos usar para evitar
essas possíveis consequências?
Na minha cabeça, a maneira
mais simples de se fazer isso
é promover culturas mais fortes
em que as pessoas possam denunciar
e possam ser ouvidas.
Então agora a questão central é:
como fazer da denúncia
a norma e não a exceção?
(Aplausos) (Vivas)
Felizmente, por experiência própria,
percebi que, quando se trata de denunciar,
a ação tende a ser bastante direta
na maioria dos casos,
mas a parte difícil é realmente
decidir se devemos agir ou não.
Então, como estruturamos nossas decisões
de modo que se torne mais fácil para nós
agir e produzir resultados mais éticos?
A Universidade de San Diego
apresentou um ótimo modelo
chamado de "Três Cs":
compromisso, consciência e competência.
O compromisso é o desejo
de fazer a coisa certa,
independentemente do custo.
No meu caso na Theranos,
se eu estivesse errada,
teria de aguentar as consequências.
Mas, se estivesse certa,
o fato de eu ser uma pessoa
que sabia o que estava acontecendo,
e não tivesse dito nada,
seria um purgatório.
Ficar em silêncio era um purgatório.
Depois vem a consciência
para agir de forma consistente
e aplicar convicções morais
ao comportamento diário.
E o terceiro aspecto é a competência.
Trata-se da habilidade
de coletar e avaliar informações
e antever potenciais
consequências e riscos.
Pude confiar em minha competência
porque eu estava agindo
a serviço dos outros.
Acho que um jeito simples
é pegar essas ações e imaginar:
"Se isso acontecesse a meus filhos,
a meus pais,
a meu cônjuge,
a meus vizinhos, a minha comunidade,
se eu agisse...
como isso seria lembrado?"
E, com isso,
espero que, quando sairmos daqui
e ousarmos construir
nossos projetos futuristas,
não apenas os idealizemos
como um meio de as pessoas sobreviverem,
mas os vejamos como oportunidades
e chances para todos prosperarem.
Obrigada.
(Aplausos) (Vivas)
七年前,我从伯克利大学毕业,
并获得了分子生物学
以及语言学的双学位,
然后我去了校园招聘会,
在招聘会上,我得到了
一个创业公司 Theranos 的面试机会。
在当时,
关于这家公司的信息
还十分有限,
但还是有那么一点点
让人印象十分深刻。
重点就是,
这家公司在发明一个医疗设备,
能够完成全血检测,
只需要一滴指血就行。
这样的话,你就不必忍受
大针头扎在你手臂上,
来完成血液检查。
所以,这个想法很有意思,
不仅因为它能减少疼痛,
而且,它也可能潜在地
打开了预测诊断的大门。
如果你有个设备,
能够进行更频繁且持续的诊断,
那么你就有可能在
某人患上疾病之前做出诊断。
该公司创始人伊丽莎白·霍尔姆斯
(Elizabeth Holmes)在《华尔街日报》上
发表的一篇采访中
也证实了这一点。
“在当今的医疗系统里,
当你关心的人生病了,
(大多数情况下)
等你发现病情的时候,
已经错过了最佳救治时机,
这很让人痛心。”
这就好像一个“登月计划”,
我真的很想参与其中,
贡献自己的一份力量。
我认为伊丽莎白的故事
能这么吸引我,
还有另外一个原因。
曾经有人跟我说过,
“艾瑞卡,有这么两种人。
一种是一直能蓬勃发展,
另一种是只能维持生存。
而你,亲爱的,
现在只是能维持生存。”
在我上大学之前,
我们全家六口人一直
挤在只有一个卧室的房车里,
当我跟别人说,
我想去伯克利上学,
他们会说,
“我还想当宇航员呢。祝你好运!”
但我还是坚持我的想法,而且很努力,
并成功考进了伯克利大学。
但是说实话,第一学年
对我来说真的很有挑战。
我曾经是一个
连环犯罪案的受害者。
我曾在枪口下被抢劫,
被性侵犯,
在我被性侵的第三次,
引发了很严重的恐慌症。
那段时间, 我开始挂科,
最后退学了。
那时候,有人对我说:
“艾瑞卡,也许你不适合学科学。
也许你可以考虑其他选择。”
然后,我跟自己说:
“你知道什么?
如果我没能成功,
那就是没有成功,
但是我不能放弃我自己,
我要继续努力,
即使我不能成为那个最好的,
我还是要再试试,努力实现我的梦想。”
很幸运,我坚持下来了,
我最终毕业了,拿到了学位。
(掌声和欢呼声)
谢谢!
(掌声)
所以,当听说伊丽莎白·霍尔姆斯
19 岁就从斯坦福大学退学
去开公司了,
而且创业非常成功,
对我来说,那就意味着,
你的背景根本不重要。
只要你肯努力工作,努力学习,
那就足以对世界产生影响。
对我个人来说,这意味着
我必须相信我的人生,
因为这是为数不多的,
能在我脑海中挥之不去的
转折点之一。
所以,各位可以想象,
当我收到这封聘书的时候,
我超级激动,
简直开心极了。
我终于有机会
为社会做些贡献了,
去解决我看到过的问题,
当我想到 Theranos,
我真的希望这将是
我为之工作的第一家,
也会是最后一家公司。
不过,我渐渐开始
注意到了一些问题。
我是从初级实验助理开始做的。
我们有实验室会议,
在会上,我们会审核数据,
以确认技术方法是否有效。
然后,我们会得到
像这样的数据集,
然后,会有人对我说:
“让我们去掉这些异常值,
然后看看它们是
怎么影响准确率的。”
那么,这里的异常值
都是什么呢?
哪一个是异常值?
答案是:你不知道。
你根本不知道。对吧?
而删除这样一个数据点
则完全违背了我所已知的
科学探索过程的美好之处——
也就是,应该让数据
真实地反应事实真相。
在某些特定情境下,
这么做可能会很诱人,
就是为了肯定自己对故事的叙述,
把自己的故事强加在数据上进行解释。
而一旦你这么做了,
可能会产生非常严重的后果。
所以这对于我来说,
马上就触发了一个危险信号,
并且不断与下一次的经历,
下一个危险信号叠加,
于是,我开始注意观察
临床实验室内部的情况。
临床实验室
主要用来处理病人的样本。
所以,在我处理
一份病人样本之前,
我要知道这个样本的浓度是多少。
在这份样本里, 病人的
总前列腺特异性抗原 (tPSA) 浓度是0.2。
这是一个用来检测某人
是否患有前列腺癌,
或者是否有可能
患上前列腺癌的指标。
但是当我把这份样本放到
Theranos 的设备里检测的时候,
结果却是 8.9。
我又重新则了一遍,
结果显示 5.1。
而第三次的结果是 0.5,
从技术上来说
是在误差范围内的,
但是在这种情景下,
我该怎么办?
到底哪个结果是准确的?
而且,我见到这样的情况
不止一次了。
这几乎每天都在不停地发生。
而且发生在很多
不同类型的检测中。
注意,这可是
一个已知浓度的样本。
要是我事先不知道浓度,
尤其是病人样本的浓度呢?
这种情况下,
我该如何相信结果?
所以,对我来说,
这就是最后的危险信号了。
这也正是我们需要
做测试的时候,
为了确认和证明
我们是否可以继续处理病人样本。
那么,监管部门是怎么做的?
他们会给你一份样本,
然后告诉你:
“通过你们正常的工作程序
对这份样本进行一次质量检测,
就像对患者进行正常检测那样,
把结果告诉我们,
然后我们会告诉你:
你通过了,还是失败了。”
所以,由于我们在
曾经一直用来检测
病人样本的 Theranos 设备上
看到了太多的问题,
我们当时采取的行动就是,
把样本拿到
有 FDA 认证的设备上去检测,
然后再把样本拿到
Theranos 的设备测试一遍。
猜猜发生了什么?
我们得到了两个完全不同的结果。
那么你觉得这种情况下,
他们会怎么办?
理论上,你会告诉监管机构:
“这项新技术显示的结果
和实际结果有差异。”
然而,Theranos 却提交了
FDA 认证设备得出的检测结果。
那这个信号对你来说
意味着什么?
这意味着,
甚至在你自己的企业里,
你都不相信你的技术
所产生的结果。
那么我们是如何
在这种“问题设备”上
运行病人样本的呢?
当然,你们知道,
我是个刚毕业的学生,
此时,我已经做过
各种各样的试验,
收集好了所有的证据,
于是我去了首席运营官办公室,
提出了我的担心。
“我在实验室看到了很多异常现象。
准确度好像不对。
我觉得我们对病人的检测有问题。
我对这些事情感觉很不好。”
而我得到的反馈是:
“你不知道你在说什么。
我花钱雇你干什么,
你就要干什么,
就是说,你只需要
处理病人样本就好了。”
于是那天晚上,
我给我的一个同事打了电话,
泰勒·舒尔茨(Tyler Shultz),
他是我在公司里的朋友,
他的爷爷刚好也是
Theranos 的董事会成员。
然后,我们决定去他爷爷家。
在晚餐的时候对他吐露实情,
即公司跟他汇报的情况
和实际情况完全不符。
更不用说,
泰勒的爷爷是
乔治·舒尔茨(George Schultz),
美国前国务卿。
所以,你可以想象,
20 几岁的我
心中忐忑不已,不停自问,
“你这是要干什么?”
不过我们终究还是
在晚饭桌旁坐下了,然后说:
“当你认为他们已经采了血液样本,
并放进了这个仪器里,
然后会有个检测结果弹出来,
但事实却是,
在你走出房间的那一刻,
他们会把那些样本
拿到另一个房间去做检测,
那儿有五个人在待命,
他们会把这滴微小的血液样本分装到
五个不同的仪器里。”
结果,他对我们说:
“我知道泰勒很聪明,
你看起来也很聪明,
但事实是,我已经带来了
一群聪明的人,
他们告诉我,这个仪器将会
给医疗行业带来革命性的改变。
所以,也许你该考虑干点别的。”
当时,这种情况
已经持续了大概有七个月。
于是,第二天我就决定辞职了。
这个——
(掌声和欢呼声)
但是到了这个时候,
我也不得不平静下来,
先进行一下
心理健康方面的自我检查。
我在实验室表达了我的担忧。
我跟首席运营官
提出了我的担忧。
我还跟一位董事会成员
提出了我的担忧。
而且,与此同时,
伊丽莎白已经登上了
美国各大主流杂志的封面。
所以这里有个
贯穿一切的主线,
就是我。
也许,我才是问题所在?
也许,有什么东西我没看到?
也许我才是出了问题的那个。
然而接下来,我的运气来了。
一位非常有才华的记者
找到了我,
他就是来自《华尔街日报》的
约翰•卡雷鲁(John Carreyrou)。
他说,他也已经从其他业内人士和
公司内部的员工那里听说了
对于 Theranos 检测设备的担忧。
在那一刻,我的脑海里
闪过了一个念头:
“艾瑞卡,你没有疯。
你不是疯子。
实际上,还有其他人跟你一样,
只是害怕站出来,
他们跟你一样看到了
同样的问题,有着同样的担忧。”
所以,在约翰揭露
Theranos 真相的
调查报告问世之前,
Theranos 已经决定对
所有工种的前雇员进行威胁,
包括我,
导致我们不敢站出来发声,
或者互相交谈。
这时候,对我来说,
真正可怕的是
它触发的一连串事件,
当我收到这封信的时候,
我才意识到他们在跟踪我,
但从某种程度上来说,
这也是因祸得福,
因为它迫使我打电话给律师了。
我很幸运——联系到了
一位提供免费服务的律师,
不过他建议:
“你为什么不向监管部门报告?”
这个念头甚至
从没在我脑海里闪过,
可能因为我太没经验了,
但是,一旦有了这个念头,
我就立刻采取了行动
我决定写一封投诉信给监管机构,
说明我所看到的
关于 Theranos 实验室的
不足和问题。
就像我父亲说的,
这就像是我的屠龙时刻,
我起身奋力反抗一个庞然大物,
并引起了多米诺效应。
现在我可以坦白地说,
我当时恐慌不已,
内心只有害怕和胆怯。
我十分焦虑,
还有点羞愧,
我花了一个月的时间
才写完那封投诉信。
我一直心怀侥幸,
也许不会有人知道
举报人就是我。
但尽管经历了各种情绪波动,
我还是举报了。
幸运的是,我的举报引发了
一系列调查,
证明了 Theranos 的实验室
的确存在严重缺陷,
并阻止了 Theranos
继续进行患者样品检测。
(掌声)
所以,在经历了这样富有挑战
又疯狂的状况后,
各位可能觉得我将会
为处于这种情况下的其他人
总结一些成功的诀窍或方法。
但是,坦白说,
当遇到这种情况时,
唯一可以恰当引用的话
就是迈克·泰森说的,
“每个人都有自己的计划,
直到被迎面痛击。”
(笑声)
事实也的确是这样的。
不过今天,
我们来到这里是
为了讨论“登月计划”的,
“登月计划”指的就是
一类高度创新的项目,
雄心勃勃,
每个人都愿意去相信。
但是,当愿景如此引人注目,
当相信它的欲望如此强烈的时候,
它就会开始影响你对现实的判断。
尤其是当这些创新项目
开始危害社会的时候,
有什么机制
可以帮助我们预防
这些潜在的后果吗?
在我的脑海里,
有个最简单的办法
就是培育更牢固的文化——
敢于发言
和倾听这些
敢于发言的人的文化。
那现在的一个大问题就是,
我们怎样才能使直言不讳
成为一种规范而不是例外呢?
(掌声和欢呼声)
在我的经历中,
幸运的是,
我意识到在大多数情况下,
当把事情说出来了,
行动往往就会相当直接。
但决定是不是
真的要行动,是最难的。
那么,我们该如何制定决策,
使我们更容易采取行动,
并获得更符合道德的结果?
加州大学圣地亚哥分校
提出了一个非常好的框架,
叫做 “3C” ,
全称叫做“承诺、意识和胜任力”。
承诺,是对做正确的事的渴望,
无论代价如何。
在 Theranos 的事件中,
如果我错了,
我必须要承担相应的后果。
但如果我是对的,
那么我差一点就成为了
一个知道真相,却选择
闭口不言的人的这个事实,
就是不可饶恕的。
沉默本身就是一种罪恶。
然后,要有意识。
始终如一地行动,
和将道德信念
应用于日常行为的
意识。
第三个是胜任力。
胜任力是有能力
搜集和评估信息,
以及有能力预测
潜在的后果和风险。
我之所以相信我的胜任力,
是因为我是在为他人服务。
我认为一个简单的过程
就是采取实际行动,
并想象,
“如果这些事情发生在
我的孩子身上,
发生在我父母身上,
发生在我伴侣身上,
发生在我邻居身上,
发生在我的社区里,
如果是这样的话——
公众会怎么想?”
带着这样的想法,
我希望,
各位在会议结束后,
继续冒险建造
自己的“登月计划”的时候,
我们不只是在概念化这些项目,
不能只是把它们当作
人类生存的一种手段,
而是要真正把它们当成机会,
当成每个人都能成功的机会。
谢谢!
(掌声和欢呼声)