Now what we're seeing is people have more free time
they have more access to resources
and they have kind of infinite knowledge
at their fingertips which means
they can tap into
any form of creation almost
and I think to some extent that
trumps the Renaissance by orders of magnitude
The Future of Art
We don't know what happens when we get
more and more layers of infrastructure right
I think if we look back and see the boom
that happened since the web
and since the technical stacks that
became standardized and enabled
layers of innovation
to happen on top of them
We couldn't even predict 10 years ago
the kinds of things we're seeing nowadays.
I think I'm mostly interested in the ways
especially recently
that people can work together through the Internet
to create things that would otherwise
be impossible
I think now that we have kind of
more computer resources than we've ever had
both on the processing side
and also on the storage and organization
and communication side
you know what we're seeing is
richer and more full content
that more contextually, that's more human.
With the democratization that's come with a lot of the
social networking tools
and with the web being so democratically available
I think more people are trying to
take on the role of curator
even if it's in very very small parts of their life.
We will always and still have those "experts" but
I think that we will start to see more sort of
more democratic roles of curation.
There was this discussion at the beginning
when I was blogging
and they said,
"Oh bloggers are curators, you think you're curators"
No I'm not!
Sometimes I work as a curator
but it's something different from my blog.
The term is being expanded to say select or highlight
I work a lot with intuition.
That is the role that we play
making connections between things
that might not otherwise be obvious connections.
Well I think the switch was like a long time ago
when basically the amount of information
available and the amount of books available
suddenly became
more than the abilities of human beings
to read for all his life, to even understand.
And nowadays we're just surrounded
by so many informations
so how do we deal with this?
basically we deal with it on a daily basis one by one
by sort of like digging our own histories with that
It's really a very interesting subjective process
that I'm going to apply myself on a daily basis
Like grabbing informations here or there
and putting them in contact and see what happens.
Each time that I make films now I'm like,
"oh yeah let's do this film by getting inspired
by the images of that guy
and the ideas of that dude,
And okay I'm going to make a film today like this
and see what happens."
It's really exciting and just like
constantly remixing history.
Telling our whole history through that.
It's very exciting.
The idea of originality and proprietariness
also contributes to the whole "great man theory"
which is slowly sort of disintegrating.
The idea of the genius, you know, the Freud,
the Marx, the Leonardo
the Einstein that come up with an idea
that is completely related to
the man that came up with it
whereas today
ideas just get thrown out there and used
and it's that use that that in a way is the art
rather than the person
who comes up with the idea
[Take Away Show #41 The Arcade Fire "Neon Bible" by Vincent Moon]
I think we'll probably see more and more
non-linear, interactive experiences.
Lev Manovich says that the twenty-first century
will be defined by the database.
And I think there's some truth to that
but maybe even going beyond the database
into the interface
because I think that's really the intersection between
kind of all the rich data and rich stories
that we're wrapping our heads around
and the ability to say something about them.
Every single experimental film is about time
because film only captures time and space.
I think we will
in some strange way
enter into new types of film
probably starting with an idea of three-dimensional
and probably somehow interactive at the same time.
It's not something that particularly interests me.
I like certain limitations.
I think already film has almost
not enough limitations to be able to focus
and so I wouldn't be one to jump in
and start making 3D interactive
but I'm sure that people will start to do that
and you'll start dealing with spaces that are deeper.
I don't just mean 3D like James Cameron or whatever,
I mean more dimensions where when you move
through the space something else is changing
and you're getting a greater understanding.
And I think the visual capacity of people to think
is tremendous, it's really huge
but it has to be trained a bit
but I'm always impressed how quickly either
children or adults can pick up on visual analogy
and then move more or less through spaces
that are abstract
and when they become more dynamic I think
that will be kind of the front edge of art
because it will be at the front edge of expanding
how we understand reality
and how we can process information.
The funny thing about video mapping I think
is that it's getting part of the environment
so there's no border between you
and the content and the light.
So you think about it more naturally
and everything that happens
you adapt to it like it's real.
You don't make the shift
between the virtual layer
and the real layer anymore.
Where is art going?
I think it will more part of our natural environment.
and we don't see it as an "add-to" anymore.
So we react on it more naturally.
If these shifts were simply documented in a
holographic medium through mono-channelled P.O.V.
directionality similar to contemporary cinematic 3D
technology, the shifts would indeed resemble
traditional theater complete with the fourth wall
that maintains the tradition of theatrical realism
via an audience/performative vision.
If the holographic medium instead attempted to break
this fourth wall, such as augmented reality integrated
with artificial intelligence is progressing towards
the shifts could become an integral part of future
genre, creation, knowledge formation/codification.
[Spatial Sound Sculpture by Daniel Franke & Christopher Warnow]
I think mostly we're just seeing
what happens when you reach a point where
computational resources are no longer
the most significant factor in thinking.
We're really able to you know basically waste
cycles and memory and transfer speeds.
It lends itself to a completely
different type of creative process
where you can really kind of explore and experiment
a lot more freely than one could before.
We don't have to necessarily know
where we're going with a piece of software
when we start writing it.
We can actually explore and iterate
and potentially even throw away something
that would have taken days or weeks to make
without feeling any sense of investment
just start anew.
That's really powerful I think.
Perhaps most significantly
it lets us create our own limitations
and I think those generally
can be a lot more meaningful than
the ones that are arbitrarily put on by the media.
If you have an artwork for example
that basically just creates a set of data
which could be interpreted many different ways
like you could take the data
and you could make it into a photograph
that would be three dimensional
or have a relief
or instead of making lots of photographs
it would be a film or whatever
that means that the only original thing
is that set of data.
So where is the artwork?
Is the artwork the data?
Or is the artwork the output?
There's something really magic and beautiful about
being able to take something that was created for one
purpose and then put it towards your art practice and
make something really new and beautiful
and meaningful with that.
On the other hand
I'm not necessarily excited by
a technology that comes out just because it's new
or just because it's available all of a sudden.
There has to be a reason underlying why
it's being used to in some way support or enhance
the meaning or the beauty of what you're making.
I identified myself as a painter.
I was pushing away ideas and concepts
and things that I wanted to work with because
I didn't feel that I could really paint them.
The best way to approach a project or a problem is
to use the best tool for the job.
And sometimes it is painting
and sometimes that's programming.
Often time when I have picked up new technologies
and incorporated them into my work
it hasn't been because I saw the technology
and I thought, "okay I want to do something with this."
It's because there was another project
that sort of called for a technological solution.
Every once in a while you see something and think,
"Oh that's cool, I want to do something with it."
For myself, when I've approached things that way
it's really difficult to make the work
not about the technology.
People get sidetracked so easily
and fall into this like,
"What can the computer do?" versus
"How is it a tool helping me?"
The simpler works
are finally the more precise works
and have clear thought
and I think that will continue
and be even more poignant when get
noisier and noisier.
For example a concept which has been explored by
Transmediale and many other festivals was
surveillance!
And then I would go to the biennale of Lyon
which is a traditional biennale of contemporary art
and I would see a very simple artwork
without any technology
and it would investigate surveillance
and comment on it without any technology
and it would be stronger.
Performance art is making a big comeback now.
It's getting a newfound footing
especially in the major institutions.
And it seems to me that that's a reaction against
the computer space and the technology
so we have this extreme high-tech
and then it's balanced out by this complete
appreciation now where
it's only a person on a stage with no props
and no help
and it's the human doing something.
I'm really interested in going back to objects
and things that are tangible
and also on the other side of that
experiences that are maybe intangible
but that you have with other people around you
in their physical presence
and all the messiness that that entails.
In a lot of ways I feel like I have a sort of
split practice
where on the one hand there's the Internet work
because it's cheap, ubiquitous, it's available to me
I can put stuff up there
it does not take a lot of time
and you've got potentially this unknown audience
that you have no idea who they are
and can get very, very interesting things happening
when you relate with people.
But then on the other hand I have this live practice
sometimes more theatrical
sometimes more relational where
it's about actually staring someone in the face
or being in the same room with them
and imposing your physical presence on them.
Our specific desire is basically to create social links.
And the results are only the pretext to that.
the films, the music, the albums
or the pieces on the walls.
Basically we live in a world where
so many people create.
You have people talking about the decay
of the creative industry.
How the music industry can survive to adapt.
This is not the point.
I think the point is what's really exciting nowadays is
how do people create?
and how that way that they create
changes something in this world.
I was kind of taken by this
Bruce Nauman quote that like,
"Anything I do in the studio, I'm an artist
I'm in my artist's studio, if I do it here, it's art."
And I thought like, that seems really freeing and great
but then he actually limited it to his studio;
he can only feel secure in his studio
and I thought well, I'm going to try to shoot stuff
out of the studio
I was always shooting in the studio
now I want to do it in front of an art audience
call the whole process art
and not do it in my studio
and see if there's any barrier
and of course there's no barrier.
Anywhere you go and anything you do
you can call it art if you want to
if you're an artist
if you're brave enough to call yourself an artist
then you can say, "This is my art."
of course people can laugh at it, but it is art.
There is no obvious relation between the quality
of a piece of work for example
and the value.
The market is very much disconnected from
the actual object or the content
Artists got fascinated with exactly that fact
a hundred years ago.
When Duchamp introduced the readymade
that was exactly his point.
You can put anything in there and then it will
eventually become a commodity in that market.
We are beginning to see new ways of funding
happening and dissemination and artists participating
more directly in their own market
and not necessarily
being cloistered off in their studios
where you have the dealer acting
as the sole middleman between
the artist and the rest of the world.
I was in New York with my friend Yancey
who is one of the guys behind Kickstarter
and he mentioned something really interesting
He was like, "Oh yeah, you know
the way you live your life
you could probably live your life by having two
or three Kickstarter projects a year.
and that's it, you know?"
And it's kind of true.
I'm totally into this way of doing things
of crowdfunding
which is not a very nice word
but I really believe in it so much.
I just really think about it
from different positions in the world
and this is really amazing this Kickstarter thing
to a lot of cultures.
I think we're going to see
really fantastic things coming
especially in the next five years.
The word is going to be spread out
all around the world.
[Braun Tube Jazz Band by Ei Wada]
Well there has been a long tradition
of the national artist.
There are a number of names that you all know
nations are a really proud about that they are
British or Indian or U.S. artists.
I'm a nomad myself.
For us being in a tribe that moves around
is not a problem at all
because we don't care about places at all.
No matter if you are in Toronto, Berlin or Amsterdam
what matters for us is which kind of value
do you embrace for your work.
This doesn't matter whether you are based in Asia
Europe or in America.
Certain values are all over the planet
and you'll find them anywhere
and it doesn't matter if you're nomadic
or a resident of a city.
We've been seeing a rising of nomad artists
in the past ten years a lot
And basically it corresponds
to a real need in our society
of movement, of bodies in motion
who go from one place to another by basically
taking the pretext of making films or music
to move around, to travel
It's a very interesting idea of modern nomadism.
And I guess, I don't know, but well
that's what I'm doing and it's quite fantastic!
I think a lot of people are doing this nowadays
more and more, and it's not going to stop
that's for sure.
There's a real tendency towards that
in our generation.
And the Internet and all the digital tools
or small cameras
are an incredible way to work, to do this now.
What I appreciate in my life is
no matter where I go
there are at least seven to ten people
that I really know profoundly well
I can trust them, they trust me
and it goes far beyond a Facebook relationship.
And I think that's really crucially important.
You need to trust people, they need to know you
they need to be here for you in good and bad times
and not just only when you are in the "show mode"
when you present and you are the cool artist.
I couldn't imagine being an artist without that.
For these types of creatives
identity becomes a series of fragmented reality
sets that need to be constantly channeled
monitored and updated.
This fragmentation does alter
how we process the world via associated
emotional and psychological effects.
These identities, established through the use of
avatars or profile creation
alter according to the foibles of specific
platforms and interfaces.
A subject may a have a multitude of profiles
created across a wide distribution base.
These staggered profiles create a type of
socialphrenic functioning that eclipses
solo persona extensions.
Users may reference a fellow synthetic
by their character or avatar name
even when interacting in
phenomenologically-defined reality.
According to traditional psychological theory
these type of identity ecologies would represent
a subtle splintering of a primary identity
akin to schizophrenia.
The base categories denoting emotion
and psychological states need overhauling
in line with contemporary/synthetic conceptions.
I was kind of working with a lot of different voices
in my head and different little people on my shoulder.
I had an opportunity to do a program
at Yale University, and while I was there
I painted this big very somber black painting
and as a way to sort of break myself
of that cycle and kind of push myself
into a completely new direction
I painted a tiny little turtle down in the corner
of this very somber black on black painting
and that single little defacement
allowed a whole new part of me into the work.
I went from thinking of art as a strictly serious thing
and if you're going to make serious art
it has to be serious
but that you can make serious art
and have a very large amount of humor in it
and sometimes that's the best way
because you can use humor as a tool
to attach things in people's brains
and to kind of sneak things in the back door
and allow concepts and ideas and things
to move into the viewer's consciousness
without them necessarily knowing it.
One way that artists can strengthen their ability to
make these unusual connections is
through the power of the subconscious mind
that we normally experience as dreaming.
I would be very curious to get
to a level of experience
that would be dreamlike.
Where you could be walking through a space
in someone else's dream
and have more of a sense because
it's very hard for me to know if I dream
similar to the way you dream
or even to remember my dream so precisely
that I think it would be quite interesting
if somebody could make a piece
that's as real as a dream
and that you could actually make choices
maybe but you're not in control
and things like that.
And I think in a way that must be
the future of where art is about
I have an experience and I'm trying to
share it with other people
and I'm limited if I'm painting on a canvas
and it's square and it's this big.
For all you cared you could draw the universe
you could draw little martians
running all over the place
you could draw things you imagined
you could draw real life scenes
you could draw what you think about
you could draw dreams
you could draw people, in fact
lots of people say they can't draw people but
when you put your mind to it
you can really draw anything.
You know, maybe decorate the street
because the street's a very nice thing
but it's not the greatest to look at, you know?
but what I might do is
leave the arrows and all the little dots
and slashes and lines
but everywhere there wasn't that
you could make the most beautiful designs
you could ...
I'd make it a law that your car would have to have
wet paint on it every day on its tires
and when you rode around it would make
any colored track all over the road
but it couldn't be on the lines
and that
that would make
I guess the world a better place.
The Future of Art
Conceived & Edited by Gabriel Shalom
Produced by KS12 / Emergence Collective
Executive Producer: Patrizia Kommerell
Assistant Editor: Clare Molloy
Production Assistant: Annika Bauer
This video was shot, edited and screened at the Transmediale Festival 2011 in Berlin, Germany
CC 2011 BY-NC-SA KS12 / Emergence Collective
Join the conversation! #futureofart
Τώρα που βλέπουμε ότι οι άνθρωποι έχουν περισσότερο χρόνο
έχουν και μεγαλύτερη πρόσβαση σε πηγές
και έχουν στη διάθεσή τους ένα είδος απεριόριστης γνώσης
στα δακτυλά τους πράγμα που σημαίνει
ότι μπορούν να επιλέξουν
οποιαδήποτε μορφή δημιουργίας σχεδόν
και νομίζω ότι έως έναν βαθμό
υπερισχύει της Αναγέννησης σε αριθμητικούς όρους
The Future of Art
Δεν ξέρουμε τι θα συμβεί όταν θα έχουν
όλο και περισσότερα στρώματα υποδομών στη διάθεσή μας
νομίζω ότι αν κοιτάξουμε πίσω και δούμε την έκρηξη
που έγινε τόσο ωραία στο web
και από την στιγμή που οι τεχνικές δυνατότητες
απέκτησαν κανονικότα και κινητοποίησαν
επίπεδα καινοτομίας
να συμβούν πάνω σε αυτά
Δεν μπορούσαμε καν να προβλέψουμε 10 χρόνια πριν
τα πράγματα που βλέπουμε σήμερα
Νομίζω ότι περισσότερο με ενδιαφέρουν οι τρόποι
ιδιαίτερα πρόσφατα
που οι άνθρωποι μπορούν να δουλέψουν μέσα από το Internet
να δημιουργήσουν πράγματα που διαφορετικά
θα ήταν αδύνατα
Νομίζω ότι τώρα έχουμε
περισσότερους υπολογιστικούς πόρους απ'ότι είχαμε ποτέ
τόσο από την άποψη της διαδικασίας
αλλά επίσης και της αποθήκευσης και οργάνωσης
και της επικοινωνίας
ξέρεις ότι αυτό που βλέπουμε είναι
πιο πλούσιο και περισσότερο πλήρες περιεχόμενο
που είναι πιο σχετικό με τα συμφραζόμενά του και είναι πιο ανθρώπινο
Με την δημοκρατικοποίηση που επέρχεται με πολλά από τα
εργαλεία κοινωνικής δικτύωσης
και με το διαδίκτυο να είναι τόσο δημοκρατικά διαθέσιμο
Νομίζω ότι όλο και περισσότεροι άνθρωποι προσπαθούν
να αναλάβουν το ρόλο του επιμελητή ενός χώρου τέχνης
ακόμα κι αν αυτό καταλαμβάνει πολύ μικρό μέρος της ζωής τους.
Θα έχουμε πάντοτε ακόμα αυτού του είδους τους "ειδικούς" αλλά
Αλλά νομίζω ότι θα αρχίσουμε να βλέπουν όλο και περισσότερο
ένα είδος δημοκρατικών ρόλων για τους επιμελητές της πολιτιστικής κληρονομιάς
Υπήρχε αυτή η συζήτηση στην αρχή
όταν ακόμα έκανα blogging
και είπα,
"Άαα οι bloggers είναι επιμελητές, νομίζετε ότι είστε επιμελητές"
Όχι δεν είμαι !
Μερικές φορές εργάζομαι ως επιμελήτρια
αλλά το blog μου είναι κάτι άλλο.
Ο όρος έχει επεκταθεί για να δηλώσει την επιλογή ή την επισήμανση
Εργάζομαι πολύ με την διαίσθηση.
Αυτός είναι ο ρόλος που παίζουμε
κάνοντας συνδέσεις ανάμεσα σε πράγματα
που πιθανότατα σε άλλες περιπτώσεις οι συνδέσεις δεν είναι προφανείς
Λοιπόν νομίζω ότι η αλλαγή έγινε πολύ καιρό πριν
όταν βασικά η ποσότητα της πληροφορίας
που ήταν διαθέσιμη και η ποσότητα των διαθέσιμων βιβλίων
ξαφνικά έγινε
κάτι περισσότερο από τις δυνατότητες των ανθρώπων
να διαβάσουν όλη τους τη ζωή, για να καταλάβουν απλά.
Και σήμερα είμαστε απλά κυκλωμένοι
από τόσο πολλές πληροφορίες
και επομένως πώς το αντιμετωπίζουμε αυτό;
βασικά το αντιμετωπίζουμε σε καθημερινή βάση ένα προς ένα
με ένα τρόπο σαν να σκάβουμε για τις δικές μας ιστορίες με αυτό
Είναι αληθινά μια πολύ ενδιαφέρουσα διαδικασία
που ακολουθώ για να την εφαρμόσω στον εαυτό μου σε καθημερινή βάση
Είναι σαν να αρπάζεις πληροφορίες απ΄εδώ κι εκεί
και να τις φέρνεις σε επαφή για να δεις τι θα συμβεί
Κάθε φορά που κάνω ταινίας είμαι σαν να λέω
"Α ναι, ας κάνουμε αυτή την ταινία εμπνεόμενοι
από τις εικόνες αυτού του τύπου
και τις ιδέες εκείνου του τύπου,
και εντάξει θα ξεκινήσω να κάνω την ταινία σήμερα έτσι
και θα δω στη συνέχεια τι θα γίνει. "
Είναι πραγματικά συναρπαστικό και είναι σαν
διαρκώς να κάνεις remix την ιστορία
Διηγούμενος την συνολική μας ιστορία μέσα απ΄αυτό.
Είναι πολύ συναρπαστικό.
Η ιδέα της πρωτοτυπίας και της ιδιοκτησίας
συμβάλλει επίσης στην θεωρία του καθολικού "σπουδαίου ανθρώπου"
η οποία σιγά σιγά αποδομείται.
Η ιδέα της ιδιοφυϊας, ξέρετε, τον Φρόυντ,
τον Μάρξ, τον Λεονάρντο,
τον Αϊνστάιν που έρχεται με μια ιδεά
που σχετίζεται πλήρως με τον
άνθρωπο που έρχεται μαζί της
αν και σήμερα
οι ιδέες απλά ρίχνονται εκεί έξω και χρησιμοποιούνται
και είναι αυτή η χρήση που κατά έναν τρόπο είναι τέχνη
παρά το πρόσωπο
που έρχεται με την ιδέα
[Take Away Show #41 The Arcade Fire "Neon Bible" by Vincent Moon]
Νομίζω ότι πιθανότατα θα δούμε όλο και περισσότερες
μη γραμμικές, αλληλοδραστικές εμπειρίες.
Ο Λεβ Μάνοβιτς λέει ότι ο εικοστός πρώτος αιώνας
θα προσδιοριστεί από τις βάσεις δεδομένων.
Κι εγώ νομίζω ότι υπάρχει κάποια αλήθεια σε αυτό
αλλά ίσως να πάει και πέρα από τις βάσεις δεδομένων
και στην διεπαφή
επειδή θεωρώ ότι αυτό είναι πραγματικά το σημείο συνάντησης μεταξύ τους
ένα είδος όλων το πλούσιων δεδομένων και πλούσιων ιστοριών
από τις οποίες περιβάλλονται τα κεφάλια μας
και η ικανότητα μας να πούμε κάτι γι'αυτές.
Κάθε ξεχωρισμό πειραματικό φιλμ είναι σχετικά με το χρόνο
επειδή το φιλμ συλλαμβάνει μόνο τον χρόνο και το χώρο
Νομίζω ότι θα μπούμε
με έναν παράξενο τρόπο
σε νέα είδη φιλμς
πιθανά αρχίζοντας με την ιδέα των τρι-διάστατων
και πιθανά να είναι κάπως διαδραστικά ταυτόχρονα
Δεν είναι κάτι που με ενδιαφέρει ιδαίτερα.
Μου αρέσουν συγκεκριμένοι περιορισμοί.
Νομίζω ότι ήδη το φιλμ σχεδόν
δεν έχει ακρετούς περιορισμούς για να μπορεί να εστιάσει
και επομένως δεν θα ήμουν απ'αυτούς που θα συμμετείχα
και θα άρχιζα να κάνω 3D διαδραστικά φιλμ
αλλά είμαι σίγουρος ότι άλλοι θα ξεκινήσουν να τα κάνουν
και θα αρχίσεις έτσι να έχεις να κάνεις με χώρους που έχουν μεγαλύτερο βάθος.
Δεν εννοώ απλά 3D όπως αυτά του James Cameron ή οτιδήποτε τέτοιο,
Εννοώ περισσότερες διαστάσεις εκεί όπου κινείσαι
μέσω του χώρου κάτι άλλο αλλάζει
και αποκτάς μια καλύτερη κατανόηση.
Και σκέπτομαι ότι οπτική ικανότητα των ανθρώπων να σκεφτούν
είναι τρομερή, είναι πραγματικά τεράστια
αλλά θα πρέπει να είναι εκπαιδευμένη κάπως
αλλά πάντα εντυπωσιάζομαι πόσο γρήγορα είτε
τα παιδιά είτε οι ενήλικες μπορούν να αντιληφθούν την οπτική αναλογία
και τότε να κινηθούν περισσότερο ή λιγότερο διαμέσου των χώρων
που είναι αφηρημένοι
και όταν αυτοί θα γίνουν πιο δυναμικοί νομίζω
ότι αυτό θα είναι ένα είδος προγεφυρώματος της τέχνης
επειδή θα έιναι στο προγεφύρωμα της επέκτασης
του πως καταλαβαίνουμε την πραγματικότητα
και πως μπορούμε να προχωρήσουμε την πληροφορία
Το διασκεδαστικό με το video mapping νομίζω
είναι ότι γίνεται μέρος του περιβάλλοντος
κι έτσι δεν υπάρχει κανένα όριο ανάμεσα σε σένα
και το περιέχομενο και το φως.
Κι έτσι το σκέφτεσαι πιο φυσικά
και οτιδήποτε συμβαίνει
προσαρμόζεσαι σε αυτό ως εάν να ήταν πραγματικό.
Δεν κάνεις εσύ τη μετατόπιση
ανάμεσα στο εικονικό στρώμα
και το πραγματικό στρώμα πια.
Που πηγαίνει η τέχνη;
Νομίζω ότι πλέον είναι περισσότερο μέρος του φυσικού περιβάλλοντος.
δεν το βλέπουμε πλέον ως ένα "add-to" πια.
Κι έτσι αντιδράμε σ΄αυτό πιο φυσικά.
Αν αυτές οι μετατοπίσεις καταγράφονταν απλά σε
ένα ολογραφικό μέσο και μέσω μιας μονοκαναλικής P.O.V
κατεύθυνσης παρόμοιας με τη σύγχρονη κινηματογραφική 3D
τεχνολογία, οι αλλαγές θα έμοιαζαν πράγματι με
το παραδοσιακό θέατρο συμπληρωμένου με έναν τέταρτο τοίχο
που διατηρεί την παράδοση του θεατρικού ρεαλισμού
μέσω μιας οπτικής κοινού/ερμηνευτικής
Αν αντί αυτού το ολογραφικό μέσο επιχειρούσε να σπάσει
τον τέταρτο τοίχο, όπως η διογκωμένη πραγματικότητα ενσωματωμένη
με την τεχνητή νοημοσύνη βαδίζει προς τις αλλαγές
που θα μπορούσαν να γίνουν ένα αναπόσπαστο τμήμα του μέλλοντος
του γένους, της δημιουργίας, της γνώσης ....
[Spatial Sound Sculpture by Daniel Franke & Christopher Warnow]
Νομίζω ότι ως επί το πλείστον βλέπουμε απλά
τι συμβαίενει όταν φτάνεις σε ένα σημείο όπου
οι υπολογιστικοί πόροι δεν είναι πια
ο πιο σημαντικός παράγοντας στη σκέψη.
Είμαστε πραγματικά σε θέση να γνωρίζουμε βασικούς κύκλους
σπατάλης και μνήμης και ταχύτητες μετάδοσης.
Κι αυτό τείνει σε ένα εντελώς
διαφορετικό τύπο δημιουργικής διαδικασίας
όπου μπορείς πραγματικά κατά κάποιον τρόπο να ανακαλύψεις και να πειραματιστείς
πολύ πιο ελεύθερα απ΄ότι μπορούσε κάποιος να το κάνει πριν
Δεν χρειάζεται απαραίτητα να γνωρίζουμε
που πηγαίνουμε με ένα κομμάτι κώδικα
όταν αρχίζουμε να τον γράφουμε.
Μπορούμε στην πραγματικότητα να εξερευνούμε και να επαναλαμβάνουμε
και δυνητικά ακόμα και να απομακρύνουμε κάτι
που θα χρειαζόμασταν μέρες ή εβδομάδες να φτιάξουμε
χωρίς να έχουμε το αίσθημα ότι επενδύουμε σε κάτι
αλλά ότι αρχίζουμε κάτι καινούργιο.
Αυτό είναι πραγματικά κάτι δυνατό, νομίζω.
Ίσως πιο σημαντικό είναι
ότι μας επιτρέπει να δημιουργούμε τα ίδια μας τα όρια
και σκέπτομαι ότι αυτά γενικά
μπορούν να έχουν περισσότερο νόημα από
εκείνα που δεσμευτικά μας βάζουν από τα media
Αν για παράδειγμα έχεις ένα έργο τέχνης
που βασικά απλά δημιουργεί ένα set από δεδομένα
που μπορεί να ερμηνευτεί με πολλούς διαφορετικούς τρόπους
ως εάν να μπορούσες να πάρεις τα δεδομένα
και να τα βάλεις σε μια φωτογραφία
πυο θα ήταν τρισδιάστατη
ή να έχεις ένα ανάγλυφο
ή αντ'αυτού να κάνεις πολλές φωτογραφίες
που να ειναι ένα φιλμ ή οτιδήποτε
που σημαίνει ότι το μόνο πρωτότυπο πράγμα
είναι αυτό το set των δεδομένων
Επομένως που βρίσκεται το έργο τέχνης;
Είναι τα δεδομένα έργο τέχνης;
Ή είναι έργο τέχνης το αποτέλεσμα;
Υπάρχει κάτι πραγματικά μαγικό και ωραίο στο γεγονός
του να έχεις τη δυνατότητα να παίρνεις κάτι που δημιουργήθηκε για έναν
σκοπό και μετά να βάζεις στην πρακτική της τέχνης σου και
να κάνεις κάτι πραγματικά νέο και ωραίο
και πλήρες νοήματος με αυτό.
Από την άλλη
Δεν είμαι απαραίτητα ενθουσιασμένος από
μια τεχνολογία που έρχεται μόνον επειδή αυτή είναι νέα
ή μόνον επειδή είναι διαθέσιμη εντελώς ξαφνικά.
Θα πρέπει να υπάρχει ένας λόγος πίσω απ'το γιατί
έχει χρησιμοποιηθεί με κάποιον τρόπο που υποστηρίζει ή αποτρέπει
το νόημα ή την ομορφιά αυτού που δημιουργείς.
Αυτοπροσδιορίζομαι ως ζωγράφος
Συνήθως απωθούσα ιδέες και έννοιες
και πράγματα πάνω στα οποία ήθελα να δουλέψω επειδή
δεν αισθανόμουν ότι θα μπορούσα πραγματικά να τα ζωγραφίσω.
Ο καλύτερος τρόπος να προσεγγίσεις ένα εγχείρημα ή ένα πρόβλημα είναι
να χρησιμοποιήσεις το καλύτερο εργαλείο για τη δουλειά αυτή.
Και μερικές φορές είναι η ζωγραφική
και άλλες φορές αυτό είναι ο προγραμματισμός.
Πολύ συχνά όταν βρήκα νέες τεχνολογίες
τις ενσωμάτωσα στη δουλειά μου
δεν έγινε επειδή είδα την τεχνολογία
και σκέφτηκα, "εντάξει θέλω να κάνω κάτι μ'αυτό."
Αλλά επειδή υπάρχε ένα άλλο εγχείρημα
αυτού του είδους της αποκαλούμενης τεχνολογικής λύσης.
Και κάθε τόσο βλέπεις κάτι και σκέπτεσαι,
"Α αυτό είναι ωραίο, και θέλω να κάνω κάτι μ'αυτό."
Όσον αφορά εμένα, όταν έχω προσεγγίσει τα πράγματα με αυτόν τον τρόπο
είναι πολύ δύσκολο να κάνεις τη δουλειά
κι όχι αναφορικά με την τεχνολογία.
Οι άνθρωποι καθηλώνονται τόσο εύκολα
και πέφτουν σε αυτή την παγίδα όπως,
όταν λένε "Τι μπορεί να κάνει ο υπολογιστής", αντί να λένε
"Πως αυτό το εργαλείο με βοηθάει;"
Τα απλούστερα έργα
είναι τελικά τα πιο ακριβή έργα
και έχουν μια καθαρή σκέψη
και νομίζω ότι θα συνεχίσω
και θα είμαι ακόμα πιο οξύς όταν θα γίνομαι
όλο και πιο θορυβώδης.
Για παράδειγμα μια έννοια που έχει ανακαλυφθεί από τα
Transmediale και ακόμα άλλα φεστιβάλ ήταν
η επιτήρηση!
Και τότε θα πήγαινα στη μπιενάλε της Λυών
που είναι μια παραδοσιακή μπιενάλε της σύγχρονης τέχνης
και θα έβλεπα ένα πολύ απλό έργο τέχνης
χωρίς καμία τεχνολογία
και αυτό θα εξερευνούσε την επιτήρηση
και θα σχολίαζε πάνω σε αυτήν χωρίς τεχνολογία
και θα ήταν δυνατώτερο.
Η παραστατική τέχνη κάνει μια μεγάλη επιστροφή πια.
Αποκτά ένα νέο έρεισμα
ειδικά στους μεγαλύτερους οργανισμούς.
Και μου φαίνεται ότι αυτό είναι μια αντίδραση ενάντια
στον υπολογιστικό χώρο και την τεχνολογία
κι έτσι έχουμε αυτό το ακραίο high-tech
το οποίο ισορροπείται από αυτή την πλήρη
εκτίμηση τώρα που
πρόκειται απλά για ένα μόνο πρόσωπο στη σκηνή χωρίς καθόλου σκηνικά
και χωρίς βοήθεια
και είναι ο άνθρωπος που κάνει κάτι.
Με ενδιαφέρει πραγματικά να πηγαίνω πίσω στα αντικείμενα
και στα πράγματα που είναι χειροπιαστά
και επίσης στην άλλη πλευρά αυτών των
εμπειριών που δεν είναι ίσως χειροπιαστές
αλλά που έχεις με άλλους ανθρώπους γύρω σου
με την φυσική τους παρουσία
και όλη την ανακατωσούρα που αυτό συνεπιφέρει
Με πολλούς τρόπους νιώθω ότι έχω ένα είδος
πρακτικής διαχωρισμού
όπου το ένα μέρος είναι η δουλειά στο internet
επειδή είναι φτηνή, πανταχού παρούσα και είναι διαθέσιμη σε μένα
και μπορώ έτσι να ανεβάζω πράγματα εκεί πάνω
δεν παίρνει πολύ χρόνο
και έχεις εν δυνάμει αυτό το άγνωστο κοινό
πυο δεν έχεις ιδέα που βρίσκεται
και μπορεί να κάνει να συμβούν πολύ ωραία πράγματα
όταν έρχεσαι σε επαφή με ανθρώπους.
Αλλά τότε από την άλλη μεριά, έχω αυτή τη ζωντανή πρακτική
μερικές φορές πιο θεατρική
μερικές φορές πιο έλλογη όπου
πρόκειται ουσιαστικά το να κοιτάς τον άλλο κατά πρόσωπο
ή να είσαι στο ίδιο δωμάτιο μαζί τους
επιβάλλοντας τη φυσική σου παρουσία πάνω τους
Η ξεχωριστή μας επιθυμία είναι βασικά να δημιουργήσουμε κοινωνικές συνδέσεις
Και τα αποτελέσματα είνα μόνο ένα πρόσχημα γι'αυτό.
οι ταινίες, η μουσική, τα άλμπουμς
και τα έργα που είναι στους τοίχους.
Βασικά ζούμε σε έναν κόσμο όπου
τόσο πολλοί άνθρωποι δημιουργούν.
Έχεις ανθρώπους που μιλούν για την παρακμή
της δημιουργικής βιομηχανίας.
Πως η μουσική βιομηχανία μπορεί να επιβιώσει για να προσαρμοστεί.
Δεν είναι αυτό το θέμα μας
Νομίζω ότι το ζήτημα είναι ότι αυτό που είναι πραγματικά συναρπαστικό σήμερα
είναι το πως οι άνθρωποι δημιουργούν;
και πως με τον τρόπο που δημιουργούν
αλλάζει κάτι σε αυτόν τον κόσμο.
κι με είχε συνεπάρει κάπως αυτό
Ο Bruce Nauman το παρέθεσε κάπως έτσι:
"Οτιδήποτε κάνω στο στούντιο, το κάνω ως καλλιτέχνης
Είναι στο καλλιτεχνικό μου στούντιο, κι όταν το κάνω εδώ, αυτό είναι τέχνη."
Και σκέφτηκα τότε ότι αυτό φαίνεται αληθινά απελευθερωτικό και θαυμάσιο
αλλά μετά αυτό το περιόρισε στην πραγματικότητα στο στούντιό του,
μπορεί να αισθανθεί ασφαλής μόνο στο στούντιό του
και σκέφτηκα τότε ότι ναι θα προσπαθήσω να τραβήξω πράγματα
έξω από το στούντιο
Καθώς πάντα τραβούσα μέσα στο στούντιο
και τώρα θέλω να το κάνω μπροστά σε ένα καλλιτεχνικό κοινό
και να ονομάσω την συνολική διαδικασία τέχνη
και να μην το κάνω στο στούντιό μου
και να δω αν υπάρχει κάποιο εμπόδιο
και φυσικά δεν υπάρχει κανένα εμπόδιο.
Οπουδήποτε και αν πας και οτιδήποτε και αν κάνεις
μπορείς να το ονομάσεις τέχνη αν το θέλεις
και αν δεν είσαι καλλιτέχνης
και αν είσαι τελικά αρκετά θαρραλέος να ονομάσεις τον εαυτό σου καλλιτέχνη
τότε μπορείς να πεις, "Αυτή είναι η τέχνη μου."
και φυσικά οι άλλοι μπορεί να γελάσουν μ'αυτό, αλλά αυτό είναι τέχνη.
Δεν υπάρχει κάποια προφανής σχέση ανάμεσα στην ποιότητα
ενός έργου για παράδειγμα
και μιας αξίας.
Η αγορά είναι πολύ αποσυνδεμένη από
το πραγματικό αντικείμενο ή το περιεχόμενο
Και οι καλλιτέχνες θεώρησαν ακριβώς συναρπαστικό αυτό το γεγονός
εκατό χρόνια πριν.
Όταν ο Duchamp εισήγαγε το readymade
αυτό ακριβώς ήταν που ήθελε να δείξει.
Ότι μπορείς να βάλεις οτιδήποτε εκεί και μετά αυτό
πραγματικά θα γίνει ένα εμπόρευμα σε αυτή την αγορά.
Αρχίζουμε να βλέπουμε νέους τρόπους χρηματοδότησης
να αναπτύσσονται και διάδοσης και τους καλλιτέχνες να συμμετέχουν
πιο άμεσα στην δική τους αγορά
και όχι απαραίτητα
να βρίσκονται απομονωμένοι στα στούντιό τους
όπου έχεις τον ντίλερ να ενεργεί
ως μοναδικός ενδιάμεσος ανάμεσα
στον καλλιτέχνη και στον υπόλοιπο κόσμο.
Ήμουν στην Νέα Υόρκη με τον φίλο/η μου Yancey
που είναι ένας από τους τύπου που βρίσκονται πίσω από το Kickstarter
και ανέφερε κάτι πραγματικά ενδιαφέρον
Ήταν σαν να λέει, "Ναι εντάξει, ξέρεις
τον τρόπο που ζεις τη ζωή σου
και θα μπορούσες πιθανότατα να ζήσεις έχοντας δύο
ή τρία προτζεκτ στο Kickstarter κάθε χρόνο.
και αυτό είναι όλο.."
Κι αυτό είναι αλήθεια.
Είμαι αποκλειστικά δοσμένος σ'αυτόν τον τρόπο να κάνω πράγματα
του crowdfunding
που δεν είναι και τόσο ωραία λέξη
αλλά ειλικρινά πιστεύω πολύ σ'αυτήν.
Σκέπτομαι απλά γι'αυτήν
από διαφορετικές θέσεις στον κόσμο
και είναι ειλικρινά θαυμάσιο αυτό το εγχείρημα του Kickstarter
για πολλές κουλτούρες.
Σκέφτομαι ότι πρόκειτα να δούμε
πραγματικά φανταστικά πράγματα να έρχονται
ειδικά μέσα στα επόμενα πέντε χρόνια.
Κι ο λόγος πρόκεται να διαδοθεί
σε όλο τον κόσμο.
[Braun Tube Jazz Band by Ei Wada]
Υπάρχει μια μεγάλη παράδοση λοιπόν
του εθνικού καλλιτέχνη.
Υπάρχουν μια σειρά από ονόματα που όλοι σας γνωρίζετε
και τα έθνη είναι πραγματικά περήφανα γι'αυτό που είναι
Βρετανοί ή Ινδοί ή καλλιτέχνες από τις ΗΠΑ
Εγώ προσωπικά είμαι νομάδας
Το να είμαστε σε μια φυλή που μετακινείται γύρω γύρω
δεν είναι καθόλου πρόβλημα
γιατί δεν μας ενδιαφέρουν καθόλου τα μέρη.
Δεν έχει σημασία αν είσαι στο Τορόντο, στο Βερολίνο ή στο Άμστερνταμ
αυτό που έχει σημασία για μας είναι τι είδους αξίες
αγκαλιάζεις με τη δουλειά σου.
Κι έτσι δεν έχει σημασία αν μένεις στην Ασία,
την Ευρώπη ή την Αμερική.
Συγκεκριμένες αξίες υπάρχουν σε όλον τον πλανήτη
και θα τις βρείτε παντού
και δεν έχει σημασία αν είσαι νομαδικός
ή κάτοικος σε μια πόλη.
Βλάπουμε την άνοδο καλλιτεχνών που ζουν νομαδικά
και περισσότερο τα τελευταία δέκα χρόνια
Κι αυτό βασικά ανταποκρίνεται
σε μια πραγματική ανάγκη της κοινωνίας
της κίνησης, των σωμάτων σε κίνηση
που μετακινούνται από ένα μέρος σε άλλο
χρησιμοποιώντας το πρόσχημα για να κάνουν ταινίες ή μουσική
να μετακινηθούν, να ταξιδέψουν
Είναι πολύ ενδιαφέρουσα η ιδέα του σύγχρονου νομαδισμού.
Και φαντάζομαι, δεν ξέρω, αλλά τελικά
είναι αυτό που κάνω και είναι φανταστικό !
Νομίζω ότι πολλοί άνθρωποι το κάνουν αυτό σήμερα
όλο και περισσότερο, και δεν πρόκειται να σταματήσει
κι αυτό το λέω με βεβαιότητα.
Και υπάρχει μια πραγματική τάση προς τα εκεί
στη γενιά μας.
Και το Internet και όλα τα ψηφιακά εργαλεία
και οι μικρές κάμερες
είναι ένας υπέροχος τρόπος να δουλέψεις, και να το κάνεις αμέσως.
Αυτό που εκτιμώ στη ζωή μου είναι
ότι ανεξέρτητα του που θα πάω
υπάρχουν τουλάχιστον επτά με δέκα άνθρωποι
που γνωρίζω πολύ καλά και σε βάθος
ότι μπορώ να τους εμπιστευτώ, και με εμπιστεύονται κι αυτοί
και όλο αυτό πάει πολύ πιο πέρα από μια σχέση στο Facebook
Και νομίζω ότι αυτό είναι πραγματικά κι αποφασιστικά σημαντικό
Χρειάζεσαι να εμπιστευτείς ανθρώπους και χρειάζεται να σε γνωρίζουν
χρειάζεται να είναι εδώ για σένα σε καλές και κακές στιγμές
και όχι μόνον όταν έχεις "σκηνική διάθεση"
όταν παρουσιάζεις και είσαι ο ωραίος καλλιτέχνης.
Δεν θα μπορούσα να φανταστώ ότι είμαι καλλιτέχνης χωρίς αυτό.
Γι'αυτού του είδους τις δημιουργίες
η ταυτότητα γίνεται μια σειρά από θρυμματισμένα κομματάκια
πραγματικότητας που χρειάζονται συνεχώς να μπαίνουν σε ένα κανάλι
που παρακολουθείται και επικαιροποιείται.
Ο θρυμματισμός αυτός αλλάζει
το πως προσεγγίζουμε τον κόσμο μέσα από σχετικά
συναισθηματικά και ψυχολογικά αποτελέσματα.
Αυτές οι ταυτότητες, καθιερωμένες μέσα από τη χρήση των
avatars ή την δημιουργία ενός profile
μεταλλάσονται σύμφωνα με τα ελαττώματα ειδικών
πλατφορμών και επιφανειών εργασίας.
Ένα υποκείμενο μπορεί να έχει μια πλειάδα από προφίλ
δημιουργημένα μέσα από μια ευρεία βάση διανομής.
Αυτά τα κατανεμημένα στο χώρο προφιλ δημιουργούν έναν τύπο από
κοινωνιοφρενικές λειτουργίες που επισκιάζουν
τις προεκτάσεις της solo persona.
Οι χρήστες μπορεί να παραπέμψουν σε ένα συνθετικό τύπο
από τον χαρακτήρα τους ή ένα όνομα avatar
ακόμα κι όταν αλληλοεπιδρούν σε μια
φαινομενολογικά-ορισμένη πραγματικότητα.
Σύμφωνα με την παραδοσιακή ψυχολογική θεωρία
αυτού του τύπου οι οικολογίες της ταυτότητας θα αντιπροσώπευαν
μια υπόρητο θρυμματισμό της αρχικής ταυτότητας
παρόμοια με τη σχιζοφρένεια.
Οι βασικές κατηγορίες που μαρτυρούν συναίσθημα
και ψυχολογικές καταστάσεις χρειάζονται επανεξέταση
σύμφωνα με τις σύχρονες/συνθετικές έννοιες.
Εργαζόμουν κατά έναν τρόπο με πολλές διαφορετικές φωνές
στο κεφάλι και διάφορους μικρούς ανθρώπους στους ώμους μου.
Είχα μια ευκαιρία να κάνω ένα πρόγραμμα για όσου ήμουν
στο Πανεπιστήριο του Γέιλ, και ενόσω ήμουν εκεί
ζωγράφισα αυτό το μεγάλο πολύ μελαγχολικό μαύρο πίνακα
και ως έναν τρόπο περίπου να βγάλω τον εαυτό μου
απ'αυτόν τον κύκλο και κάπως να πιέσω τον εαυτό μου
σε εντελώς νέα κατεύθυνση
Ζωγράφισα μια μικροσκοπική χελώνα κάτω στη γωνία
αυτού του μεγαλχολικού μαύρου πάνω σε μαύρο πίνακα
και αυτή η μοναδική μικρή παρέμβαση
επέτρεψε ένα συνολικό νέο τμήμα του εαυτού μου στο έργο.
Βρέθηκα από το να σκέπτομαι την τέχνη ως ένα αυστηρά σοβαρό πράγμα
και ότι αν πρόκειται να κάνεις σοβαρή τέχνη
θα πρέπει να είναι σοβαρή
αλλά ότι μπορείς να κάνεις σοβαρή τέχνη
και να έχεις ένα πολύ μεγάλο κομμάτι με χιούμορ μέσα σ'αυτή
και μερικές φορές αυτός είναι ο καλύτερος τρόπος
επειδή μπορείς να χρησιμοποιήσεις το χιούμορ ως ένα εργαλείο
για να περάσεις πράγματα στα κεφάλια των ανθρώπων
και να περάσεις υπόγεια πράγματα από την πίσω πόρτα
και να επιτρέψεις σε έννοιες και ιδέες και πράγματα
να περάσουν στη συνείδηση του θεατή
χωρίς απαραίτητα να το καταλαβαίνουν.
Ένας τρόπος που οι καλλιτέχνες μπορούν να ενδυναμώσουν την ικανότητά τους
να δημιουργούν αυτές τις ασυνήθιστες συνδέσεις είναι
μέσα από τη δύναμη του υποσυνείδητου νου
που συνήθως έχουμε μέσω της εμπειρίας του ονείρου.
Θα ήμουν πολύ περίεργος να φτάσω
σε ένα επίπεδο εμπειρίας
που θα είχε χαρακτηριστικά ονείρου.
Όπου θα μπορούσες να κίνησαι μέσα από έναν χώρο
στο όνειρο κάποιου άλλου
και να έχεις περισσότερες από μια αισθήσεις
και είναι πολύ σκληρό για μένα να ξέρω εάν ονειρεύομαι
παρόμοια με τον τρόπο που ονειρεύεσαι
ή ακόμα και να θυμάμαι το όνειρό μου με τόσο μεγάλη ακρίβεια
πράγμα που νομίζω ότι θα ήταν αρκετά ενδιαφέρον
αν κάποιος θα μπορούσε να κάνει ένα κομμάτι
τόσο πραγματικό όσο ένα όνειρο
και αν στην πραγματικότητα μπορούσες να κάνεις επιλογές
μπορεί να μην είσαι υπό έλεγχο
και πράγματα σαν κι αυτό.
Και σκέπτομαι με έναν τρόπο που πρέπει να είναι
το μέλλον αυτού που θα είναι η τέχνη
Έχω μια εμπειρία και προσπαθώ να
τη μοιραστώ με άλλους ανθρώπους
και είμαι περιορισμένος να ζωγραφίζω πάνω σε έναν καμβά
και είναι τετράγωγο και είναι τόσο μεγάλο.
Για όλους εσάς όμως που ενδιαφέρεστε να ζωγραφίσετε το σύμπαν
και να μπορούσατε να ζωγραφίσετε μικρούς αρειανούς
που να τρέχουν γύρω γύρω
ή να μπορούσατε να ζωγραφίσετε πράγματα που έχετε φανταστεί
θα μπορούσατε να ζωγραφίσετε και αληθινές σκηνές από τη ζωή
θα μπορούσατε να ζωγραφίσετε τι σκέπτεστε γι'αυτό
θα μπορούσατε να ζωγραφίσετε όνειρα
ή ανθρώπους, στη πραγματικότητα
πολλοί άνθρωποι λένε ότι δεν μπορούν να ζωγραφίσουν ανθρώπους αλλά
όταν το βάλετε στο μυαλό σας
μπορείτε πραγματικά να ζωγραφίσετε τα πάντα.
Ξέρετε, ίσως να διακοσμήσετε το δρόμο
επειδή ο δρόμος είναι ένα πολύ ωραίο πράγμα
είναι δεν είναι και το καλύτερο για να κοιτάξεις...
αλλά αυτό που εγώ θα έκανα
είναι να αφήσω τα βέλη και όλες τις μικρές τελείες
και τις κάθετες και ευθείες γραμμές
αλλά παντού εκεί έξω δεν υπήρχε ότι
με το οποίο θα μπορούσες να κάνεις τα πιο όμορφα σχέδια
θα μπορούσες...
Θα έκανα έναν νόμο ότι το αυτοκίνητό σου θα έπρεπε να
έχει υγρή μπογιά κάθε μέρα σε κάθε του λάστιχο
και όταν θα πήγαινες βόλτα θα δημιουργούσε
μια χρωματιστή γραμμή πάνω στο δρόμο
αλλά δεν θα μπορούσε να είναι πάνω στις διαχωριστικές γραμμές
και αυτό
αυτό θα έκανε
νομίζω τον κόσμο ένα καλύτερο μέρος
Το Μέλλον της Τέχνης
Σύλληψη & Επιμέλεια από τον Gabriel Shalom
Παραγωγή από KS12 / Emergence Collective
Executive Producer: Patrizia Kommerell
Assistant Editor: Clare Molloy
Production Assistant: Annika Bauer
Το βίντεο αυτό γυρίστηκε, επεξεργάστηκε και μονταρίστηκε στο Transmediale Festival το 2011 στο Βερολίνο της Γερμανίας
CC 2011 BY-NC-SA KS12 / Emergence Collective
Μπείτε στη συζήτηση #futureofart
Ahora lo que se ve es que la gente tiene mas tiempo libre,
tiene mas acceso a los recursos,
y tiene conocimientos infinitos al alcance de sus dedos,
lo cual significa que pueden aprovechar
casi cualquier forma de creación.
Y creo que eso podría superar en magnitud,
por ejemplo, al Renacimiento.
No sabemos lo que va a pasar cuando tengamos
cada vez mas y mas capas de infraestructura.
Creo que si miramos atrás y observamos
el Boom que aconteció con la llegada de la Web
y desde que las técnicas se estandarizaron y permitieron
que se superpongan capas de innovación,
hace diez años no pudimos predecir el tipo
de cosas que estamos viendo hoy en día.
Estoy interesado en las formas, sobre todo últimamente,
en que la gente puede trabajar conjuntamente a travez de intenet,
para crear cosas que de otra manera seria imposible.
Creo que ahora tenemos mas recursos tecnológicos
que nunca antes, tanto en procesamiento
como en almacenamiento, organización y comunicación.
Cada vez se ve contenido mas rico y mas completo,
que es mas humano.
Con la democratización que vino con muchas de
las herramientas creación de redes sociales
y con la disponibilidad democrática de la web,
creo que cada vez mas gente esta asumiendo el rol de curador,
aunque sea en pequeños aspectos de sus vidas.
Siempre tendremos a los "expertos", pero
creo que vamos a empezar a ver roles
mas democráticos de curaduría.
Al principio estaba la discusión, cuando estaba blogueando
se decía "los bloguers son curadores, se creen curadores"
no lo soy! A veces trabajo como curadora
pero es algo diferente a mi blog.
El término se expandió a lo que es
seleccionar, o señalar.
Trabajo mucho con la intuición.
Ese es el rol que jugamos, hacer conexiones
entre cosas que de otra manera no tendrían conexiones obvias.
Creo que el cambio sucedió hace mucho tiempo,
básicamente cuando la cantidad de información
disponible, y la cantidad de libros disponibles
derrepente se convirtieron en mucho mas que lo que un ser humano
puede leer, incluso entender en su vida.
Y ahora nos rodea tanta informacion
¿y como lidiamos con todo eso?
Básicamente nos enfrentamos con esto todos los días
construyendo nuestras propias historias,
Y es un proceso muy interesante
en el que nos embarcamos todos los días.
Tomando información de distintos lados,
conectándola y viendo que pasa.
Ahora cuando filmo pienso:
"ooh, si, voy a hacer este film inspirado
en las imágenes de aquel tipo, y las ideas de aquel otro.
Hoy voy a hacer el film así, y veré que pasa."
Es emocionante, estoy remixando historia constantemente.
Contando así, nuestra historia. Es muy emocionante.
La idea de originalidad y propiedad
contribuyen a la teoría del "gran hombre"
que se está desintegrando lentamente.
La idea del genio, el Freud, el Marx,
el Leonardo, el Einstein,
relacionan a la idea directamente con el hombre que la pensó.
Pero hoy en día, las ideas circulan por ahí
y son utilizadas, y en ese uso esta el arte,
no en la persona que pensó esa idea.
"Una dosis de esperanza y otra de dolor,
a la luz parecían lo mismo.
Vertidas fuera en el mundo,
en cada chico y cada chica.
Está en la Biblia de neón, la Biblia de neón,
No hay muchas posibilidades de supervivencia,
si la Biblia de neón es correcta.
Toma el veneno de tu época,
No te chupes los dedos al pasar la página,
lo que sé es lo que sabes es correcto,
es la única luz de la ciudad.
Es la Biblia de neón, la Biblia de neón,
No hay muchas posibilidades de supervivencia,
si la Biblia de neón es correcta."
Creo que vamos a ver cada vez mas experiencias
interactivas y no lineales.
Lev Meanovich dice que el siglo XXI estará definido por la base de datos,
y creo que hay algo de verdad en ese dicho, incluso
iría mas allá de la base de datos hacia la interfase,
porque creo que esa es la intersección entre
todos los datos y las historias que circulan por nuestras cabezas
y la habilidad de decir algo con ellas.
Todos los films experimentales son sobre el tiempo,
porque el video solo captura tiempo y espacio.
Creo que de alguna manera vamos a entrar en una nueva era para el video,
probablemente empezando con una idea tridimensional
e interactiva al mismo tiempo...
no es algo que me interese particularmente,
me gustan ciertas limitaciones.
Creo que ya de por sí el video no tiene suficientes limitaciones,
como para poder concentrarse en algo...
asique no voy a ser uno de los que se manden con el 3d y lo interactivo.
Pero estoy seguro de que otra gente va a empezar a hacerlo,
y a lidiar con espacios mas profundos, no me refiero
a tecnología 3d como.....James Cameron o algo así,
sinó mas dimensiones, donde cuando uno se mueva por el espacio
algo más esté cambiando, y haya mayor entendimiento.
Creo que la capacidad visual para pensar es tremenda,
realmente enorme, pero hay que entrenarla un poco.
Pero siempre me sorprende cuan rápido ya sean
niños o adultos, pueden entender la analogía visual
y moverse por espacios que son abstractos.
Y cuando se vuelvan mas dinámicos creo....
creo que eso va a ser la nueva vanguardia del arte
porque va a ser el limite a expandir, para entender
la realidad y como procesamos la información.
Creo que lo interesante del "video Mapping" es que
se convierte en parte del ambiente, asique no hay una barrera
entre vos, el contenido y la luz,
asique se puede pensar mas naturalmente
y uno puede adaptarse a lo que pasa, como si fuera real.
Ya no hace falta hacer el cambio de la capa virtual hacia la capa real.
¿hacia donde va el arte? creo que va a pasar a...
formar parte de nuestro ambiente natural,
y ya no lo vamos a ver como un agregado.
Asique vamos a reaccionar mas naturalmente.
Si estos cambios se pudieran documentar por medio holográficos
por monocanal P.O.V. , direccionalidad
similar a la de la tecnología del actual cine 3D,
los cambios se asemejarían al teatro tradicional
con la cuarta pared que mantiene el tradicional realismo teatral,
a través de la visión del espectador/actor.
Si el medio holográfico intentara en vez de eso,
romper con la cuarta pared, tal como el procesamiento
de la inteligencia artificial y de la realidad integrada parecen intentar,
estos cambios podrian convertirse en una parte integral del futuro,
la creación, la formación y codificación del conocimiento.
Creo que mas que nada estamos viendo que pasa cuando llegamos
al punto en que los recursos computacionales ya no son
el factor mas significante del pensamiento.
Realmente somos capaces de... básicamente desperdiciar
ciclos, memorias, y velocidad de transmisión.
Se presta a un proceso creativo completamente diferente,
donde se puede explorar y experimentar
con mucha mas libertad que antes.
No hace falta que sepamos necesariamente a donde vamos
cuando empezamos a programar un software.
Podemos explorar y hasta descartar algo que tal vez
llevo varios días o semanas en hacerse,
sin sentir que estas desperdiciando algo, solo empezás de nuevo.
Creo que eso es muy poderoso.
Quizas lo mas significante es que nos deja construir
nuestras propias limitaciones, y creo que esas son mas significativas
que las que te ponen los medios arbitrariamente.
Si tenés una obra de arte, por ejemplo, que básicamente
crea un conjunto de datos, que podrían ser interpretados
de muchas maneras diferentes, como que con esos datos podes
hacer una fotografía que fuera tridimensional,
o en vez de hacer varias fotografías se puede hacer un video
o lo que sea, eso significa que la única cosa original
es ese conjunto de datos.
¿entonces cual seria la obra de arte?
¿son los datos o es el producto?
Hay algo mágico y hermoso en la posibilidad de tomar algo
que fue creado para algún propósito, y luego ponerlo
al servicio de tu practica artística para hacer algo nuevo, hermoso
y significativo con eso.
Por el otro lado, no me emociona demasiado
la tecnología que sale solo porque es nueva.
O solamente porque derrepente está disponible.
Tiene que haber una razón para usarla para apoyar o subrayar
de alguna manera, la belleza y el sentido de lo que estas haciendo.
Yo me considero un pintor.
Y estaba dejando de lado ideas, conceptos y cosas con las que
quería trabajar porque no me creía capaz de pintarlas.
La mejor manera de encarar un proyecto o un problema es
usando la herramienta adecuada,
y aveces es pintar, pero otras veces es programar.
Muchas veces cuando elijo nuevas tecnologías
y las incorporo en mi obra, no es porque
al ver la tecnología quise usarla, sino porque
el proyecto requería de esa solución técnica.
De vez en cuando te encontrás con algo que esta bueno
y te dan ganas de usarlo, pero cuando uno
encara las obras así, es muy difícil hacer
que la obra no sea solo sobre esa tecnología.
La gente se desvía muy fácilmente,
y cae en la atracción de la herramienta, mas que
en que uso darle.
Las obras mas simples,
son finalmente las mas precisas
y mas claras, y eso va a continuar
y va a ser mas notorio cuando todo sea mas complejo.
Por ejemplo un concepto que ha sido explorado
por el festival "Transmediale" y muchos otros mas,
fué la "supervision".
Y después en la Bienal de Lyon, que es una bienal
tradicional de arte contemporáneo
veía obras muy simples, sin ninguna tecnología
que investigaba la "supervison" y hablaba sobre ella
sin ninguna tecnología, y podía ser mas fuerte.
El arte de performance volvió a estar de moda,
encontró un nuevo fundamento,
especialmente en las instituciones importantes,
y me parece que eso es una reacción contra
el espacio computacional y las nuevas tecnologías.
Asique tenemos el extremo de la alta tecnología,
que se nivela con esta nueva apreciación donde
puede ser simplemente una persona en el escenario
sin ningún accesorio ni ayuda,
es solo el humano haciendo algo.
Me interesa mucho
volver a los objetos,
y a las cosas que son tangibles, y por el otro lado
experiencias que son intangibles pero que tienen
a otras personas alrededor y que incluyen su presencia física,
y el desorden que ello conlleva.
De alguna manera siento que mi practica está dividida
donde por un lado tengo la obra en internet,
porque es barato, ubicuo, me es accesible,
puedo subir cosas, no me lleva mucho tiempo,
y tenés esta audiencia desconocida
que no tenés idea de quienes son, y que pasan cosas
muy interesantes cuando te relacionás con gente.
Y por el otro lado tengo esta obra en vivo,
a veces mas teatral, a veces mas relacional,
que es sobre mirar a alguien a la cara, o estar en el
mismo cuarto con ellos, imponiéndoles tu presencia física.
Nuestro deseo especifico es el de crear links sociales,
y el resultado es solo un pretexto para eso.
Los videos, la musica, los albumes o las obras de pared.
Vivimos en un mundo donde tanta gente crea,
hay gente hablando sobre el decaimiento de la industria creativa,
y de como la industria de la musica puede adaptarse para no morir,
pero ese no es el punto.
Creo que lo que es realmente emocionante hoy en día
es como crea la gente, y como esas creaciones
pueden cambiar algo en el mundo.
Siempre me sorprendió....
una cita de Bruce Nauman que dice:
"Hago todo en mi taller, soy un artista
estoy en mi taller de arte y lo que hago acá es arte."
y pensé que... eso era liberador y genial, pero
en realidad se limitaba a su taller, solo se sentía seguro ahí.
Y dije, bueno, yo voy a tratar de filmar cosas afuera,
siempre filmaba en el estudio, ahora quiero hacerlo frente
a una audiencia artística, llamar arte a todo el proceso
y no hacerlo en el taller, a ver si hay alguna barrera.
Por supuesto que no hay ninguna barrera,
cualquier lugar a donde vallas y hagas lo que hagas
podes llamarlo arte, si sos un artista,
si sos lo suficientemente valiente como para llamarte artista.
Podes decir que esa es tu obra, claro que se van a reír de vos,
pero es arte.
No hay una relación obvia entre la calidad de una obra de arte
y su valor. El mercado esta muy desconectado
del objeto en si, o de su contenido.
Los artistas se fascinaron por ese hecho,
hace 100 años, cuando Duchamp introdujo el Ready made,
ese era exactamente el punto.
Podés poner cualquier cosa ahí, y eventualmente
se va a convertir en una mercancía para el mercado.
Empezamos a ver nuevas maneras de financiarse, de difundirse,
y a los artistas participando directamente en su propio mercado,
sin la necesidad de estar encerrados en el taller
y de necesitar a un intermediario entre él y el mundo exterior.
Estaba en NY con mi amigo Yancey, que es uno
de los fundadores de "kickstarter", y me dijo algo interesante:
"con tu estilo de vida podrías subsistir presentando 2 o 3
proyectos por año a kickstarter, y listo"
Y es cierto, esta nueva manera de hacer las cosas
la "financiación colectiva", aunque no es el mejor termino,
pero realmente creo en ello,
y pienso que desde distintos lugares del mundo,
es algo increíble esto del kickstarter para muchas culturas,
y creo que van a salir muy buenas cosas de todo esto.
Especialmente en los próximos 5 años,
se va a esparcir por todo el mundo.
Bueno, hay una larga tradición del "artista nacional".
Hay muchos nombres que son conocidos,
las naciones se enorgullecen de que sean artistas
Inlgeses, Indues, o estadounidenses.
Yo, por mi parte soy nómade.
Para nosotros ser una tribu que se mueve por todo el mundo
no es un problema, porque no nos interesan los lugares.
No importa si estés en Toronto, Berlin o Amsterdam,
lo que nos importa es que tipo de valor
adhiere tu obra.
No importa si estás instalado en Asia, Europa o América
ciertos valores están por todo el mundo, los encontrás en todos lados
y no importa si sos nómade, o residente de una ciudad.
Hemos visto crecer el numero de artistas nómades
en los últimos 10 años,
y corresponde a una verdadera necesidad social
de movimiento, de cuerpos móviles.
Vamos de un lugar a otro con el pretexto de
hacer películas, o musica.
El viajar, el moverse, es una idea muy interesante
la del nomadismo moderno, supongo que por eso lo hago
y es fantastico! creo que mucha gente lo está haciendo
cada vez mas, y no va a parar, eso es seguro.
Es una nueva tendencia de nuestra generación,
y la internet y las herramientas digitales,
son una herramienta increíble para trabajar de esta manera.
Lo que agradezco en mi vida es que, no importa adonde valla,
hay por lo menos de 7 a10 personas que conozco bien,
confío en ellos y ellos en mi,
y va mas allá de una relación por facebook.
Y eso es muy importante, poder confiar en la gente,
gente que esté en las buenas y en las malas, y no solo
cuando estas mostrando..y sos un artista cool,
yo no podría ser un artista si no tuviera eso.
Para este tipo de creativos la identidad se transforma
en una serie de realidades fragmentadas
que necesitan constante canalización,
ser monitoreadas y actualizadas.
Esta fragmentizacion altera como procesamos el mundo
asociando efectos emocionales y psicológicos.
Estas identidades, están establecidas por el uso de avatares o perfiles,
de acuerdo a las especificaciones de distintas plataformas e interfaces.
Un sujeto puede tener multitudes de perfiles creados
a través de una amplia distribución base.
Estos perfiles escalonados crean un tipo de
funcionamiento social-frenético que eclipsa
las extenciones personales.
Los usuarios suelen referirse a sus amigos sintéticos,
por su nombre de avatar o personaje,
incluso al interactuar en la esfera definida como real.
De acuerdo a la tradicional teoría psicológica,
este tipo de ecologías identitarias suelen representar
una sutil separación de la identidad primaria,
semejante a la esquizofrenia.
Las categorías base, que denotan emoción
y estados psicologicos, necesitan ser revisadas de acuerdo
a las concepciones sintéticas / contemporáneas.
Estaba trabajando con muchas voces en la cabeza,
y distintas personitas sobre el hombro.
Tuve la oportunidad de participar de un programa
en la universidad de Yale, y mientras estuve allí.
hice una pintura muy grande negra y sombría
y como para romper con ese ciclo, me obligué
a tomar otra dirección, asique pinté
un pequeña tortuguita en una esquina de
esta sombría pintura de negro sobre negro.
Y ese pequeño desfasaje incluyó toda otra
parte de mi en la obra.
Pasé de pensar en el arte como algo muy serio,
"si queres ser un gran artista tenés que hacer obra seria"
pero podes hacer gran arte con grandes cantidades de humor en el.
Y a veces esa es la mejor manera, porque
se puede usar el humor como una herramienta
para poner cosas en el cerebro de la gente,
meter las ideas por al puerta trasera,
y dejar que las ideas y conceptos entre por el inconsciente
sin que la gente se de cuenta necesariamente.
Una manera por al cual los artistas pueden fortalecer
su habilidad para hacer estas conexiones inusuales, es
a través del poder del inconsciente,
que normalmente lo experimentamos como sueños.
A mi me causaría mucha curiosidad poder llegar
a un nivel de experiencia que se asemeje a los sueños,
poder caminar por algún espacio, en el sueño de otro...
porque es muy difícil saber si mis sueños se parecen a los tuyos,
o recordar mis propios sueños también es difícil.
Creo que seria muy interesante si alguien pudiera
hacer una obra que fuera tan real como un sueño,
donde se pueda interactuar, pero sin estar en control... y cosas así.
Creo que ese puede ser el futuro del arte....
porque se trata de compartir las experiencias propias con otros,
y si estoy pintado en un bastidor cuadrado estoy limitado.
En realidad uno puede dibujar el universo....
podés dibujar marcianitos corriendo por ahi....
podés dibujar cosas que te imagines,
podés dibujar paisajes de la vida real,
podés dibujar lo que pienses, podes dibujar los sueños...
podés dibujar personas, de hecho,
mucha gente dice que no sabe dibujar personas, pero
si lo intentás en serio, podes dibujar cualquier cosa.
Yo decoraría las calles, porque son....
útiles, pero no son agradables a la vista.
Lo que haría es dejar las flechas y agregar algunos puntos y rayas.
Pero en cualquier lugar que vallas podes armar hermosos diseños,
Yo haría una ley, que diga que tu auto tiene que tener pintura
fresca en las llantas todos los días,
así cuando vas manejando, dejaría un dibujo por todo el camino.
Y eso supongo que haría....
del mundo un lugar mejor.
subs by tv.lalulula.com
Amit most láthatunk, hogy amberek sokkal több szabadidővel rendelkeznek
nagyobb a hozzáférésük a forrásokhoz
és egyfajta végtelen tudással rendelkeznek
ami azt jelenti,
hogy bármely alkotási folyamatba
be tudnak csatlakozni
és úgy gondolom, hogy ez
a renszánszhoz hasonló mértékű esemény.
A művészet jövője
Nem tudjuk, mi történik,
amikor az infrastruktúrák egyre több rétegéhez férünk hozzá.
Ha visszetkintünk, és azt a robbanást nézzük,
ami a Web megjelenése és
az időközben általánosodott és megengedett
technikai eszközökhöz való hozzáférés óta történt,
az újítás rétegei
jelentek meg a jelenség csúcsain.
10 éve meg sem tudtuk jósolni
azokat a dolgotak, amelyeket ma láthatunk.
Ami leginkább érdekel
különösen mostanában,
az az, hogy emberek együtt tudnak dolgozni az internet segítségével
olyan dolgok alkotásában, amelyek egyébként
lehetetlenek lettek volna.
Azt hiszem, hogy most, hogy az eddigieknél
sokkal több számítástechnikai kapacitás áll rendelkezésre
a földolgozás, de a tárolás
és a szervezés, valamint a
kommunikáció oldalán is,
tudod, amit láthatunk
gardagabb és tartalmasabb
kontextuálisabb, emberibb.
A demokratizálódássál, amely együtt érkezett a rengeteg
közösségi média eszközzel
és a webhez való hozzáférés demokratizmusával,
azt hiszem, egyre többen próbálják átvenni
a kurátor szerepét
még akkor is, ha ez csak életük nagyon kis részére igaz.
Változatlanul léteznek a 'szakértők',
de azt hiszem egyre inkább láthatóvá válnak a
a kurátorság demokratikus szerepei.
Volt ez a kérdés az elején,
amikor bloggolni kezdtem,
és azt mondták,
Ja.., a bloggerek azt hiszik, hogy ők a kurátorok
Nem, nem vagyok az.
Néha kurátorként dolgozom,
de az különbözik a blogomtól.
A fogalom kiterjedőben van,
Sokat dolgozom az intuícióval.
Ez az első szerep, amit játszunk,
kapcsolatot teremtünk olyan dolgok között
amelyek egyébként nem lennének nyilvánvalóak.
Hát..., azt hiszem, a fordulat régóta történt,
amikor a hozzáférhető információk
és könyvek mennyisége
hirtelen
meghaladta az emberi képességeket,
hogy egész életükben olvassanak, hogy egyáltalán fölfogják.
Manapság viszont
annyi információ vesz bennünket körül,
tehát hogyan kezeljük ezeket?
Alapjában véve naponta foglalkozunk ezzel, egyenként,
mintegy saját történelmünket kutatva.
Ez valóban egy nagyon érdekes szubjektív folyamat,
amelyet magamra vonatkoztatok, napi rendszerességgel.
Vagyis, hogy összekapargatni információkat innen-onnan
és kapcsolatba hozni őket, hogy láthassuk, mi történik.
Valahányszor filmet készítek,
mindig azt mondom, készítsünk úgy el,
hogy ennek a fazonnak a képei,
vagy annak az arcnak a gondolatai inspiráljanak.
És rendben, ma készítek egy ilyen filmet,
és lássuk mi történik.
Nagyon izgalmas és olyan mintha
folyamatosan újramixelnénk a történelmet
Elmondani a teljes történetünket ezáltal.
Ez nagyon izgalmas.
Az eredetiség és tulajdon gondolata
szintén hozzájárul a 'nagy ember' elméletéhez
ami csendben föloldódik.
A zseni gondolata, tudod, Freud,
Marx, Leonardo...
Einstein, aki előjött egy ötlettel,
amely tökéletesen illeszkedik ahhoz
az emberhez, aki előrukkolt vele.
Miközben ma
a gondolatok csak úgy kikerülnek és használatba veszik őket,
és ez a használatba vétel, maga a művészet
sokkal inkább, mint a személy
aki a gondolatot előhozta.
Azt hiszem egyre több
nem lineáris, interaktív tapasztalatot fogunk látni,
Lev Manovich szerint a 21. századot
az adatbázis határozza majd meg.
És azt gondolom, ebben van igazság,
sőt, talán az adatbázison túl is haladunk
az interfészbe
mivel úgy gondolom, valójában ez a metszete
az adatok és történetek gazdagságának,
amelyek körbevesznek,
valamint az a képesség, hogy valamit mondjuk róluk.
Minden kísérleti film az időről szól
mivel a film mindössze időt és teret rögzít.
Azt hiszem,
valami fura módon
a film új típusaival fogunk találkozni,
amely valószínű a három dimenzió gondolatával
és az interaktivitással kezdődik.
EZ nem igazás érdekel engem.
Szeretek bizonyos kötöttségeket.
Azt hiszem, hogy a filmnek már majdhogynem
nincs elég kötöttsége ahhoz,hogy összpontosítson,
tehát én nem fogok beleugrani
interaktív 3d-s művek készítésébe.
De biztos vagyok benne, hogy egyesek ezt fogják tenni,
és olyan terekkel szembesülnek, amelyek mélyebbek.
A 3Dt nem csak James Cameron, vagy akárki használatában értem,
Úgy értem, hogy több dimenzióval szembesülsz,
amikor olyan terekben mozogsz, ahol más is változik,
és jobban megértesz dolgokat.
Azt hiszem az emberek gondolkodásra való vizuális képessége
óriási, valóban hatalmas,
viszont egy kis művelésre szorul,
mindig megdöbbenek, hogy akár a gyerekek vagy a felnöttek
mennyire gyorsan fölfogják a vizuális analógiát,
aztán többé-kevésbé absztrakt terekben
kezdenek el mozogni,
és dinamikusabbá válnak, azt hiszem
ez lesz valahogyan a művészet élvonala,
mivel a valóság megértésének
kiterjesztésévé, annak élvonalává válik
valamint annak, hogy miképpen dolgozzuk föl az információt.
A video-mappingben az a vicces,
hogy a környezet részévé válik
tehát nincsen határvonal közted
a tartalom és a fény között.
Tehát természetesebben gondolsz rá
és mindenhez, ami történik,
úgy viszonyulsz, mintha valós lenne.
Nem kell átkapcsolnod
a virtuális
és a valós réteg között többé.
Merre tart a művészet?
Azt hiszem, mindikább természetes környezetünk részévé válik
és nem 'hozzáadottként' látjuk többé
Tehát sokkal természetesebben reagálunk rá.
Ha ezeket az eltolódásokat egyszerűen dokumentálnák
holografikus médiumban, egynézőpontú P.O.V:-re
amely a kortárs 3D filmtechnológiához hasonlítana,
a váltások valóban hasonlítanának
egy hagyományos színházra, amelynek negyedik fala
megőrzi a színházi realizmus hagyományát
egy előadás/publikum vizión keresztül.
Amennyiben viszont a holográfikus médium e negyedik fal
széttörését kísérelné meg, amerre az augmented reality
és a mesterséges intelligencia közösen halad
az elmozdulások a jövő műfajainak, alkotásának tudásteremtésnek
és -kodifikációnak szerves részévé válhatnak.
Azt hiszem, javarészt azt látjuk,
hogy mi történik, amikor elérünk egy pontot,
ahol a számítástechnikai tartalékok többé nem
a gondolkodás legmeghatározóbb tényezői.
Valóban képesek vagyunk
a ciklusok, emlékezet és átviteli sebességek pazarlására.
Ami teljesen különböző
kreatív folyamatokhoz vezet,
ahol az eddiginél valóban sokkal szabadabb a fölfedezés
és a kísérlet lehetősége.
Amikor elkezdünk egy szoftvert írni,
nem kell feltétlenül tudnunk,
hogy merrefele fejlődik majd.
Valójában fölfedezhetünk, formálgathatunk
akár el is dobhatunk valamit,
aminek az előállítása napokat vagy heteket vett igénybe,
anélkül, hogy ez gondot okozna,
és egy újat kezdhetünk.
Ez azt hiszem, nagyon erőteljes tény.
És ami talán a legjelentősebb,
lehetőséget ad saját korlátaink behatárolására
amelyek, úgy gondolom
sokkal több értelemmel bírnak,
mint a média által tetszőlegesen megszabott korlátok.
Például ha van egy műved,
amely tulajdonképpen csak egy adathalmazt állít elő,
amely sokféleképpen értelmezhető,
például az adathalmazból
készíthetsz olyan fotót,
ami három dimenziós,
vagy egy domborművet,
vagy sok fotó helyett
egy film, vagy bármi lenne belőle,
ez azt jelenti, hogy az egyetlen fontos dolog
az lényegében egy adathalmaz.
Hol van tehát a mű?
A mű az adat?
Vagy a mű a kimeneti eredmény?
Van valami mágikus és gyönyörű abban,
hogy veszel valamit, amit egy bizonyos célra készítettek
és a művészeted szolgálatába állítod,
miközben valami újat, szépet
és jelentéstelit állítasz elő.
Másrészről nem vagyok
feltétlenül rápörögve
az éppen hozzáférhető technológiára, csak azért, mert az új,
vagy mert hirtelen hozzáférhetővé vált.
Lennie kell egy oknak, ami megindolkoja,
hogy miért használod a tevékenységed jelentésének,
vagy szépségének alátámasztására.
Én festőnek tartottam magam.
Elkezdtem gondolatokat, ötleteket és dolgokat
eltaszítani magamtól, mivel úgy éreztem,
hogy nem nagyon tudnám megfesteni őket.
A legjobb módszer egy projekt vagy probléma megközelítésére
a legmegfelelőbb eszköz használata.
Ez néha a festészet,
néha pedig a programozás.
Gyakran, amikor új techológiákat kezdtem használni,
és beépítettem őket a munkáimba,
az nem azért volt, mivel láttam egy technológiát,
és azt gondoltam, 'ok, valamit szeretnék ezzel kezdeni'.
Inkább azért történt, mivel volt egy projekt,
amely igényelt egy technikai megoldást.
Mindegyre látsz valamit, és azt mondod,
'oh, ez nagyon király, valaimt szeretnék ezzel csinálni'
Számomra, mikor így közelítettem meg a dolgokat
nagyon nehéz volt a művet úgy elkészíteni,
hogy ne a technológiáról szóljon.
Az emberek annyira könnyen futnak vakvágányra
és esnek bele a
'mit lehet a számítógéppel kezdeni?' csapdájába
a 'Miként segít engem egy eszköz?' álláspontja helyett.
Végtére az egyszerűbb művek
a pontosabb művek..
és világos gondolat van bennük,
és azt hiszem, továbbra is
egyre kritikusabb leszek,
amikor egyre zajosabbá és zajosabbá válok.
Például a felügyelet foglama, amelyet
a Trasmediale és sok más
fesztivál boncolgatott...
...és akkor elmegyek a Lyoni Biennáléra
ami egy hagyományos művészeti biannálé
és ott egy egészen egyszerű
technológiamentes művet látok,
amely a felügyeletről beszél és azt vizsgálja
bármilyen technológia nélkül,
és egyszerűen erőteljesebb...
A performanszművészet látványosan visszatér
egy újrafelfedezett területként
főként a nagy intézményekben.
Az az érzésem, hogy ez a számítógép-tér
és technológia ellenében történő reakció
van tehát ez a szélsőséges high-tech
amelyet ellensúlyoz
a színpadon megjelenő puszta személy
technikai segédeszközök
és segítség nélkül
és az ember az, aki valamit cselekszik
Valóban érdekel a tárgyakhoz és tapintható dolgokhoz
való visszafordulás
és azon túl talán a
megérinthetetlen tapasztalatok is
amelyeket viszont másokkal közösen szerzel
Az ő fizikai jelenlétükben
minden bonyodalmával együtt.
Sok szempontból úgy érzem,
hogy a gyakorlatom kétfelé hasad:
egyik oldalt ott vannak az Internet-művek
olcsó, mindenütt jelenlevő, hozzáférhető,
fölpakolhatom az anyagaimat,
nem túl időigényes,
és rendlkezésemre áll egy potenciálisan ismeretlen publikum,
akiről fogalmam sincs, kicsodák,
és nagyon, nagyon érdekes dolgok történnek,
amikor kapcsolatba kerülsz velük.
Másrészről viszont ott van az élőművészeti tevékenységem
néha színpadiasabb,
máskor racionálisabb,
valakinek az arcába bámulni
vagy azonos szobában tartózkodni
és a fizikai jelenléteddel szembesíteni őket.
Kimondott vágyunk lényegében az, hogy társadalmi kapcsolatokat hozzunk létre.
És az eredmények mindössze ürügyek
a filmek, a zene, az albumok
vagy a falra akasztott képek.
Tuljadonképpen egy olyan világban élünk,
ahol rengetegen alkotnak.
Vannak, akik a kreatív ipar
hanyatlásáról beszélnek.
Hogy a zeneipar miként tud alkalmazkodni túlélése érdekében.
De nem ez a kérdés.
A kérdés azt hiszem az, hogy
az emberek miként alkotnak?
és hogy az a mód, amiként alkotnak
valamit megváltoztat a világban.
Nekem valahogy nagyon bejött
egy Bruce Naumann idézet
'A műtermemben bármit csinálok, művész vagyok'
a saját műtermemben, ha tehát ott csinálom, az művészet.'
És arra gondoltam, hogy ez felszabadító és nagyszerű
ugyanakkor ezzel behatárolta magát a műtermébe,
csak ott érezheti magát biztonságban,
És akkor arra gondoltam, hogy a műtermen
kívűl kell dolgoznom.
Előtte mindig a műteremben dolgoztam,
most a publikum előtt szeretnék,
és az egész folyamatot művészetnek szeretném nevezni,
nem a műteremben készíteni,
és megnézni, hogy van-e bármi korlát,
és persze, hogy nincsen.
Bárhova mennél, és bármit tennél,
nevezheted művészetnek, ha akarod,
ha művész vagy,
ha elég bátor vagy ahhoz, hogy művésznek nevezd magad,
akkor azt mondhatod: 'Íme a művem'
persze az emberek nevethetnek rajta, de művészet.
Nincsen nyilvánvaló összefüggés egy mű
minősége
és értéke között.
A piac nagyon elvonatkoztat
a valós tárgytól vagy tartalomtól
A művészeket száz éve éppen
ez kezdte érdekelni.
Amikor Duchamp bevezette a readymade-et
pontosan ez volt a lényeg.
Bármit odatehetsz, és az valószínű
annak a piacnak a termékévé válik.
Mostanában viszont új támogatási és elosztási formák jelennek meg
és a művészek sokkal
közvetlenebbűl részt vesznek saját piacukban
és nem feltétlenűl
zárkoznak be műtermeikbe
ahol a díler - a művész és a világ közötti -
egyetlen közvetítő
előadja szerepét.
New Yorkban voltam egy barátommal,
aki afféle Kickstarter-figura
és nagyon érdekes dolgot mondott.
'Tudod, ahogyan te élsz,'
ahogy az életed éled,
valószínű két-három
Kickstarter projekted lehetne évente.
és akkor annyi, az van, érted?'
És ez eléggé igaz.
Teljesen benne egy ilyesfajta életben,
a crowfundingban (közösségi finanszírozás)
ami nem túl szép szó
de én tényleg nagyon hiszek benne
És tényleg próbálok erre
különböző pozíciókból gondolni,
és ez egyszerűen elképesztő, ez a Kickstarter dolog
számos kultúra számára.
Azt hiszem csodálatos dolgokat
láthatunk közelegni,
különösképpen az elkövetkező öt évben
A hír el fog terjedni
világszerte
Hát, a nemzeti művésznek
egy hosszú hagyománya van.
Van egy rakás név, amit mindannyan ismerünk
és a nemzetek borzasztó büszkék rájuk.
Brit, indiai vagy amerikai művész.
Én magam nomád vagyok.
Számunkra nem gond egy olyan törzshöz tartozni,
amely folyamatosan mozgásban van,
mivel a helyek egyáltalán nem érdekelenek.
Nem érdekes, hogy Torontóban, Berlinben
vagy Amsterdamban vagy,
ami számít, hogy milyen fajta értéket
képviselsz a munkádban.
Nem érdekes, hogy Ázsiában
Európában vagy Amerikában élsz.
Bizonyos értékek az egész földgolyón jelen vannak
és mindenhol megtalálod őket,
és nem számít, hogy nomád vagy
vagy városlakó.
Az utóbbi tíz évben a nomád művészek
jelentős felemelkedését láthattuk.
Ami tuljadonképpen társadalmunk
egyik valós szükségletével feleltethető meg,
a mozgás, mozgó testek kérdésével
akik egyik helyről a másikra hordozzák
a film, vagy zenekészítés ürügyét,
hogy mozgásban maradjanak, utazzanak.
Ez nagyon érdekes, a modern nomadizmus gondolata
És tehát, nem tudom, szóval végülis
ez az, amit teszek és ez elég fantasztikus.
Azt hiszem számos ember nomád manapság,
egyre inkább, és ez a folyamat
nem fog leállíni, az biztos.
A mi generációnkban egy igazi tendencia van
ebbe az irányba.
És az Internet meg az összes digitális eszköz,
vagy a kis kamerák
hihetetlenül segítik ennek a művelését.
Amit az életemben értékelek
attól függetlenűl, hogy merre megyek,
hogy van minimum 7-10 ember,
akiket nagyon jól ismerek,
megbízom bennük, és ők is bennem
és messze a Facebook barátságon túl van.
És azt hiszem ez a lényeg.
Bíznod kell az emberekben, ismerniük kell téged,
ott kell lenniük jó és rossz időkben,
és nemcsak akkor, amikor 'mutat' üzemmódban vagy,
amikor te vagy a menő művész.
Enélkül nem tudom elképzelni a művészlétet.
Az ilyen típusú kreatívok számára
az identitás egy töredezett valóság sorozatává válik,
halmazokká, amelyek folyamatos változtatásra
követésre és frissítésre szorulnak.
Ez a töredezettség módosítja,
hogy miként dolgozzuk föl a világ
érzelmi és pszichológiai hatásait.
Ezek az identitásokat, amelyeket az
avatarok és profilok használata hoz létre
a különböző platfromok és interfészek
gyarlóságai alakítják.
Egy egyénnek sokféle profilja lehetséges
a különböző elosztási rendszerekben.
Ezek a töredezett profilok
valójában elhomályosítják
ez egyéni kiállításokat.
A felhasználók valakit szintetikusnak tekinthetnek
a karakterük, vagy avatarnevük alapján
még akkor is, amikor kapcsolatba lépnek vele
a fenomenológiailag meghatározott valóságban.
A hagyományos pszichológia elméletei szerint
az ilyen identitás-ökológiák az elsődleges identitás
finom finom töredezettségét jelenítik meg,
amely a skizoféniával rokon.
Az érzelmeket meghatározó alapkategóriák
és a pszichológiai állapotok reformra szorulnak
a kortárs/mesterséges koncepciók mentén.
Nagyon sokat dolgoztam a fejemben levő
különböző hangokkal, és a vállamon űlő apró emberkékkel.
Lehetőségem volt egy programot szervezni
a Yale University-n
és ezt ezt a nagy, nagyon komor fekete festményt festettem
és hogy valamiképpen kitörjek ebből körből
és kimzdítsam magam
egy teljesen új irányba
egy kis teknőst festettem
a komor kép sarkába,
és ez a kis torzítás
egy teljesen új oldalamat engedte be a műbe.
Eltávolodtam a művészet nagyon komoly fölfogásától
mivel ha komoly művészetet csinálsz,
annak komolynak kell lennie,
viszont készíthetsz komoly művészetet
nagy adag humorral benne
és néha ez a legjobb megoldás
mivel a humort eszközként használhatod,
hogy emberek elméjébe bejuttass dolgokat,
- úgymond a hátsó bejáraton -
és megengedi, hogy a gondolatok, konceptek és dolgok
a néző tudatába átmehessenek
anélkül, hogy ők ezt észrevennék.
Egyik módja, amivel a művészek megerősíthetik
a szokatlan kapcsolatok létrehozására való képességüket
a tudatalattin keresztül vezet,
amit mi álomként érzékelünk.
Nagyon szeretnék eljutni
egy olyan szintre
ami álomszerű.
Ahol egy térben mozoghatnál,
valaki más álmának a terében
miközben mindent fölfognál,
hiszen nehéz tudni, hogy álmodom,
hasonlóképpen, ahogyan te álmodsz,
vagy éppen pontosan emlékezni az álmunkra,
ez azt hiszem nagyon érdekes volna,
ha valaki tudna készíteni egy művet,
ami annyira valószerű volna, mint az álom,
és amelyben választási lehetőségek lennének
miközben nem tudnád kontrollálni,
egyszóval ilyesmik.
És azt hiszem, ez kellene legyen a művészet jövője,
egy jövő, ahol a művészet arról szól,
hogy van egy tapasztalatom,
amelyet megpróbálok másokkal megosztani,
és korlátozva vagyok, ha egy vászonra festem
és az egy négyzet, és ilyen nagy.
MIndannyian úgy gondoltátok, hogy lerajzolhatjátok a világegyetemet,
a kis marslakókat,
akik mindenfele futkosnak,
hogy lerajzolhatnál mindent, amit csak elképzelsz,
jelenteket a valós életből,
mindent, amire csak gondolsz,
álmokat,
embereket, valójában ember azt mondja
hogy nem tud embereket rajzolni,
de ha ráveszed az elmédet,
lényegében bármit lerajzolhasz,
Tudod.., talán az utcákat kellene kidíszíteni,
mert az utca az nagyon szép dolog,
de nem a legnagyszerűbb néznivaló, tudod?
Amit talán tennék,
hogy elhagyom az összes nyilat és pöttyöt
szakszokat és vonalakat
de bárhol, ahol ezek voltak,
a legszebb terveket valósíthatnád meg.
esetleg...
Hozatnék egy törvényt, hogy mindenki köteles lenne
az autója kereikeire naponta friss festéket tölteni,
hogy amikor autózik
mindenfele színes ösvényeket rajzolna
de ezek nem lehetnének a vonalakon,
és ez, azt hiszem
A világot
egy jobb hellyé tenné.
Ora quello che vediamo sono persone che hanno piu tempo libero
Hanno più accesso alle ricerche
HAnno quindi una specie di conoscienza infinita
Propio sotto le loro mani Che vuol dire
Che possono cercare in
In quasi tutte le forme di creazione
E penso che qualche estensione
Agora estamos vendo pessoas terem mais tempo livre
elas tem mais acesso a recursos
e possuem um conhecimento quase que infinito
na ponta dos dedos. O que significa
que elas podem
Şimdilerde ne görüyoruz, insanların daha çok serbest zamanları var
kaynaklara daha çok ulaşabiliyorlar
ve bir nevi parmaklarının ucunda yer alan
sonsuz bilgiye sahipler ki bu demek oluyor ki;
herhangi bir yaratımla
etkileşime girebilirler, neredeyse
ve bence bazısı bunu yapıyor
Sanatın Geleceği
Altyapının üzerine daha fazla katman bindikçe
ne olacağını bilmiyoruz değil mi?
Bence, eğer geriye döner,
ağın ve teknik yapının var oluşundan beri olan
yükselişe bakacak olursak
her şeyin standart ve
yenilk katmanları
olarak hepsinin üzerinde olduğunu görüyoruz
Bundan 10 yıl öncesinde tahmin bile edemiyorduk
şimdilerde gördüğümüz bu tip şeylerin geçek olacağını.