The Future of Art

The Future of Art
an immediated autodocumentary

What are the defining aesthetics of art in the networked era? How is mass collaboration changing notions of ownership in art? How does micropatronage change the way artists produce and distribute artwork? The Future of Art begins a conversation on these topics and invites your participation.

This video was shot, edited and screened at the Transmediale festival 2011 in Berlin, Germany.

Conceived and Edited by Gabriel Shalom
Produced by KS12 / Emergence Collective
Executive Producer: Patrizia Kommerell
Assistant Editor: Clare Molloy
Production Assistant: Annika Bauer

Featuring:

Aaron Koblin www.aaronkoblin.com
Michelle Thorne www.thornet.wordpress.com
Caleb Larsen www.caleblarsen.com
Régine Debatty www.we-make-money-not-art.com
Heather Kelley www.kokoromi.org
Vincent Moon www.vincentmoon.com
Ken Wahl www.depthart.com
Reynold Reynolds www.reynold-reynolds.com
Bram Snijders www.sitd.nl
Mez Breeze www.furtherfield.org/display_user.php?ID=403
Zeesy Powers www.zeesypowers.com
Joachim Stein www.joaoflux.net
Eric Poettschacher www.shapeshifters.net

Including Video Material From:

Vincent Moon, Achim Kern, Born Digital, Daniel Franke & Christopher Warnow, Memo Akten, Ian Mackinnon, Taj Dhami, Liisalotte Elme, Zeesy Powers, Reynold Reynolds, Patrizia Kommerell & Gabriel Shalom, Aaron Koblin, Alessandro Ludovico & Paolo Cirio, Iepe, Akiz

Music, Sounds and Performances by:

The Arcade Fire, The Crowd, Daniel Franke & Christopher Warnow, Monolake, Daito Manabe, Zeesy Powers, Arlt, Ei Wada, Gabriel Shalom (8 years old), kom.post by Laurie Bellanca

Special Thanks:

Elyse Harrison, Studio Neptune, Cifarelli Art Consulting, Henrik Moltke, Beckie Darlington, Open Design City, Cara Bell Jones, Ela Kagel

CC 2011 BY-NC-SA
KS12 / Emergence Collective
www.emergence.cc

Join the conversation!
#futureofart

Amit most láthatunk, hogy amberek sokkal több szabadidővel rendelkeznek

nagyobb a hozzáférésük a forrásokhoz

és egyfajta végtelen tudással rendelkeznek

ami azt jelenti,

hogy bármely alkotási folyamatba

be tudnak csatlakozni

és úgy gondolom, hogy ez

a renszánszhoz hasonló mértékű esemény.

A művészet jövője

Nem tudjuk, mi történik,

amikor az infrastruktúrák egyre több rétegéhez férünk hozzá.

Ha visszetkintünk, és azt a robbanást nézzük,

ami a Web megjelenése és

az időközben általánosodott és megengedett

technikai eszközökhöz való hozzáférés óta történt,

az újítás rétegei

jelentek meg a jelenség csúcsain.

10 éve meg sem tudtuk jósolni

azokat a dolgotak, amelyeket ma láthatunk.

Ami leginkább érdekel

különösen mostanában,

az az, hogy emberek együtt tudnak dolgozni az internet segítségével

olyan dolgok alkotásában, amelyek egyébként

lehetetlenek lettek volna.

Azt hiszem, hogy most, hogy az eddigieknél

sokkal több számítástechnikai kapacitás áll rendelkezésre

a földolgozás, de a tárolás

és a szervezés, valamint a

kommunikáció oldalán is,

tudod, amit láthatunk

gardagabb és tartalmasabb

kontextuálisabb, emberibb.

A demokratizálódássál, amely együtt érkezett a rengeteg

közösségi média eszközzel

és a webhez való hozzáférés demokratizmusával,

azt hiszem, egyre többen próbálják átvenni

a kurátor szerepét

még akkor is, ha ez csak életük nagyon kis részére igaz.

Változatlanul léteznek a 'szakértők',

de azt hiszem egyre inkább láthatóvá válnak a

a kurátorság demokratikus szerepei.

Volt ez a kérdés az elején,

amikor bloggolni kezdtem,

és azt mondták,

Ja.., a bloggerek azt hiszik, hogy ők a kurátorok

Nem, nem vagyok az.

Néha kurátorként dolgozom,

de az különbözik a blogomtól.

A fogalom kiterjedőben van,

Sokat dolgozom az intuícióval.

Ez az első szerep, amit játszunk,

kapcsolatot teremtünk olyan dolgok között

amelyek egyébként nem lennének nyilvánvalóak.

Hát..., azt hiszem, a fordulat régóta történt,

amikor a hozzáférhető információk

és könyvek mennyisége

hirtelen

meghaladta az emberi képességeket,

hogy egész életükben olvassanak, hogy egyáltalán fölfogják.

Manapság viszont

annyi információ vesz bennünket körül,

tehát hogyan kezeljük ezeket?

Alapjában véve naponta foglalkozunk ezzel, egyenként,

mintegy saját történelmünket kutatva.

Ez valóban egy nagyon érdekes szubjektív folyamat,

amelyet magamra vonatkoztatok, napi rendszerességgel.

Vagyis, hogy összekapargatni információkat innen-onnan

és kapcsolatba hozni őket, hogy láthassuk, mi történik.

Valahányszor filmet készítek,

mindig azt mondom, készítsünk úgy el,

hogy ennek a fazonnak a képei,

vagy annak az arcnak a gondolatai inspiráljanak.

És rendben, ma készítek egy ilyen filmet,

és lássuk mi történik.

Nagyon izgalmas és olyan mintha

folyamatosan újramixelnénk a történelmet

Elmondani a teljes történetünket ezáltal.

Ez nagyon izgalmas.

Az eredetiség és tulajdon gondolata

szintén hozzájárul a 'nagy ember' elméletéhez

ami csendben föloldódik.

A zseni gondolata, tudod, Freud,

Marx, Leonardo...

Einstein, aki előjött egy ötlettel,

amely tökéletesen illeszkedik ahhoz

az emberhez, aki előrukkolt vele.

Miközben ma

a gondolatok csak úgy kikerülnek és használatba veszik őket,

és ez a használatba vétel, maga a művészet

sokkal inkább, mint a személy

aki a gondolatot előhozta.

Azt hiszem egyre több

nem lineáris, interaktív tapasztalatot fogunk látni,

Lev Manovich szerint a 21. századot

az adatbázis határozza majd meg.

És azt gondolom, ebben van igazság,

sőt, talán az adatbázison túl is haladunk

az interfészbe

mivel úgy gondolom, valójában ez a metszete

az adatok és történetek gazdagságának,

amelyek körbevesznek,

valamint az a képesség, hogy valamit mondjuk róluk.

Minden kísérleti film az időről szól

mivel a film mindössze időt és teret rögzít.

Azt hiszem,

valami fura módon

a film új típusaival fogunk találkozni,

amely valószínű a három dimenzió gondolatával

és az interaktivitással kezdődik.

EZ nem igazás érdekel engem.

Szeretek bizonyos kötöttségeket.

Azt hiszem, hogy a filmnek már majdhogynem

nincs elég kötöttsége ahhoz,hogy összpontosítson,

tehát én nem fogok beleugrani

interaktív 3d-s művek készítésébe.

De biztos vagyok benne, hogy egyesek ezt fogják tenni,

és olyan terekkel szembesülnek, amelyek mélyebbek.

A 3Dt nem csak James Cameron, vagy akárki használatában értem,

Úgy értem, hogy több dimenzióval szembesülsz,

amikor olyan terekben mozogsz, ahol más is változik,

és jobban megértesz dolgokat.

Azt hiszem az emberek gondolkodásra való vizuális képessége

óriási, valóban hatalmas,

viszont egy kis művelésre szorul,

mindig megdöbbenek, hogy akár a gyerekek vagy a felnöttek

mennyire gyorsan fölfogják a vizuális analógiát,

aztán többé-kevésbé absztrakt terekben

kezdenek el mozogni,

és dinamikusabbá válnak, azt hiszem

ez lesz valahogyan a művészet élvonala,

mivel a valóság megértésének

kiterjesztésévé, annak élvonalává válik

valamint annak, hogy miképpen dolgozzuk föl az információt.

A video-mappingben az a vicces,

hogy a környezet részévé válik

tehát nincsen határvonal közted

a tartalom és a fény között.

Tehát természetesebben gondolsz rá

és mindenhez, ami történik,

úgy viszonyulsz, mintha valós lenne.

Nem kell átkapcsolnod

a virtuális

és a valós réteg között többé.

Merre tart a művészet?

Azt hiszem, mindikább természetes környezetünk részévé válik

és nem 'hozzáadottként' látjuk többé

Tehát sokkal természetesebben reagálunk rá.

Ha ezeket az eltolódásokat egyszerűen dokumentálnák

holografikus médiumban, egynézőpontú P.O.V:-re

amely a kortárs 3D filmtechnológiához hasonlítana,

a váltások valóban hasonlítanának

egy hagyományos színházra, amelynek negyedik fala

megőrzi a színházi realizmus hagyományát

egy előadás/publikum vizión keresztül.

Amennyiben viszont a holográfikus médium e negyedik fal

széttörését kísérelné meg, amerre az augmented reality

és a mesterséges intelligencia közösen halad

az elmozdulások a jövő műfajainak, alkotásának tudásteremtésnek

és -kodifikációnak szerves részévé válhatnak.

Azt hiszem, javarészt azt látjuk,

hogy mi történik, amikor elérünk egy pontot,

ahol a számítástechnikai tartalékok többé nem

a gondolkodás legmeghatározóbb tényezői.

Valóban képesek vagyunk

a ciklusok, emlékezet és átviteli sebességek pazarlására.

Ami teljesen különböző

kreatív folyamatokhoz vezet,

ahol az eddiginél valóban sokkal szabadabb a fölfedezés

és a kísérlet lehetősége.

Amikor elkezdünk egy szoftvert írni,

nem kell feltétlenül tudnunk,

hogy merrefele fejlődik majd.

Valójában fölfedezhetünk, formálgathatunk

akár el is dobhatunk valamit,

aminek az előállítása napokat vagy heteket vett igénybe,

anélkül, hogy ez gondot okozna,

és egy újat kezdhetünk.

Ez azt hiszem, nagyon erőteljes tény.

És ami talán a legjelentősebb,

lehetőséget ad saját korlátaink behatárolására

amelyek, úgy gondolom

sokkal több értelemmel bírnak,

mint a média által tetszőlegesen megszabott korlátok.

Például ha van egy műved,

amely tulajdonképpen csak egy adathalmazt állít elő,

amely sokféleképpen értelmezhető,

például az adathalmazból

készíthetsz olyan fotót,

ami három dimenziós,

vagy egy domborművet,

vagy sok fotó helyett

egy film, vagy bármi lenne belőle,

ez azt jelenti, hogy az egyetlen fontos dolog

az lényegében egy adathalmaz.

Hol van tehát a mű?

A mű az adat?

Vagy a mű a kimeneti eredmény?

Van valami mágikus és gyönyörű abban,

hogy veszel valamit, amit egy bizonyos célra készítettek

és a művészeted szolgálatába állítod,

miközben valami újat, szépet

és jelentéstelit állítasz elő.

Másrészről nem vagyok

feltétlenül rápörögve

az éppen hozzáférhető technológiára, csak azért, mert az új,

vagy mert hirtelen hozzáférhetővé vált.

Lennie kell egy oknak, ami megindolkoja,

hogy miért használod a tevékenységed jelentésének,

vagy szépségének alátámasztására.

Én festőnek tartottam magam.

Elkezdtem gondolatokat, ötleteket és dolgokat

eltaszítani magamtól, mivel úgy éreztem,

hogy nem nagyon tudnám megfesteni őket.

A legjobb módszer egy projekt vagy probléma megközelítésére

a legmegfelelőbb eszköz használata.

Ez néha a festészet,

néha pedig a programozás.

Gyakran, amikor új techológiákat kezdtem használni,

és beépítettem őket a munkáimba,

az nem azért volt, mivel láttam egy technológiát,

és azt gondoltam, 'ok, valamit szeretnék ezzel kezdeni'.

Inkább azért történt, mivel volt egy projekt,

amely igényelt egy technikai megoldást.

Mindegyre látsz valamit, és azt mondod,

'oh, ez nagyon király, valaimt szeretnék ezzel csinálni'

Számomra, mikor így közelítettem meg a dolgokat

nagyon nehéz volt a művet úgy elkészíteni,

hogy ne a technológiáról szóljon.

Az emberek annyira könnyen futnak vakvágányra

és esnek bele a

'mit lehet a számítógéppel kezdeni?' csapdájába

a 'Miként segít engem egy eszköz?' álláspontja helyett.

Végtére az egyszerűbb művek

a pontosabb művek..

és világos gondolat van bennük,

és azt hiszem, továbbra is

egyre kritikusabb leszek,

amikor egyre zajosabbá és zajosabbá válok.

Például a felügyelet foglama, amelyet

a Trasmediale és sok más

fesztivál boncolgatott...

...és akkor elmegyek a Lyoni Biennáléra

ami egy hagyományos művészeti biannálé

és ott egy egészen egyszerű

technológiamentes művet látok,

amely a felügyeletről beszél és azt vizsgálja

bármilyen technológia nélkül,

és egyszerűen erőteljesebb...

A performanszművészet látványosan visszatér

egy újrafelfedezett területként

főként a nagy intézményekben.

Az az érzésem, hogy ez a számítógép-tér

és technológia ellenében történő reakció

van tehát ez a szélsőséges high-tech

amelyet ellensúlyoz

a színpadon megjelenő puszta személy

technikai segédeszközök

és segítség nélkül

és az ember az, aki valamit cselekszik

Valóban érdekel a tárgyakhoz és tapintható dolgokhoz

való visszafordulás

és azon túl talán a

megérinthetetlen tapasztalatok is

amelyeket viszont másokkal közösen szerzel

Az ő fizikai jelenlétükben

minden bonyodalmával együtt.

Sok szempontból úgy érzem,

hogy a gyakorlatom kétfelé hasad:

egyik oldalt ott vannak az Internet-művek

olcsó, mindenütt jelenlevő, hozzáférhető,

fölpakolhatom az anyagaimat,

nem túl időigényes,

és rendlkezésemre áll egy potenciálisan ismeretlen publikum,

akiről fogalmam sincs, kicsodák,

és nagyon, nagyon érdekes dolgok történnek,

amikor kapcsolatba kerülsz velük.

Másrészről viszont ott van az élőművészeti tevékenységem

néha színpadiasabb,

máskor racionálisabb,

valakinek az arcába bámulni

vagy azonos szobában tartózkodni

és a fizikai jelenléteddel szembesíteni őket.

Kimondott vágyunk lényegében az, hogy társadalmi kapcsolatokat hozzunk létre.

És az eredmények mindössze ürügyek

a filmek, a zene, az albumok

vagy a falra akasztott képek.

Tuljadonképpen egy olyan világban élünk,

ahol rengetegen alkotnak.

Vannak, akik a kreatív ipar

hanyatlásáról beszélnek.

Hogy a zeneipar miként tud alkalmazkodni túlélése érdekében.

De nem ez a kérdés.

A kérdés azt hiszem az, hogy

az emberek miként alkotnak?

és hogy az a mód, amiként alkotnak

valamit megváltoztat a világban.

Nekem valahogy nagyon bejött

egy Bruce Naumann idézet

'A műtermemben bármit csinálok, művész vagyok'

a saját műtermemben, ha tehát ott csinálom, az művészet.'

És arra gondoltam, hogy ez felszabadító és nagyszerű

ugyanakkor ezzel behatárolta magát a műtermébe,

csak ott érezheti magát biztonságban,

És akkor arra gondoltam, hogy a műtermen

kívűl kell dolgoznom.

Előtte mindig a műteremben dolgoztam,

most a publikum előtt szeretnék,

és az egész folyamatot művészetnek szeretném nevezni,

nem a műteremben készíteni,

és megnézni, hogy van-e bármi korlát,

és persze, hogy nincsen.

Bárhova mennél, és bármit tennél,

nevezheted művészetnek, ha akarod,

ha művész vagy,

ha elég bátor vagy ahhoz, hogy művésznek nevezd magad,

akkor azt mondhatod: 'Íme a művem'

persze az emberek nevethetnek rajta, de művészet.

Nincsen nyilvánvaló összefüggés egy mű

minősége

és értéke között.

A piac nagyon elvonatkoztat

a valós tárgytól vagy tartalomtól

A művészeket száz éve éppen

ez kezdte érdekelni.

Amikor Duchamp bevezette a readymade-et

pontosan ez volt a lényeg.

Bármit odatehetsz, és az valószínű

annak a piacnak a termékévé válik.

Mostanában viszont új támogatási és elosztási formák jelennek meg

és a művészek sokkal

közvetlenebbűl részt vesznek saját piacukban

és nem feltétlenűl

zárkoznak be műtermeikbe

ahol a díler - a művész és a világ közötti -

egyetlen közvetítő

előadja szerepét.

New Yorkban voltam egy barátommal,

aki afféle Kickstarter-figura

és nagyon érdekes dolgot mondott.

'Tudod, ahogyan te élsz,'

ahogy az életed éled,

valószínű két-három

Kickstarter projekted lehetne évente.

és akkor annyi, az van, érted?'

És ez eléggé igaz.

Teljesen benne egy ilyesfajta életben,

a crowfundingban (közösségi finanszírozás)

ami nem túl szép szó

de én tényleg nagyon hiszek benne

És tényleg próbálok erre

különböző pozíciókból gondolni,

és ez egyszerűen elképesztő, ez a Kickstarter dolog

számos kultúra számára.

Azt hiszem csodálatos dolgokat

láthatunk közelegni,

különösképpen az elkövetkező öt évben

A hír el fog terjedni

világszerte

Hát, a nemzeti művésznek

egy hosszú hagyománya van.

Van egy rakás név, amit mindannyan ismerünk

és a nemzetek borzasztó büszkék rájuk.

Brit, indiai vagy amerikai művész.

Én magam nomád vagyok.

Számunkra nem gond egy olyan törzshöz tartozni,

amely folyamatosan mozgásban van,

mivel a helyek egyáltalán nem érdekelenek.

Nem érdekes, hogy Torontóban, Berlinben
vagy Amsterdamban vagy,

ami számít, hogy milyen fajta értéket

képviselsz a munkádban.

Nem érdekes, hogy Ázsiában

Európában vagy Amerikában élsz.

Bizonyos értékek az egész földgolyón jelen vannak

és mindenhol megtalálod őket,

és nem számít, hogy nomád vagy

vagy városlakó.

Az utóbbi tíz évben a nomád művészek

jelentős felemelkedését láthattuk.

Ami tuljadonképpen társadalmunk

egyik valós szükségletével feleltethető meg,

a mozgás, mozgó testek kérdésével

akik egyik helyről a másikra hordozzák

a film, vagy zenekészítés ürügyét,

hogy mozgásban maradjanak, utazzanak.

Ez nagyon érdekes, a modern nomadizmus gondolata

És tehát, nem tudom, szóval végülis

ez az, amit teszek és ez elég fantasztikus.

Azt hiszem számos ember nomád manapság,

egyre inkább, és ez a folyamat

nem fog leállíni, az biztos.

A mi generációnkban egy igazi tendencia van

ebbe az irányba.

És az Internet meg az összes digitális eszköz,

vagy a kis kamerák

hihetetlenül segítik ennek a művelését.

Amit az életemben értékelek

attól függetlenűl, hogy merre megyek,

hogy van minimum 7-10 ember,

akiket nagyon jól ismerek,

megbízom bennük, és ők is bennem

és messze a Facebook barátságon túl van.

És azt hiszem ez a lényeg.

Bíznod kell az emberekben, ismerniük kell téged,

ott kell lenniük jó és rossz időkben,

és nemcsak akkor, amikor 'mutat' üzemmódban vagy,

amikor te vagy a menő művész.

Enélkül nem tudom elképzelni a művészlétet.

Az ilyen típusú kreatívok számára

az identitás egy töredezett valóság sorozatává válik,

halmazokká, amelyek folyamatos változtatásra

követésre és frissítésre szorulnak.

Ez a töredezettség módosítja,

hogy miként dolgozzuk föl a világ

érzelmi és pszichológiai hatásait.

Ezek az identitásokat, amelyeket az

avatarok és profilok használata hoz létre

a különböző platfromok és interfészek

gyarlóságai alakítják.

Egy egyénnek sokféle profilja lehetséges

a különböző elosztási rendszerekben.

Ezek a töredezett profilok

valójában elhomályosítják

ez egyéni kiállításokat.

A felhasználók valakit szintetikusnak tekinthetnek

a karakterük, vagy avatarnevük alapján

még akkor is, amikor kapcsolatba lépnek vele

a fenomenológiailag meghatározott valóságban.

A hagyományos pszichológia elméletei szerint

az ilyen identitás-ökológiák az elsődleges identitás

finom finom töredezettségét jelenítik meg,

amely a skizoféniával rokon.

Az érzelmeket meghatározó alapkategóriák

és a pszichológiai állapotok reformra szorulnak

a kortárs/mesterséges koncepciók mentén.

Nagyon sokat dolgoztam a fejemben levő

különböző hangokkal, és a vállamon űlő apró emberkékkel.

Lehetőségem volt egy programot szervezni

a Yale University-n

és ezt ezt a nagy, nagyon komor fekete festményt festettem

és hogy valamiképpen kitörjek ebből körből

és kimzdítsam magam

egy teljesen új irányba

egy kis teknőst festettem

a komor kép sarkába,

és ez a kis torzítás

egy teljesen új oldalamat engedte be a műbe.

Eltávolodtam a művészet nagyon komoly fölfogásától

mivel ha komoly művészetet csinálsz,

annak komolynak kell lennie,

viszont készíthetsz komoly művészetet

nagy adag humorral benne

és néha ez a legjobb megoldás

mivel a humort eszközként használhatod,

hogy emberek elméjébe bejuttass dolgokat,

- úgymond a hátsó bejáraton -

és megengedi, hogy a gondolatok, konceptek és dolgok

a néző tudatába átmehessenek

anélkül, hogy ők ezt észrevennék.

Egyik módja, amivel a művészek megerősíthetik

a szokatlan kapcsolatok létrehozására való képességüket

a tudatalattin keresztül vezet,

amit mi álomként érzékelünk.

Nagyon szeretnék eljutni

egy olyan szintre

ami álomszerű.

Ahol egy térben mozoghatnál,

valaki más álmának a terében

miközben mindent fölfognál,

hiszen nehéz tudni, hogy álmodom,

hasonlóképpen, ahogyan te álmodsz,

vagy éppen pontosan emlékezni az álmunkra,

ez azt hiszem nagyon érdekes volna,

ha valaki tudna készíteni egy művet,

ami annyira valószerű volna, mint az álom,

és amelyben választási lehetőségek lennének

miközben nem tudnád kontrollálni,

egyszóval ilyesmik.

És azt hiszem, ez kellene legyen a művészet jövője,

egy jövő, ahol a művészet arról szól,

hogy van egy tapasztalatom,

amelyet megpróbálok másokkal megosztani,

és korlátozva vagyok, ha egy vászonra festem

és az egy négyzet, és ilyen nagy.

MIndannyian úgy gondoltátok, hogy lerajzolhatjátok a világegyetemet,

a kis marslakókat,

akik mindenfele futkosnak,

hogy lerajzolhatnál mindent, amit csak elképzelsz,

jelenteket a valós életből,

mindent, amire csak gondolsz,

álmokat,

embereket, valójában ember azt mondja

hogy nem tud embereket rajzolni,

de ha ráveszed az elmédet,

lényegében bármit lerajzolhasz,

Tudod.., talán az utcákat kellene kidíszíteni,

mert az utca az nagyon szép dolog,

de nem a legnagyszerűbb néznivaló, tudod?

Amit talán tennék,

hogy elhagyom az összes nyilat és pöttyöt

szakszokat és vonalakat

de bárhol, ahol ezek voltak,

a legszebb terveket valósíthatnád meg.

esetleg...

Hozatnék egy törvényt, hogy mindenki köteles lenne

az autója kereikeire naponta friss festéket tölteni,

hogy amikor autózik

mindenfele színes ösvényeket rajzolna

de ezek nem lehetnének a vonalakon,

és ez, azt hiszem

A világot

egy jobb hellyé tenné.