A dizájn nehezen megfogható jelenség, amely minden korban más-más jelentéssel bírt. Ám az igazán megihlető dizájnprojekteknek van közös vonásuk: mindegyikük egy álommal kezdődik. Minél vakmerőbb az álom, a megvalósításához annál nagyobb tervezői hőstettre van szükség. Épp ezért a legnagyobb tervezők egyúttal szinte mindig a legnagyobb álmodozók, lázadók és renegátok. Ez a történelem folyamán végig így volt, még i.e. 300-ban is, mikor egy 13 éves gyerek lett a király egy távoli, nagyon szegény, aprócska ázsiai országban. Hódítások útján szerzett földekről, gazdagságról és hatalomról ábrándozott. Tervezői vénája – bármily furcsán hangozzék is – kulcsszerepet játszott álmai megvalósításában. Akkoriban a fegyverek kézzel készültek, különböző igények szerint. Tehát, ha egy íjásznak a csatában elfogytak a nyilai, nem biztos, hogy egy másik harcos nyilait saját íjából ki tudta lőni. Ezért persze kevéssé voltak hatékonyak a harcban, és igen sebezhetők is voltak. Jing azzal oldotta meg e problémát , hogy ragaszkodott az íjak és nyílvesszők egységesítéséhez, hogy így csereszabatosak legyenek. Ugyanígy járt el a tőrök, fokosok, dárdák, pajzsok és minden más fegyverzet esetében is. Állig felfegyverzett serege győzelmet győzelemre halmozott, és 15 éven belül apró királysága sikerrel hódította meg a nála hatalmasabb, gazdagabb és befolyásosabb szomszédait; így alapítva meg a hatalmas kínai birodalmat. Természetesen akkortájt senki nem nevezte volna Jing Csenget tervezőnek, ami nem csoda. Mégis, ő tudat alatt és ösztönösen, rendkívül eredeti módon a formatervezést alkalmazta céljai megvalósítására. Így tett egy hasonlóan hihetetlen, botcsinálta másik tervező is, aki szintén nem riadt vissza az erőszaktól, ha a céljairól volt szó. Ő Edward Teach, ismertebb nevén Feketeszakáll, a brit kalóz. A kalózok aranykorában járunk, amikor a Teachhez hasonlók a nyílt tengeren garázdálkodtak. A gyarmati kereskedelem virágzott, és a kalózkodás igen nyereségesnek bizonyult. A hozzá hasonlóan eszes kalózok ráeszméltek, hogy a legnagyobb haszonra úgy tehetnek szert, ha olyan durván támadnak ellenségeikre, hogy azok az ő puszta látványuktól megadják magukat. Más szóval, úgy foglalnak el hajókat, hogy nem pazarolnak sem lőszert, sem emberéletet. Így aztán Edward Teach újraalkotta magát mint Feketeszakállt, s a könyörtelen gazember szerepében tetszelgett. Termetének hangsúlyozására vastag zubbonyt és széles kalapot viselt. Arcát elfedő sűrű, fekete szakállt növesztett. Mindkét vállán pisztolytáskák lógtak. Kalapjának karimájára még gyufaszálakat is tűzött, s meggyújtotta őket, hogy fenyegetően sercegjenek, amikor hajója támadóállást vesz fel. S mint korának oly sok kalóza, ő is az emberi koponya és a keresztbe tett csontok hátborzongató szimbólumát hirdető zászlót tűzte ki hajójára, hisz e motívumok már évszázadok óta oly sok kultúrában jelölték a halált, hogy üzenetük egy szempillantás alatt felismerhető volt még a nyílt tenger vad, írástudatlan világában is: add meg magad, vagy meglakolsz! Így természetesen minden épelméjű áldozata ott helyben behódolt. Ha innen nézzük, érthető, hogy Edward Teach és más kalózok miért tekinthetők a modern kommunikációtervezés úttörőinek, s hogy halált idéző szimbólumuk – (Nevetés) még van ám! – hogy a koponyával és csontokkal ékesített halálos jelvényük miért tekinthető a napjainkban használatos logók előfutárának, mint amilyenek a mögöttem látható nagy, vörös betűk is, persze, ennek az üzenete teljesen más. (Nevetés) De a dizájnt ennél nemesebb célokra is használták, miként tette ezt egy hasonlóan briliáns és hihetetlen tervező, egy 19. századi brit ápolónő, Florence Nightingale. Küldetése a mindenkinek elérhető egészségügyi ellátás nyújtása volt. Nightingale dúsgazdag, előkelő brit családba született, amelynek tagjai elborzadtak, hogy katonai kórházakban dolgozott önkéntesként a krími háború idején. Gyorsan ráébredt, hogy több beteg hal meg a koszos, büdös kórtermekben elkapott fertőzések következtében, mint harci sérülések miatt. Ezért kezdett tisztább, világosabb és tágasabb klinikák tervezéséért és építéséért kampányolni. Nagy-Britanniában aztán újabb kampányba kezdett: ezúttal a civil kórházakért, hogy ugyanazok a tervezési alapelvek vonatkozzanak rájuk is. A Nightingale-kórterem, miként azt elnevezték, a következő évtizedeken át uralta a kórházak tervezési koncepcióját, s egyes elemei a mai napig használatosak. Ekkorra már úgy tekintettek a dizájnra, mint az iparosodás korának egyik eszközére. Formálissá és professzionálissá tették, ám csak bizonyos szerepekre korlátozták, és többnyire kereskedelmi célokra, nem pedig ösztönösen alkalmazták, miként azt Florence Nightingale, Feketeszakáll és Jing Cseng tették. A XX. századra ez a kereskedelmi világkép oly erőteljes volt, hogy a tőle eltérő tervezők azt kockáztatták, hogy rögeszmésnek vagy ellenzéki bomlasztó egyénnek tekintsék őket. Egyikük az én személyes tervező hősöm, a briliáns Moholy-Nagy László. Ő volt az a magyar művész és dizájner, akinek a technika mindennapi életre gyakorolt hatásáról végzett kísérletei annyira meghatározók, hogy hatásuk még a mobiljaink és számítógépeink képernyőin megjelenő digitális képek formatervezésében is érzékelhető. Ő radikalizálta az 1920-as évek Németországának Bauhaus tervezőiskoláját, de néhány egykori kollégája elfordult tőle, mikor évekkel később a New Bauhaus iskola megnyitásával küszködött Chicagóban. Moholy ötletei szokás szerint vakmerők és különlegesek voltak, ám formatervezői fölfogása túlontúl kísérletinek bizonyult. Miképp azon vélekedése is, hogy ahhoz, hogy lépést tartsunk az idővel, a dizájnt – szavaival élve – attitűdnek, nem pedig foglalkozásnak kell tekintenünk. Sajnos, hasonlóan járt egy másik szabad szellemű tervező, Richard Buckminster Fuller is. Ő is egy briliáns tervező látnok és dizájnaktivista volt, aki az életképes társadalom megtervezésének elkötelezettje volt olyannyira előremutató módon, hogy már az 1920-as években a környezettudatos tervezés fontosságát hangoztatta. Minden erőfeszítése ellenére, a tervezői közösségből többen folyton gúnyolták, és számos kísérlete bevallottan kudarcot vallott, mint a repülő autó, amely sosem hagyta el a talajt. S mégis, a geodéziai kupola, az ő tervén alapuló, fa-, fém- és műanyagdarabokból épített átmeneti szállás, fadarabkákból, régi takarókból, fóliából; gyakorlatilag bármiből, ami épp rendelkezésre áll, a humanitárius dizájn egyik nagy hőstette, amely azóta is nélkülözhetetlen menedéket nyújt rengeteg kilátástalan helyzetű embernek. Az olyan radikális tervezők, mint Bucky és Moholy bátorsága és lelkesedése vonzott engem a tervezéshez. Karrierem elején hírszerkesztőként és külföldi tudósítóként dolgoztam. Politikáról, gazdaságról és vállalati ügyekről írtam, s e területek bármelyikére szakosodhattam volna. Ám én a formatervezést választottam, mert szerintem életminőségünk javítására az egyik leghatékonyabb rendelkezésünkre álló eszköz. Köszönöm, kedves TED dizájnrajongó társak! (Taps) Noha nagy csodálója vagyok a hivatásos tervezők vívmányainak, amelyek különlegesek és számosak, meggyőződésem, hogy jócskán a dizájn javára szolgál lázadó és renegát tervezőinek eredeti és rendhagyó gondolkodásmódja és találékonysága. A formatervezés szempontjából nagyszerű korban élünk, mert napjainkban a két tábor közeledni látszik egymáshoz. Hiszen a digitális technológia legalapvetőbb újításai segítségével egyre inkább függetleníteni tudják magukat a kereskedelmi szempontoktól, hogy ily módon még nagyratörőbb és sokrétűbb célokat érjenek el. Tehát elméletileg az alapvető platformok, mint a közösségi finanszírozás, a felhő alapú számítástechnika, a közösségi média a hivatásos tervezőknek nagyobb szabadságot, míg az improvizatív tervezőknek több lehetőséget nyújt, és remélhetőleg így ötleteik fogadtatása pozitív lehet. Néhány idevágó kedvenc példám afrikai, ahol formatervezők új nemzedéke fejleszti a hihetetlen dolgok internetje fajtájú technológiákat, hogy beteljesítsék Nightingale álmát az egészségügyi ellátás javításáról oly országokban, ahol immár több ember jut mobiltelefonhoz, mint tiszta, vezetékes vízhez. Egyikük Arthur Zang. Ő egy fiatal kameruni tervezőmérnök, aki hozzáillesztett egy táblagépet a Cardiopadhez, egy mobil szívmonitor-készülékhez. Segítségével messze élő páciensek szívműködését kísérhetik figyelemmel. Az adatokat aztán mobilhálózaton keresztül juttatják el a sok száz kilométerre lévő, jól felszerelt kórházakba elemzésre. Ha a szakorvosok valami rendellenességet találnak, megfelelő kezelést javasolnak. Természetesen ez sok pácienst megkímél a hosszú, nehéz, költséges és sokszor értelmetlen kórházi utazások fáradalmaitól, s így sokkal valószínűbb, hogy szívműködésüket ténylegesen ellenőrzik. Arthur Zang nyolc évvel ezelőtt, végzős egyetemistaként kezdett el dolgozni a Cardiopaden. Ám hagyományos forrásokból nem tudott befektetőket szerezni projektje elindításához. Ötletét kiposztolta a Facebookra, ahol egy kameruni kormányhivatalnok is olvasta. Az ő segítségével részesült kormányzati támogatásban. Immáron nem csak a Cardiopadet fejleszti, hanem más betegségek kezelésére szolgáló, egyéb mobil orvosi berendezéseket is. És nincs egyedül, hiszen sok más lelkes, vállalkozó szellemű tervező létezik, akik saját projektjeiken dolgoznak. Néhányuk említésével fejezném itt be. Egyikük a Peek Vision. Ők kenyai orvosok és tervezők, akik kifejlesztették saját dolgok internetje technológiájukat egy hordozható szemvizsgáló készlet formájában. Aztán ott van Gabriel Maher, aki egy új tervezői nyelvezeten dolgozik, amelynek segítségével anélkül fejezhetők ki nemi identitásunk változó finomságai, hogy a hagyományos sztereotípiákhoz kellene folyamodnunk. E tervezők és még oly sokan mások az álmaikat valósítják meg azáltal, hogy újonnan lelt szabadságukat a lehető legjobban kiaknázzák a hivatásos tervezők fegyelmével éppúgy, mint a lázadók és renegátok találékonyságával. S mindez nekünk csak hasznunkra válhat. Köszönöm. (Taps)